A jelen kor embere identitás-válságban szenved a különböző bomlasztó nemi és faji ideológiák hatásai miatt. Európában, az egyetlen elfogadott tézis, ami tartja még magát, az indoeurópai származáselmélet. A már korábban taglalt inda, kacs, körinda ősképi mintázatok nyelvi előfordulásai és összefüggései segíthetnek abban, hogy tisztázzuk az emberiség történetének kevésbé ismert és vitatott kérdéseit, így a kontinensünk népességének indoeurópai származásának megalapozottságát is.

Már korábban kifejtettem, hogy a görög művészetre jellemző növényi mintázatok nyelvi összefüggései, a magyar nyelvben futnak össze. Az ősképi körinda szó második tagja pedig félreérthetetlenül utal Indiára, ami az emberiség legkorábbi műveltségei közé tartozik. India latin elnevezésének forrása maga az Indus folyó (egyébként az indiaiak országukat Bhárat-nak hívják). Az Indus neve, az óperzsa hindu szóból ered, ami a szanszkrit Szindhu névből származik, ami ezen a nyelven az Indus-folyó vidékét jelölte. Az teljesen elfogadott, hogy egy folyó a rendelkezésére álló terepviszonyoknak megfelelően alakítja ki az útját, melynek fizikai és geológiai okai vannak. A legtöbb esetben nem egyenes a folyóvíz mozgása, hanem kanyargós, mint a növényi inda, ami tekeredve, nyújtózva keresi a továbbnövekedés lehetőségét. Teljesen logikus, hogy az Indus folyó, tekergő, kanyargó inda alakjáról kaphatta a nevét. Az inda szó tövéből, az int igét bonthatjuk ki. Ennek eredeti jelentése a karral, kézzel való jelzés. Ha láttunk már gyorsított felvételen növényi növekedést, akkor pontosan tudhatjuk, hogy ezt az integető mozgást idézik meg a növény vegetatív részei fejlődésük során. Ezzel a logikával érthető meg, hogy miért tartozik az inda szóbokorhoz, a hangtanilag rokon hinta szó, ami szintén ütemes ide-oda mozgást végez. Ebből a szóból képzett ige a hint, ami szintén egy ismétlődő, kinyúló karmozdulattal végzett szórási tevékenység. Az inog igénk és az ebből képzett inga szavunk is e logika szerint értelmezhető.

Gyakori és ismert név Európa szerte az András név és annak különböző változatai. Ismertségét mutatja az, hogy nem csak a latin nyelvterületen, hanem a szláv nyelvekben is megtalálható. Latin formái a következők: Andreas (német, dán, holland, latin), Andrea (olasz, albán), Anrdew, Andy (angol), André (francia, portugál), Andreasz (görög), Andrés (spanyol) Anders (svéd) és Indri (máltai). A szláv változatok az Andrej (cseh, szlovák, szlovén, orosz, román), Andrija (horvát) és Andríj (ukrán). A név elterjedésében valószínűleg nagy szerepe volt a keresztény egyház tevékenységének, hiszen Jézus egyik térítő apostola is hordozta ezt a nevet. Magyarországon az Árpád-korban a legnépszerűbb keresztnév volt, több királyunk is viselte. Rokon nevei az Andor és az Endre. A név jelentése férfias, de egyes források szerint fényoszlop. Az András névváltozatokban gyorsan felismerhető az ősi inda szó módosult formája, annak ellenére, hogy csak a máltai Indri formában őrződött meg eredeti alakja. Nos, ennek a névjelentésnek a tárgyi emlékét éppen Indiában találhatjuk meg, ahol az ég felé törő növényi formák fényből való épülését testesíti meg az ábrázolás, a növény és a fény metaforikus kapcsolata által.

1800 éves inda oszlopmintázatok a Jambukeshwarar templomból

(Trichy város, Tamil Nadu tartomány, India)

Az indoeurópai származáselmélet legismertebb alakja, Sir William Jones volt, aki a 18. század végén összefüggéseket mutatott ki a latin, a görög, a szanszkrit és a perzsa nyelvek között. Később Franz Bopp kiterjesztette a németre és más nyelvekre is. A 19. század folyamán ebből a kutatásokból alakult ki az „indogermanizmus” eszméje, mellyel a korra jellemző erősödő nacionalizmus jegyében, a német kulturális felsőbbrendűséget igyekeztek hangsúlyozni. Az indogermán nyelvcsalád bővülésével az elnevezés indoeurópaira változott.

Az indoeurópai elnevezés alapja először a szanszkrit nyelvrokonság volt, amely az ókori India és a hindu vallás máig beszélt nyelve. Az elmélet megalkotói szerint, az ős indoeurópai népek Indiából vándoroltak az öreg kontinensre. Később - August Schleiher munkásságának köszönhetően - a szanszkrit helyett egy úgynevezett proto-indoeurópai ősnyelvet feltételeztek. Ez az alapnyelv i.e. 5000 körül kezdhetett nyelvjárásokra bomlani. Máig nem tudni, hogy pontosan hol beszélhették, és egyáltalán egységes volt e. A közel 150 indoeurópai nyelvet két csoportba sorolják. Hangtani tulajdonságaik alapján elkülönítenek egy nyugati és egy keleti ágat. A nyugati ághoz tartozik a kelta, az itáliai és a germán, a keletihez az indo-iráni, a balti-szláv és az örmény. A két ág között átmenetet képez az albán és a görög nyelv, melyek keleti és nyugati hangtani tulajdonságokat is mutatnak. Az indoeurópai alapnyelv közvetlen leszármazottjainak tartják számon a görög, az albán és az örmény nyelvet. Úgy tűnik, ez alapján e három nyelv ősiségben megelőzi a többi indoeurópai nyelvet.

Az egész indoeurópai nyelvelméletet ingatja meg alapjaiban az, hogy Varga Csaba kimutatta, pont az egyik legősibbnek tartott görög nyelvvel kapcsolatban, hogy annak ógörög előzménye nem más, mint a csángó-magyar nyelvjárás egyik változata. Ugyancsak ő hivatkozik műveiben azokra a kutatókra, akik több száz, akár több ezer szavas egyezéseket mutatnak ki a magyar nyelv és más, éppen indoeurópainak mondott nyelvek között.

Nevezetesen, Kőrösi Csoma Sándor, szanszkrit-magyar szóegyezéseket mutatott ki 250 szó esetében, melyet Dr. Tóth Jenő további 1300 szóval egészített ki. Szentkatolnai Bálint Gábor 3000 szóegyezést írt le a magyar és a dél-indiai tamil nyelv között. Dr. Aczél József, „Szittya-görög eredetünk – grammatikánk és 3000 tőszavunk egyezése a hellén göröggel” című művét maga Varga Csaba toldotta meg további 700 szóval. Timaru-Kast Sándor, „Kelta magyarok – magyar kelták” munkájában 2000 szóegyezésre hivatkozik. Szebellédi László, „A magyar nyelv őstörténete című munkájában 1000 szóegyezést mutat ki a latin és a magyar nyelv között, s még lehetne folytatni a sort.

További kételyeket ébreszt az, hogy az indoeurópai nyelvrokonságot 1647-ben először felvető Marcus Zuerius van Boxhorn, felismerve a nyelvi hasonlóságokat, feltételezte egy ősi közös nyelv létezését, amit ő szkítának nevezett. Vélekedése nem vált széleskörűen ismertté és nem vonzott további kutatómunkát, csak jó 100 évvel később, de már ott az említett szanszkrit nyelvet helyezték az ősnyelv szerepébe. Van Boxhorn felvetése, hogy az ősnyelv szkíta volt, egybevág azzal az írásaimban többszörösen megfogalmazott gondolattal, hogy az európai kultúra, hun-szkíta műveltségen alapul és annak pulzáló kiáramlásai alakították az idők folyamán.

Nézzük meg ennek jegyében az indogermán szóösszetételben szereplő, a németek önelnevezésükre használt germán kifejezés eredetét és összefüggéseit. A germánokat először i.e. 250 körül említik római feljegyzések. Ebben megjegyzik, hogy eredeti lakóhelyüket (Iráni-fennsík) legkésőbb hagyták el a többi nyugati és déli rokonnépekhez képest. A térséggel való kapcsolatukat iráni földrajzi nevek is megőrizték, például Kermán város és tartomány és Kermansah város. A germánok neve eredetileg kelta gúnynév, ami zajongó, kérkedő jelentéssel bír.

Ha az elnevezést a magyar nyelv logikája szerint vizsgáljuk meg, a germán szó első tagja még hajlik a kelta jelentés értelméhez, hiszen a „ger” szógyök, mint a felkelést, felszítást jelentő gerjed igénk alapja, összevág a zajongó, kérkedő jelentésű kelta szó figyelemfelkeltő értelmével. A germán szó második „mán”tagja, megtalálható magyar keresztnévben (Kálmán, ami eredeti magyar név, más nyelvterületen nem fordul elő) és családnevekben is (Kotymán, Kotormán, stb.). Ahogy ezt már Tóth Gyula leírta, a mán tag valójában a nemzetséget jelölő nem, vagyis nemzet fordított alakja, ami a lovak fajtáját jelölő mén, ménes szavainkban is megtalálható.

A latin nyelveken a germán szó alapját képező „germ” tag, viszont leginkább csírát jelent. Ebben az az érdekes, hogy csíra csak a magból jöhet létre. A magságot jelentő magyarság adja az alapját az életnek, ebből fejlődik ki a növény, melynek legfiatalabb formája a csíra. Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy a germán népesség fiatal lehet a többi néphez képest. Az emberi élet a gyermekkorral kezdődik, amit a magyar nyelv ugyanezzel a „ger”, vagyis „gyer” szógyökkel jelöl, melyet ebben az értelemben a Gyermán családnév létezése is alátámaszt. A gyermek képezi a jövőt, ő az eljövendő idők embere, ezért érezhető, hogy szorosan összefügg, a jön, felszólító módban, jer vagy gyere igénkkel. Az újszülött gyermeket mondják jövevénynek is, de növekedése folytán szorosan kapcsolódik az előbb említett „ger”, gerjed igénkkel is. Fiatal állatok nevében szintén megtalálható ez a forma, mint jérce vagy jerke. Mindezen széles jelentéskörből az következik, hogy az indoeurópai germ szó a magyar nyelv fejleménye lehet. Egyébként a német nyelvben gyermekre használt kind szóban felismerhető inda, pedig pontosan a növekedést, mozgékonyságot megtestesítő jelentése miatt található meg.

Érdekes, hogy az orosz csíra jelentésű szó, a „rosztok”, egyben egy mai napig létező germán város Rostock nevében is megtalálható. Főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy a várost a 7. században egy nyugati szláv törzs népessége, az obroditák alapították.

A germánokról az i.e. 3. századnál korábbról nincs adat. Tacitus szerint, a sok törzsből álló germán népesség, vezető törzsükről kapta a nevét. Az első ismert törzsi vezető Armin (más néven Arminius vagy Hermann) volt, aki Kr. u. 9-ben megállította a római előrenyomulást a teutoburgi erdőben. Érezhető, hogy ez a név egyszerűen a germán elnevezés hangalaki változata, ugyanis a szó eleji „g”hang „h”-vá puhulása már könnyíti annak elhagyását. Ilyen szóváltozat a mitológiai Irmin is, aki a háború germán istene, de eredetileg a zivatar démona. A hivatalos magyarázat szerint, a név jelentése talán előretörő. Irminnek volt szentelve a régi íróknál említett Irminsul nevű szent fa vagy oszlop, melyet a szászok vallásos tiszteletben részesítettek, mert hitük szerint ez kötötte össze a mennyet és a földet. Mindehhez csak annyi kívánkozik, hogy a magyar néphagyományból is ismerünk égig érő fát, ami gyakran paszuly, így képi formában is kapcsolatba hozható ez a kacsképző növény az indogermán kérdéssel. Az Irmin istenség, attribútumai okán, pedig párhuzamba tehető a legősibb istenalakkal. A név előretörő jelentése, ugyanakkor teljesen fedi a magból kitörő csíra működését.

A germánok aleman elnevezése viszont egy újabb gondolatsort indíthat el, ugyanis ez a névváltozat, az örmény névvel mutat hangtani rokonságot. Ez a hasonlóság alátámasztja az indoeurópai elmélet azon állításait, hogy a germánok az Iráni fennsík tájáról származnak, ami szoros közelséget mutat a mai Örményországgal és megerősítést nyer a germán és az ősibb örmény nyelv kapcsolata is. Az örmény hagyomány szerint, - akárcsak a magyar krónikás hagyomány a magyarokat - Noé egyik fiától, Jáfettől származtatják magukat. Jáfet egyik dédunokája Hajk volt Örményország legendás megalapítója, aki függetlenségük érdekében i.e. 2500 környékén legyőzte a babiloni királyt. Hajk neve szolgáltatta az országukra használt örmény Hajasztán elnevezést, míg fia Armenak pedig a külföldön elterjedt Armenia nevet adta. Az örmény Armenak és a germán Armin, Irmin, Irminsul nevek hasonlósága, nem meríti ki a két nép közti kapcsolatot. Elég, ha Örményország fővárosára, Jerevánra gondolunk. Kiss Lajos névmagyarázata szerint „Jereván a német Eriwan, az orosz Ерева́н (nyelvemlékbeli Эрива́нь) átvétele. A név etimológiája tisztázatlan, talán kapcsolatba hozható a Szeván-tó partján talált ékírásos feliratokban szereplő Eriani országnévvel.” Az ügy pikantériáját a német átvétel lehetőségének felvetése adja meg. Szerintem a város nevének első tagja ugyanaz a jelentéskör, amit a germán elnevezésnél fejtegettem, míg a második tag esetében elég valószínű, hogy közrejátszhatott a térségben található Van-tó is. A város ókori történelméhez tartozik, hogy a Van-tó és Jereveán területét is magába foglalva alakult meg az i.e. 9 században, korának egyik legfejlettebb állama, az Urartui királyság, melynek alapítója egy Arame nevű fejedelem volt. Nem sokkal ez után I. Argisti urartui király erődítményt építtetett a mai Jereván helyén Eribuni néven. Egyes források szerint Arame neve az Arme vagy Aram családnévből származik, amely később Armeniának vagyis Örményországnak a nevét is adta.

Akár a Jáfeti ükunoka Armenak, akár az urartui Arame a névadója Örményországnak, kétségtelenül kapcsolatba hozható velük az arámi népesség. Az arámiaiak a térség legősibb lakói, említik őket amoritáknak vagy amurrúknak, a sumer feljegyzések marduként emlékeznek róluk. Ők adták az Óbabiloni birodalom uralkodó dinasztiáját. Közeli rokonaik a kánaániak. Mezopotámia és Kánaán közti sztyeppés, félsivatagos terület nomád lakói voltak, az i.e. 3. évezred második felétől az Eufrátesz folyótól nyugatra nagy területeket népesítettek be. A mértékadónak ismert Plinius Secundus állítása szerint, melyre Mesterházy Zsolt hívta fel a figyelmet, „Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata” című munkájában, hogy a szkíták rokonságban állnak a régi világ arameusaival. Egészen pontosan így írja: „A szkíta népet, kiket a perzsák szakának neveznek, általában az ókori arámiakhoz állítják a legközelebbi nemzetnek.”Nemzeti nevüket az asszíroktól ismerjük, mint asguzai. A Szentírásban is askúznak említik a szkítákat. Ugyancsak Mesterházy Zsolt nevezett munkájában hivatkozik Polibiusra, aki Kr.e. 240-ből írja: „Philoteria ama tó mellett fekszik, melybe a Jordán nevű folyó beömölvén ismét kiömlik a rónaságra az úgynevezett szkíták városa körül.” Itt nyilvánvalóan Scythopolisról, a mai Beth-Sean-ról van szó, ami az arámiak területe volt egykor. Szicíliai Diodórosz, i. e. 40 körül ezt írja: „Mert nagyon megsokasodott az a nép (a szkíta), s nevezetes királyai voltak, kiktől némelyek a Szaka, mások a Masszagéta, ismét mások az Arimasp (Arameus) nevet kapták”. Az arámiak kárpát-medencei lenyomatát őrzi a Garam folyó és Garáb település. Szibériában az Amúr-folyó nevéhez, az arámiak amurrú névváltozatának lehet köze. Valószínű, hogy az arámiakra vonatkozik a nem túl hízelgő haramia szavunk is, ami azoknak a jelzőknek a táborába sorolhatunk, melyeket – vélhetően hatalmi nyomásra és egyházi közreműködéssel – ellenséges nevekből alkották. Például Hannibál – kannibál, Keled, Galad, Glád – galád, Csaba – ostoba, stb. A Karám változatból, ami a nomád népeknél állatok – elsősorban lovak – elkerítésére szolgáló építmény, kiolvasható az a kar szavunk, ami a térség legősibb népességére, a kurdokra is utal. Mivel ezt a kérdést már korábbi írásomban részleteztem, elég most a magyarokra használt szabartoi vagyis szabír, szavárd elnevezéseknek a karddal, szablyával való etimológiai kapcsolatára hivatkoznom, s megemlítenem, hogy Grúzia „Karadunas” önelnevezéséből és Örményország Armenia névváltozatból is ugyanezt a kar jelentésű szót olvashatjuk ki, utóbbinál az angol „arm” szó formájában.

Érdekes módon egy indiai mitológiai alak nevéhez is van köze az arámiaknak elnevezésének. Rama ősi indiai király volt, a hindu tanok szerint, Visnu isten hetedik avatárja. Tetteit a Rámájána foglalja össze. Ez a kapcsolódás erősíti azt a feltételezést, hogy az emberiség történetének olyan korai rétegéből származik a név, amikor még közeli kapcsolatban lehettek nagy földrajzi távolságokban élő kultúrák elődei.

Ismert egy arámi királyság Cóba, kinek királya Hadadezer, aki a Szentírás szerint háborúzik Dávid seregével. Cóba, a Csaba névre hangzik. Ezt a kapcsolatot erősíti az is, hogy a Tárihi Üngürüsz török nyelvű magyar krónika a Csaba nevet Kaba-ként szerepelteti. Létezik egy sólyomféle, a kabasólyom, ami összefüggésbe hozza a Cóba város nevét a sólyommal. A Kárpát-medencében a sólyommal kapcsolatos település elnevezések egész sora ismert (Solymár, Nagysólymos, Sólyom, stb.). A sólyom, a szkíta népek jelképe és vallásos tiszteletben tartott állata is egyben. A tárgyalt térségből is hozható erre példa, nevezetesen Hierosolyma, a mai Jeruzsálem, mely névnek első tagjára ugyanaz vonatkozik, amit Jereván esetében elemeztünk. Az egyiptomi források az i.e. 14. századi Amarna levelekben Urusalim, míg a mezopotámiai ékírásos táblákon Urusalima néven említik. Mindez az Urartui királysággal való kapcsolatára utal, ami a mai Irak ősi Uruk nevében is felismerhető. Ami Hadadezer király nevének magyarázatát illeti, elfogadott vélemény szerint jelentése: „hadad a segítség”. Sajnos itt tartunk, hogy egy magyarul tökéletesen érthető nevet nekünk már el kell magyarázni.

Az arám kérdés azonban nem merül ki ennyiben, ugyanis ennek a nazális alaknak, a bilabiális zárhangos változata már egy újabb népességet kapcsol be az ősnépi leszármazás folyamatába. Az arab népeket ma Észak-Afrika nyugati részétől egészen a Közel-Keletig bezárólag emlegetünk. Az Egyiptomtól keletre élőket szaracénoknak (magyarul szerecseneknek), míg az ettől nyugatra találhatóakat móroknak nevezik. Eredeti őshazájuk az Arab-félsziget területén volt. Már az i.e. 2. évezredi sumer szövegekben említést tesznek a számunkra beszédes nevű, fontos kereskedelmi szerepet betöltő, Magan királyságról, ami a mai Omán területével azonos. Később, i.e. 1000 körül már ismertek voltak jelentős kereskedelmi tevékenységükről a dél-arab törzsek (sábeus, mineus, katabán, hadramauti), melyek később királyságok lettek. Felvetésemet igazolja, hogy a félsziget északi részén, a szíriai sivatagban, a földközi-tengeri és a mezopotámiai kultúrvilág peremén, az arabok többnyire arámokkal keveredve éltek. Itt már az ókorban kisebb arab, ill. arab-arám dinasztiák keletkeztek. Ebből következik, hogy az arámiak amurrú elnevezése lehet a forrása, a nyugati arabok mór elnevezésének. További bizonyíték az arámiak szkíta származására, hogy az indoszkíták között létezett amürgi törzs, akik feltételezések szerint Perzsiából vándoroltak Indiába Kr. e. 1-2. században.

Az összefoglalóan gyakran szábeusnak vagy délarabnak nevezett civilizáció története nem pontosan rekonstruálható. A leletanyag csekély, a görögök és rómaiak is alig ismerték, mindössze annyit tudtak róla, hogy Arabia Felix, a „Boldog Arábia” dúsgazdag, és hogy innen érkeznek a fűszerek. A rómaiak egy alkalommal tettek kísérletet az elfoglalásukra, de kudarcot vallottak. Mindenesetre a mineus délarab törzs és az ősi mínoszi kultúra névegyezése elgondolkodtató. . Főleg, ha az uruki rész földrajzi neveire gondolunk, ami már az Úr-mineus vagy Úr-mínosz összetétel kapcsán, már az örmény nevet adja ki. A legismertebb arábiai királyság a Szabeus, ami a Bibliában is szerepel (Sába királynő és Salamon király története). Címük „mkrb” volt, amit az arabból visszakövetkeztetve „mukarribb”-ként szokás visszaadni, ami kísértetiesen egyezik az arab világban fennmaradt Maghreb terület (Algéria, Marokkó, Tunézia, Líbia, Nyugat-Szahara, Mauritánia) és a térségben élő magyaráb törzs nevével, melyek magyar kapcsolatát más kutatók (többek közt Tóth Gyula) is felvetették. Mauritánia nevéből egyértelműen kiolvasható a mór eredet, de hivatalosan is a mauritániai berberek, a „maurik” földjét jelenti. Egyébként a Móric nevünk, ami állítólag a latin Maurus névből származik, jelentése szintén mór, szerecsen. A térségre jellemző európai gének gyakori előfordulását, az ókor végén, a száz évig tartó Vandál Királyság uralma során betelepült germán népesség bekeveredésével magyarázzák, ami azért nehezen képzelhető el, mert még a 150 éves török hódoltság után sem képez ilyen arányt a török genetika a ma élő magyarság összetételében. Sokkal valószínűbb a korábbi kelet-nyugati irányú vándorlásoknak köszönhető europid népesség megjelenése, melynek csak egyik állomása lehetett a vandál betelepedés.

Szabá jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy már az i.e. 8-7 század fordulóján uralkodó II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba asszír királyok évkönyvei is megemlítenek két beszédes nevű szabái uralkodót, Jasza-amart és Kariba-ilt. Előbbi a jász, azaz szkíta, utóbbi a kar kérdéshez kapcsolódik.

Hadramauti griffábrázolás, (Jemen, Nemzeti Múzeum)

Szabái „ódélarab”írásos kőtábla

A kevés régészeti emlék, ami megmaradt részben rovásjeles véset, melyeknek írásjelei inkább hasonlítanak a székely-magyar rovás jelkészlethez, mintsem az arab íráshoz. A leletek formai világukban igen közel állnak a szkíta állatábrázolások jellegzetességeihez, ahogy a hadramauiti griff is minden tekintetben egyezik a szkíta leletek griff alakjaival. Az egykori mór uralom alatt álló térségből, az Ibériai-félszigetről is említhetjük Alméria város azaz Al-mória vagy Úr-mória példáját, mely a mór uralom földrajzi lenyomatát képezi.

Meglepő módon az arab név etimológiája, egy olyan népet is bekapcsol a sorba, amelyet az indoeurópai népek közé sorolnak, ráadásul az indoeurópai alapnyelv közvetlen leszármazottjának tartanak, s egyes nyelvészek szerint, még a görög nyelvet is megelőzik ősisében. Ez a nép az albán. A nyelvi kapcsolatot az arab elnevezés hátsó tagjának hangcseréje adja, úgymint arab –arba, melyre a római időkben meghonosodott barba, azaz barbár elnevezés is utal. A rómaiak Barbaricumnak nevezték mindazt a területet, ahol nem római érdekeltségű népek laktak, mely érvényes volt Észak-Afrikára is. Ráadásul a térségre jellemző ősnépesség, a berberek elnevezése alátámasztja a felvetést. A történészek többsége megegyezik abban, hogy az albán népelnevezéshez köze lehet az albano illír törzs nevének, de a két népességnek a közös eredetét már vitatják. Közelebb vihet bennünket a válaszhoz az, hogy a középkorban az albánok Arbëriának vagy Arbëniának nevezték országukat, és arbëreshekként vagy arbëneshekként emlegették magukat. Ezt az elnevezést csak a 17. század végén és a 18. század elején váltotta fel a mai napig is országukra használt Shqiperia név és a népességükre vonatkozó shqiptar démonim, melyet „sasok földje” és „sasok gyermekei” jelentésben értelmeznek. Ezzel kapcsolatosan a Shqiperia – Szibéria egyezést és a sas – turul ősképi azonosságot csak mellékesen említem meg.

Az albánok kapcsán meg kell jegyezni, hogy az imént velük kapcsolatba hozott arab világban, több helyen névismétlődést vélhetünk felfedezni. Példaként említhető (A)Líbia és (A)Libanon neve. Érdekes módon, a tengeren túl is találunk megfeleléseket. Alabama, az USA egyik tagállama, nevét a térségben egykor élt muszkogi törzsről és az itt futó folyóról kapta. Általánosan elfogadott nézet szerint a földrajzi elnevezés alapját képező alba szó csaktó nyelvből ered és növényt jelent, ami egy újabb kapcsolódás az inda kérdéshez.

Az indoeurópai kérdés tisztázása érdekében, vissza kell térnünk az Iráni-fennsíkra és ki kell derítenünk kik voltak valójában a térség lakói, akik benépesítették egykor Európa legnagyobb részét. Kiindulásként érdemes idézni Benkő István „Médek-magyarok” című írásából, az itt élő nyelvek jellegzetességei miatt: „A perzsa, kurd és afgán nyelvet az indo-európai nyelvcsalád iráni ágába sorolják. Ugyanakkor az iráni nyelv több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek a többi indo-európai nyelvben nem, ugyanakkor a magyar nyelvben megtalálhatók. Mindenekelőtt a mély „a” hangot említem meg. A hangok a nyelvek legtartósabb elemei. Sok esetben megfigyelhető, hogy személyek vagy népek nyelvcsere esetén is megőrzik a korábbi nyelvben használt hangokat. A külföldiek számára az esetek többségében például a mély „a” hang megtanulása nagy nehézségbe ütközik, ehelyett „á” hangot ejtenek. Az iráni nyelv – szemben a többi indoeurópai nyelvvel és hasonlóan a magyar nyelvhez – agglitunatív (toldalékoló) és nincsenek benne nemek.”

A ma iráninak nevezett nép, legkorábbi árja elnevezése a szászánida (224-651) időszakból származik, ám jóval korábban is említenek ugyanezen a néven itt élő népet, akik keleti irányba vándorolva többek közt Indiában is letelepedtek és az i.e. 2000 táján lezajlott árja népvándorlás elméletének főszereplői. A Szászánida Birodalomnak, a dinasztia alapító Szászán volt a névadója, de már az első században is ült egy Szászész vagy más néven IV. Gondopharész az indopárthusok trónján 25-46 között. Érdekes, hogy a Szászánda Birodalom területéről kivándorló germánok egyik törzse a szász, szintén ezzel a névvel szerepel. Az Irán kifejezés először egy 3. századi feliratban fordul elő, melynek ősi formája az Arianám, ami az árják földjét jelenti. A szászánidák előtt a pártusok éltek itt 500 évig, korábban pedig a perzsák.

A perzsa szó az asszír parsua szóból ered, így hívták már az i.e. 9. századtól Pars (Perzsia) népét, melyet az európai országok, a görög történetíróknak köszönhetően, Perszisz néven emlegettek, ami „a perzsák országát” jelenti. Ez a kifejezés tevődött át a perzsa nyelvbe, amit ma Fársznak, közép perzsául Pársznak hívnak. Az elnevezés kísértetiesen hasonlít a trójai alapítású Párizs kapcsán már kifejtett „A-Paris” vagyis Avaris formára. Itt is görög eredetű névről van szó, így Perzsia, azaz Avaria lakói ugyanazok az avarok lehettek, akik Párizst alapították. Ráadásul az i. e 6. századtól uralkodó akhaimenida dinasztia névelemzése még merészebb következtetéssel szolgál, ugyanis félreérthetetlenül kiolvashatjuk a görög történelemből ismert akháj népcsoport nevét. Mivel a Pezsa birodalom magába foglalta Média területét is, így az akháj-medina uralkodóház neve ilyen formában már sokkal beszédesebbé válik. A 7. században, az arab betörés után, a perzsa területről menekülő zaratusztra hívő népesség egy része ismét Indiában és Pakisztánban telepedik le, ők a párszik. Ezeknek az avarnak feltételezhető pársziknak és még korábban a 4. században avarokhoz csatlakozó szakáknak köszönhetők olyan földrajzi nevek, mint Pesavar tartomány Pakisztánban, Váránaszi városa, a hinduizmus hét szent városának egyike Indiában, vagy Katiavar-félszget Észak-India nyugati partvidékén

Az árják földjét jelentő Irán ősi Arianám neve tovább vihet bennünket. Amellett, hogy egy eretnek keresztény irányzat, az ariánizmus neve is kibomlik, egy másik, az Irán hangalaki megfelelőjét, az alán népesség nevét is felismerhetjük. Hogy ez nem alaptalan, jó tudni, hogy az alánok, a szarmaták, vagy királyi szkíták által a Don mellékére telepített madai, avagy médiai iráni származású népességet képviselték. Az alán elnevezés az ászi nép szövetségének görögösített változata volt. Korábban, i. e. 130 előtt masszagétáknak hívták őket. A Kaukázusban letelepedett csoportjukat a 3.-4. században is masszagétának vagy maszkutnak hívták. Nevük jazig, jász alakban is előfordul, a közép-ázsiai szkíták, a szakák közé tartoznak. A jászok emlékét őrzi a mai napig Jazd városa és tartománya Irán közepén. Európai jelenlétüket földrajzi nevek is őrzik, pl. Katalónia, azaz Gót-alánia, a jász- nevekről nem is beszélve. Nem véletlen, hogy egyes kelta népeknél (pl. francia) a germánok országára használt Allemagne elnevezés utal az alán származásukra, akárcsak az egykor germán törzsek által lakott Hollandia, mint eredendően Alánlandia. A németek deutch önelnevezése és a hollandok angolos dutch formája az alánok masszagéta vagyis géta nevéből adódik, hiszen tudjuk, hogy a géták egy része dák néven szerepelt. Szorosan ide illeszkedik Born Gergely azon felvetése is, melyben a görögök hellén elnevezését, az alán népesség nevéből vezeti le.

Az alán-árja párhuzamot egy további népességgel egészíthetjük ki, az avarokkal. Ebben viszont az az ellentmondás feszül, hogy avarokról az európai történelemben, leghamarabb csak a 4. századtól beszélhetünk, így ez a felvetés legkevésbé sem állja ki a tudományosság kritériumát. Ezzel csak annyi a gond, hogy a földrajzi nevek és azoknak kronológiai megjelenése, ennél sokkal korábbi avar jelenlétet feltételez. Gondoljunk csak a trójai háborúból menekülő népességre, kiknek hercegének nevét őrzi a mai Párizs (Avarisz), vagy a Kr. e. 8. századból, a görög gyarmatosítások idejéből Szübarisz városára Dél-Itáliában. Mai néven Sibari, de közelben lévő Bari és az Adriai-tenger túloldalán fekvő Bar városa egyaránt tekinthető avar névfejleménynek. Akárcsak az Ibériai-félsziget neve, amely megegyezik a későbbi keleti grúz területén fekvő Ibériai Királyság (vagy, ahogy mondhatnánk Avaria) nevével, melynek környékéről feltételezik az egész indoeurópai kivándorlást. A germánok avar érintettségét, maga Bajorország antik neve Bavaria jelzi, mely a kelta korig vezet vissza. Az avar név lenyomata legtisztábban az i.e. 2. évezred elejéről ismert egyiptomi város, Avarisz nevében található meg.

Az avar szó eredetét keresve, három formája is megtalálható az iráni nyelvben, mint awarag (jelentése küldött, messiás, próféta), awari (nyereg markolata) és awara (akadály, ellenállás). A pártus apar és a közép-perzsa abar szó egyaránt azt jelenti, hogy magasabb, felsőrendű. Az avar kifejezés első ismert használata Ibn-Rustah perzsa szerzőtől származik a 10. századból, aki leírta, hogy „Jászok, alánok, avarok és kazikumukhok élnek a Kaukázusban”. Ha elfogadjuk azt, a feltételezést, hogy Priszkosz rétor 463 körüli írásában említett uarhunok valójában avarhunok, akkor ez még korábbi híradás róluk. Ennek előzménye, hogy I. Khingila 456-ban egyesítette az uar és a hjóno törzseket, így jött létre az egységes Heftalita Birodalom. A heftalita elnevezés mellett, a későbbiekben továbbra is nevezték őket uarhunoknak is.

Ezeknek a várhunoknak a nevéhez köthetők azok az ősi kör alakú építmények, melyeket általában körsáncokkal erődítettek. Ezek az építmények szolgáltak arra, hogy a vándorló, nomád népek összevárják egymást. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar nyelvben, az igei várakozás és a főnévi védett hely egyaránt a vár szóformával írható le. Ennek a vár szógyöknek a fejleménye a varsa, ami nem mellesleg ugyanúgy a kör alakú várat idéző, karikára hajtott vesszőkkel erősített halászati eszköz. Érdemes a Czuczor-Fogarasi szótár szómagyarázatát is figyelembe venni, ami alátámasztja a varsa szó kör eredetét:

„Azon r gyökhangu, s bar ber, far fer, par per, mar stb. gyökü szók osztályába sorozható, melyek valami köröset, kerekdedet; pergőt, forgót jelentenek: Képeztetésre hasonlók hozzá: morsa (morzsa) torsa (torzsa).”

Településnévben is előfordulhat a szó, az egykori varég, vagy mondhatjuk avarég alapítású Varsó esetében, melynek népi etimológiája szerint Wars halászról és a Visztula folyó Sawa nevű hableányáról kapta a nevét. Az előzőek alapján nem férhet kétség ahhoz, hogy a vár szavunk és az avarok elnevezése között szoros nevezéktani kapcsolat van.

Az avarok germániai jelenlétével kapcsolatos névelemzések, újabb meglepetéseket hozhatnak. A korábban említett Bavaria tartomány elnevezésében feltűnhet a páva szavunk, ami egy sor etimológiai kapcsolatot is felfed, ami ráadásul a magyar nyelvben fut össze. A páva szót, az észak-itáliai Lombardia tartományban a mai napig is megtalálható város, Pavia nevében is felismerhetjük. A páva a magyar néphagyományban erősen jelen lévő motívum, de Indiában szintén, ahol ráadásul szent madárként is tisztelik. Maráthi és pandzsábi nyelven a páva jelentése móra, ami már a mór kérdéshez kapcsolódik. Hogy ez nem a fantázia szüleménye, bizonyítja az, hogy a Móra női nevet spanyol eredetűnek tartják, ahol hosszú ideig mór uralom volt és a jelentése ugyancsak páva. A két egymástól jelentős földrajzi távolságban lévő indiai és ibériai térség között megmaradt szóegyezésre nincs más logikus magyarázat, mint az (a)mór vagy avar összekötő kapocs. Elgondolkodtató, hogy az egykor mór uralom alatt álló terület és a Karthágói Birodalom territóriuma többé-kevésbé fedésben van. Ebben a régióban található Hamilkar karthágói vezér által alapított Barcelona városa. Ha a gyakran elhagyott „a” hangot is figyelembe vesszük Abarcelona neve már máshogy cseng. Nem beszélve Barcelona egyik kerületéről Nou Barris, azaz Új Avaris beszédes elnevezéséről. További adalék -ugyanevvel a logikával- Hamilkar vezér Barkasz családi neve, mint Avarkasz. A mór-pun kapcsolat miatt figyelemre méltó az, hogy a páva franciául paon, walesi, bolgár, román, szerb és horvát nyelven paun. Az is ismert, hogy a római kori Pannonia tartomány latin nevét görögösen Peoniának mondják, az itt lakó peonesekről elnevezve, akik nem mások lehetnek, mint a pávás avarok. A páva görög pagóni és máltai pagun jelentéseit, a barbár berber népekre használt pogány jelzőként ismerhetjük fel. A grúz páva jelentés, a parshevangi, már a perzsa, párszi, avar kapcsolatra utal. Az avar népesség kárpát-medencei jelenlétének földrajzi lenyomata a Barca folyó és annak földrajzi, kulturális területe a Barcaság, sőt a térség legnagyobb városa, maga Brassó neve is.

A türk nyelvek páva szavai látszólag félrevisznek bennünket, hiszen a török tavus, az üzbég, tadzsik tovus és a türkmén taus, a tavasz jelentést sugallják. A kérdés megfejtésében ismét a Czuczor-Fogarasi szótár szómagyarázata adja meg választ:

„Mi e szónak eredeti jelentését illeti, valószinünek látszik, hogy gyöke tav, s tavasz am. tavas, t. i. az évnek azon része, midőn tél elmultával az olvadó hó tavakat képez. E szóban t. i. az asz, egy a tulajdonságot jelentő as képzővel, mely a csangóknál közönséges divatú, de megvan a köz szokásban levő horpasz, kopasz, csupasz, ravasz melléknevekben is.”

               Úgy tűnik, hogy ismét sikerült tetten érni egy a magyar nyelvben összefüggő szókapcsolatot, hiszen a tavaszi olvadáskor és árvizek idején keletkező vízállások, tavak látványa a páva farktollainak kék foltmintáit idézi meg. Ez a magyarázata annak, hogy a páva elnevezés szinonimájaként használhatott tavas madár változat terjedt el türk nyelvterületen.

Vízállásos alföldi táj (fotó: Molnár Péter)

               Ráadásul ezeket a tollmintákat pávaszemnek is mondjuk, ami igen gyakori eleme a magyar népi díszítőművészetnek. Szűrminták, hímzések alapvető készletébe tartozik. A felvetés további megerősítése az is, hogy az állandó víz-borított részeket tengerszemnek is mondjuk. Ennek földrajzi lenyomata lehet, a korábban tárgyalt Örményország észak-keleti Tavus tartományának neve is.

               Huszka József írta le „A turáni magyar ornamentika története” című művében, hogy a szem mintázat igen gyakori díszítő eleme volt a hun, avar és honfoglalás-kori magyar sírokban talált öltözet maradványoknak. Nem véletlen az sem, hogy a magyar szó gyökét képező mag és a szem jelentésbeli fedést mutat, hiszen a vetőmagot szemnek is mondjuk, pl. búzaszem. Huszka József szerint a mag a megújulás, míg a szem a megtartás jelképe. Ez a magyarázata annak, hogy a látás szerve, a szem a szótöve a személy és a személyiség szavainknak, mivel a szem tartalmazza, azaz fejezi ki legjobban az illető tulajdonságait, ahogy a mondás is tartja: „A szem a lélek tükre.” Ezért a szemmel azonos jelentésű mag szótövű, az egyénre vagy személyre használt megszólítás a maga, de szintén ez a magyarázata az egyedül lévő vagy egyként értendő személyre vonatkozó maga, magán, magány szavaknak. Mondjuk a magányosra, hogy egy szem magában van, ami tovább erősíti a vázolt összefüggéseket.

            A szem a látás szerve, a szemmel való érzékeléshez elengedhetetlen a víz jelenléte, hiszen csarnokvíz tölti ki a szemgolyót, ahol lezajlik az az optikai folyamat, amikor a külvilágból érkező fénymintázatok a szembogár nyílásán keresztül eljutnak a látóideg végződésekhez. De nem csak a szemben lévő víz játszik szerepet a látásban. Az első tükörkép érzékelések is a vízfelület fényvisszaverődése folyamán jöttek létre. Mindezt csak azért bocsájtottam előre, mert különböző nyelvekben átfedés van a pávaszem által megidézett tó, a látni, nézni és tükör jelentésű szavak között. A fény a szembogár vagy pupilla változó méretű nyílásán keresztül jut be a szembe, ami tulajdonképpen egy lyuk, akárcsak a tó jelentésű angol lake (fonetikusan lék, ami valójában a befagyott vízfelületen vágott lyuk) vagy loch, a latin lacus, az olasz, spanyol és portugál lago, az örmény lich, az albán liqeni, a francia lac és a maráthi léka. Az angol néz szó, a look, ugyancsak a lyuk, azaz tó kérdéshez vezet. A „néz” szó szláv változatai viszont a víz szóhoz tartoznak, mint vizerá (szlovák), vzhled (cseh), vigljágyit (orosz), izglezdha (bolgár), izgleg (horvát, szerb) és izskatās (lett). Akárcsak a „lát” ige szláv változatai, mint vizs (bolgár), vidjeti (horvát), vidět (cseh), vidjot (orosz) és a vidi (szerb), de a latin vide és az olasz vedere is ide sorolható, de maga az egész latin alapú vizualitás jelentéskör is úgyszintén ide tartozik. Ugyanennek az igének francia voir (fonetikusan voár) és spanyol (ver), változatai már a pávából levezethető avar jelentést sugallják. A víz tükröződésével rokon egy síma felületről vísszatűnő képet adni képes tárgy a tükör, melynek arab mura, angol mirror és francia miroiter szavai a spanyol, maráthi és pandzsábi nyelven páva jeletésű móra szóval muatatnak rokonságot. Az olasz látszani jelentésű sembra szó, pedig félreérthetetlenül a szem gyökre utal. Maradva a lát igénél, az angol see, a dán és norvég se és a német sehen, az ugyancsak német tó jelentésű See szóval egyezik, illetve mutat hasonlóságot. A néz igénk gyakori igekötője a körül, ami a körülöttük találhatő világ teljes érzékelésére való törekvést fejezi ki. Ez a körülnézés érhető tetten a körinedi (kazah), körünöt (kirgiz), görünüyor (török), görünýär (türkmén), ko'rinadi (üzbég) szavakban, ami a páva szemfoltjainak, a tónak és a lyuknak a kerekségét is megidézik.

               Még érdemes visszatérni a türk nyelvek tovus, páva szavából következő tavasz jelentéseire. A bahar (török, türkmén, azeri), a bahor (tadzsik, üzbég) és a bihar (kurd) tavasz szavak, az évszakra jellemző szeles időjárásra utaló vihar szavunknak felelnek meg. Ez azért fontos összefüggés, mert van a Kárpát-medencében Bihar-hegység és Indiában is Bihar tartomány, melyek összekötő kapcsa szintén a tárgyalt népesség lehet. A Bihar-hegység előterében található, a ma már főként Békés megyére használt új keletű Viharsarok elnevezés, ami ha nem is tudatosan, de ugyancsak szorosan a témához tartozik. További tavasz jelentésű szavak a primavera (olasz, spanyol, portugál), a vor (izlandi) és a vår (svéd, norvég) az avar szó irányába mutatnak, míg a litván és lett nyelvek pavasaris szava már félreérthetetlenül a páva kérdésre kapcsol vissza. Hogy a punok se maradjanak ki, maori nyelven a tavasz puna. A legmegdöbbentőbb ebben az, hogy a Viharsarokban, jóval korábban e tanulmány megszületése előtt, Dombegyház környéki tájvizsgálatai során mutatta ki Born Gergely, hogy az itt található kultikus jelentőségű halmok, pávaszem alakzatban helyezkednek el. Ide tartozik még, hogy a páva jelenésű móra szó, egy dél-alföldi településünk, Mórahalom nevében, éppen halommal kapcsolatos szóösszetételben jelenik meg.

Az eddigiek alapján, jól látható, hogy az Iráni fennsík térségéből induló kivándorlások széles idősávot fednek le a történelem időszalagján. Ráadásul az innen kivándorló népeket etimológiai kapcsolat köti össze, ami megerősíti a köztük lévő rokonság meglétét. Az árja, perzsa, jász, alán és avar népesség keleti és nyugati vándorlásainak egyaránt megtalálhatóak a földrajzi lenyomatai. Könnyen lehet, hogy ezek a kiáramlások nem kizárólag hadászati okokból történtek, hanem összefügghetnek a vándorló nomád életmóddal is, amely az íjfeszítő szkíta népek sajátja volt.

 A felvázolt nyelvi összefüggések súlyos következtetései egy sokkal világosabb képet rajzolnak ki Európa népeinek származásáról. Úgy érzem sikerült bizonyítékok sorát felhozni arra, hogy az indoeurópai származáselmélet valójában egy fedőtörténete a szkíta jász-alán, avar betelepüléseknek, melyek a már ott élő rokonnépekkel együtt, a mai európai nemzetek jelentős részének alapnépességét adták.