Pannon Punhon

2017.dec.25.
Írta: Z. Ákos 12 komment

A viking kérdés helyretétele

A korábbi írás alapján felvetődik, hogy más területek és népek eredetében is találhatunk olyan szálakat, amelyek a hivatalos történelemtudomány megállapításaival nem illenek össze. Annak tudatában, hogy a történetírás nem mentes a hatalmi érdekektől, érdemes felfigyelni olyan népekre, amelyek múltbéli szerepe nincs túl kedvező megvilágításba helyezve. Jobb, ha megbarátkozunk azzal, hogy ha a múltból valamire rossz fény vetül, akkor ahhoz nekünk valami közünk lehet. Ide sorolhatók a vikingek, akik a VIII.-XI. századi történelmük során, elsősorban rabló-fosztogató hadjárataikról híresültek el. Ennek alapvető oka, hogy azoknak a szomszédos nemzeteknek a krónikás hagyományaiban maradtak fenn feljegyzések róluk és kerültek be a történetírás fő sodorvonalába, melyek ellenséges viszonyban voltak velük. Ennek megfelelően nem is számíthatunk velük kapcsolatban pártatlan véleményre, így nem alaptalan a gyanú, hogy az igazságot nem ezekben a forrásokban kell keresnünk. Ha félretesszük az írott emlékeket és a megmaradt régészeti és etimológiai emlékek alapján tájékozódunk, teljesen más kép rajzolódik ki. A vikingek régészeti hagyatékából kiderül, hogy magas szintű művészetük, szerteágazó kereskedelmük és ehhez kapcsolódó komoly tudományos és navigációs ismeretük volt. Annak ellenére, hogy valóban jó harcosok lehettek, az évszázadokig tartó pusztításaikat nem támasztják alá régészeti bizonyítékok (Heribert Illig). A vikingek történelmét könnyen párhuzamba állíthatjuk a hunokról és a kalandozó magyarokról fennmaradt feljegyzésekkel. Mindkettő a máig uralkodó birodalmi eszme ellensége volt, így ennek megfelelő történelmi szerepet kaptak. Az, hogy a viking korszakba esik a magyarok második bejövetele, amit a történelemtudomány „honfoglalásnak” nevez, csak fokozza a téma érdekességét.

Korábban a karthágói punok vörös színhez való kötődése, több oldalról is bizonyításra került. Többek közt, számos településük nevében szerepel a „rusz” szótag, ami rokonságot mutat a magyar nyelv vörös szavával. Ebből kiindulva célszerű megvizsgálni, hogy Európa északi és keleti részét benépesítő nemzetek kapcsolata kimutatható-e egy ősi szkíta vonulattal?

Mindenekelőtt Kelet-Európa első államszerveződésére terelődhet a figyelmünk. A Kijevi Rusz a IX. században alakult, viking vezetéssel, akiket a szlávok hívtak be a Nyesztor krónika szerint, hogy uralkodjanak rajtuk. Ha ez így történt, erősen feltételezhető, hogy igen közeli rokonság kapcsolta össze a két népet, nem állhatott fenn jelentős vallási vagy szokásjogbéli különbség közöttük. A vikingeket a források normannoknak (északi embereknek), varégoknak vagy ruszoknak említik. Az utóbbi azért különösen érdekes, mert „A XII. század elejéről származó, korábban Nyesztor-krónikának is nevezett Régmúlt idők elbeszélése (Poveszty vremennyh let) tanúsága szerint a Kijevi Rusz lakói önmagukat russzkijnak nevezték, és ez az elnevezés honosodott meg a szomszédos népek XI—XIII. századi szóhasználatában is. Tudnunk kell azonban, hogy a X—XIII. században az orosz megnevezés nem a későbbi (nagy)orosz szó szinonimája, hanem a még közös etnikai egységet alkotó óorosz népcsoportnak, a mai keleti szláv népek (oroszok, ukránok[kisoroszok], beloruszok[fehéroroszok]) őseinek az önmegnevezése, amellyel magukat a krónikában és más irodalmi emlékekben illetik.” (idézet Ferincz István, a Régmúlt idők elbeszélése: A Kijevi Rusz első krónikája című könyvből) Tehát nem kevesebbről van szó, mint hogy az oroszok által a mai napig magukra használt ruszkíj elnevezés a Kijevi Rusz idejéből, és eredendően a Kijevi Rusz vezető viking rétegének rusz elnevezéséből származhat, s hogy ez minden szlávok őselnevezése. A rusz jelentéstartalma kapcsolatba hozható a vörös színnel, s ezen keresztül azzal az ősnéppel, melynek vörös kultusza a világ számos részén kimutatható. Ahogy a fenti idézetből is kitűnik, a ruszoknak van fehér ága is, ők a beloruszok, a mai fehéroroszok. A viking ruszok színe a vörös-fehér. Ez ismerhető fel a beloruszok esetében a bjelo = fehér, rusz = vörös színekben. A korábbi írásomban már kapcsolatba hoztam a szlávokat a legősibb európai néppel a szikulokkal, azaz székelyekkel, mert a szikulok szokása volt kőszobrok, sziklák állítása, s ebből a szikla-ágból eredhetnek a szlávok (szklávuszok, sziklávok, szikla-ágiak).

A ruszok neve más nép nevében is felismerhető, ami átgondolásra készteti a korábbi megállapítást a szlávok skandináv eredtével kapcsolatban. A Kijevi Rusz déli területén éltek kis számban roxolánok is. Ők a rusz-alánok, akik egyértelműen szkíta rokon népek, hiszen a szarmata törzsszövetségbe tartoztak. Az i.e. 3. században a Don vidékén éltek, majd egész a Dunáig előrenyomultak. Sztrabón (i.e. 66-24.) szekérlakóknak írja le őket. Származásukról és területi elhelyezkedésükről pedig annyit mond, hogy „A Borysthénen túl a szkíták közűl a roxolánok laknak, azon túl a nagy hideg miatt senki sem lakik.” Előbb a rómaiak, majd a hunok hódoltatják meg őket, majd a IV. században eltűnnek a történelem színpadáról. Ezekből meglepő következtetéseket vonhatunk le. Az első és legfontosabb, hogy jóval a IX. századi varég bejövetel előtt, legalább 1200 évvel éltek a Don vidéken ruszok, tehát nem a Skandináviából bejövő viking vezető réteg a forrás a Kijevi Rusz néveredetének esetében, hanem a szkíta őslakosság. A nyugatra vándorolt rusz-alánokról a IV. század után nincs forrásunk, míg a keleten maradt társaik még legalább 500 évig meg tudtak maradni. A nyugati roxolánok „eltűnésének” egyik lehetséges oka, hogy a hun beáramlás utáni testvérnépekkel való elvegyülés, melynek során a hun szövetségi rendszerbe illeszkedtek és ez lehetett az oka, hogy nem nevezték a források roxolánoknak őket. A gót-alánokkal nem így történt, mert őket a mai napig katalánoknak hívják. Van egy másik lehetséges magyarázat is, melynek érdekében, előbb célszerű az alán kérdést tisztázni. Az alán nagy valószínűséggel nem egy nemzetet vagy nemzet csoportot jelent, hanem sokkal inkább egy vallási megjelölést takar. A korai kereszténység egyik ága az ariánizmus volt. Ahogy Tóth Gyula tanulmányaiban leírta, az arián vallásról nevezhették ezeket a népeket alánoknak. A vandálokról is fennmaradt, hogy ariánus vallásúak voltak. Ez alapján már érthető, hogy a miért maradt az fenn az, hogy az alánokkal (és a svébekkel) közösen alapítottak királyságokat az Ibériai-félszigeten és az afrikai hódításaik során, az alánokkal mindvégig szövetségben maradtak. Érdekesség, hogy keresztnévként is fennmaradt, mint Alán. Hivatalosan kelta eredetű angol és francia név (Alain), de előfordul horvát és magyar területen is.

A Kijevi Rusz első uralkodója a dinasztiát alapító varég Rurik volt. A név alaposabb vizsgálata után, megállapítható, hogy egy beszélő névvel van dolgunk. Tóth Gyula írásaiban már felhívta a figyelmet arra, hogy egyes bizonytalan korba helyezett, vagy nehezen azonosítható történelmi személyek nevei árulkodhatnak azoknak valódiságáról. Példaként hozható fel Alarik gót fejedelem, aki lerombolta Rómát, kinek neve visszafelé olvasva Kirala, azaz királya, ebben az esetben a gótok királya. Tóth Gyula azt feltételezi, hogy egy juliáni érával (44 év) korábban élő Alarik, kitalált személy, Attila király történelmi lenyomata, mellyel a fiktív évszázadok történelmét töltötték fel utólagosan. A visszafelé olvasás adódhat az adott kor kialakulatlan írás irány értelmezéséből is, hiszen ez változhatott.

Rurikról sem tudhatjuk meg ki volt valójában, hiszen neve visszafelé olvasva Kirur, azaz Kir.Úr, Király Úr. Ebből csak az szűrhető le, hogy nevét valószínűleg a társadalmi rangjáról kapta, s az, hogy a varég uralkodónak magyarul érthető neve van, szkíta eredetre utal. Teljes nevén Konung Rurik. Nevének akár a „Kon” vagy az „ung” tagját nézzük, ami svédül királyt jelent, mindkettő árulkodó, hiszen a „Kon” közeli formája a hun vagy a kun megnevezésnek, de az „ung” utal a hungár, szlávosan venger nemzetségből való származására. Itt elgondolkozhatunk az Európa szerte elterjedt király jelentésű szavak eredetéről, mert az angol king, a német König, a dán és norvég konge és a holland koning egyaránt ebbe az irányba mutat. A lett nyelvben a kungs urat jelent, ami szintén a vezető hun réteg elnevezéséből származhat. A legtöbb nemzetnél megtalálható Károly névváltozatok, mind a magyar király szavunkból alakultak ki. A szláv és a görög forrásokban fellelhető varég elnevezés a várlakó hunok, a vár-hungok nevéből vezethető le. A Kárpát Hazában a vár-hun vagy vár-kun népességet számos földrajzi név őrizte meg az utókor számára, hiszen az összes Várkony nevünk innen származik. Említik Szokol Ruriknak is. Korábban tisztáztuk, hogy a szláv szokol – sólyom jelentés, a szakállas szikul ősnépesség jellegadó állatmotívumából alakulhatott ki. Így hát Rurikról csak annyit tudhatunk, hogy Szikul Király Úr volt. Novgorodban telepedett le és a legendák szerint itt rendezte be fővárosát. Novgorod varég neve Holmgard volt, azaz Halomkert. Segítségünkre lehetnek vezéreinek nevei, akiket délre küldött le, Askold és Dir felismerhető, mint Ős-Keled és Túr. A kisebbségben lévő vikingek az idők során beolvadtak a szláv többségbe. Mégis érdekes módon, egy az egész viking hitvilágot átható szláv nyelvi kapcsolódás mutatható ki. A viking főisten neve Odin, aki nem más, mint az egy mindenható isten, a szlávok nyelvén ogyin, azaz egy. Ismerve az „egy” szógyök magyar nyelvben betöltött széles körű jelentéstartalmát, ami más nyelvekben ilyen gazdagon nem lelhető fel, mely ragok és szóösszetételek segítségével alakul ki, feltételezhetjük, hogy a szláv „ogyin”-ban és a viking „Odin”-ban található „egy” szógyök forrása a magyar nyelv lehetett. Az „egy az Isten” szólásban és az egyház szavunkban világosan felismerhető az Egy = Isten értelmi kapcsolódás.

A skandináv mitológiában több szereplő neve érdekes lehet. Feltűnik Baldr, Odin fia a fény, a béke és boldogság istene. A germánok Baldur-nak nevezik. Ebben a névben az ősvallás Baál Istenét ismerhetjük fel, akárcsak a Valkürökben, akik a Baál körébe tartozó alacsonyabb rendű istennők, akiket Diszek-nek is neveznek. A túlvilágot Vallhallának (Baál házának) nevezik. Odin feleségét Frigg-nek, azaz frigynek hívják. Beszédes név a föld isteni megszemélyesítője, Thor anyja, Jörd is. Thor, Odin után a legfontosabb isten, az emberek védelmezője (a germánoknál Donar - azaz Dán Úr), nevében a szkíta-hun Túr nemzetség ismerhető fel.

Maradva a vallás területén, a Skandináv térségben találhatunk az ősi kereszténységre utaló építményeket, nevezetesen körtemplomokat. Ismert, hogy Európában a körtemplomok a történelmi Magyarország területén és közvetlen környékén találhatóak a legnagyobb számban. A leghíresebb skandináv körtemplomok Svédországban Nylars, Olsker és Horne helységekben találhatóak, de Dániában az Österlars-i is ismert. Mindkét nyelvben a templom jelentése: kirke. Ugyanez a jelentéskör többek közt az angol „church”, a német „kirche” és a szláv nyelvek „cerkov”, „carkva”, „cirkveni” szava. A kör alakú porond, a cirkusz neve is ide vezethető vissza. Meglepő módon ezek a magyar kör jelentéstartalomhoz tartoznak. A kör nem egyezményes jelentésű a magyarban, mert a „ker” gyökhöz a kerít igei vonzat is tartozik, ami széles jelentéskör kialakulását eredményezi, s egyben bizonyítja ősi kialakulását. Ez nem kevesebbet jelent, mint az első kereszténységhez kapcsolódó építmények (templomok) nevei magyar eredetűek, így joggal feltételezhető, hogy a kereszténység szkíta áramlattal érkezett Európába. Az ősi alakzatú körtemplomok neve a kör becézett formájában épült be az európai nyelvekbe, mint „körke”, „kirke”, stb. Egyébként a szintén templom jelentésű latin eclesia és annak származékai a francia église, a spanyol iglesia, a görög ekklisia, mind a vallási rítus „ég leső” tevékenységével hozható összefüggésbe, ami szintén az előzőeket támasztja alá.

A Kijevi Rusz történelmének idejében zajlott a magyarok második bejövetele, Álmos és Árpád vezetésével.”898. évben vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen, amelyet most Magyarnak (Ugorszkoje) neveznek, és a Dnyeperhez érkezvén, felállították sátraikat; mert úgy vándoroltak, mint most (azaz a XII. sz. elején) a kunok (polovci). Kelet felől ideérkezve, átkeltek a nagy hegyeken, amelyeket Magyar (Ugor) hegyeknek neveznek, és hadakozni kezdtek az ott élő volochokkal (vlah) és szlávokkal (slovĕni). Azelőtt ugyanis szlávok éltek ott, és a volochok elfoglalták a szlávok földjét, majd pedig a magyarok elűzték a volochokat és örökölték azt a földet, és letelepedtek a szlávok közé, behódoltatván őket maguknak, és ettől kezdve nevezték azt a földet Magyarnak (Ugornak)). És hadakozni kezdtek a magyarok a görögökkel, és behódoltatták a Thrák– és Makedonföldet egészen Szalonikiig (Szelunyig). Majd háborút kezdtek a morvák és a csehek ellen”. Ennek a tudósításnak, illetve értelmezésének fontos szerepe van a magyarok honfoglalás kori történetére vonatkozólag”-írja Ferincz István.

Bilecz Ferencz, A magyarok őshazája című blogjában felhívja a figyelmet, hogy „az orosz őskrónika (PVL) arról is tudósít, hogy amikor Rurik utódja Oleg, 882-ben, csellel bejutott Kijevbe, akkor csónakját és harcosait a Magyar hegy alatt rejtette el. A kijevieknek meg azt mondta, hogy „mi kereskedők vagyunk, akik Olegtól és Igor hercegtől jövünk és Görögországba tartunk”. De még más helyen is említést tesz a krónikás a Magyar hegyről és Álmos udvaráról, ahova Aszkoldot temették.”

A varég-magyar kapcsolatok nem szűntek meg a magyarok nyugatra vonulásával. Így ír erről Nemeskürty István a MAGYAR SZÁZADOK. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához -- című könyvében: „Tudjuk, hogy a honfoglalók megpihentek a "rusz" törzshöz tartozó vikingek (normannok, varégek) alapította Kijevben. Az Árpád-házi királyok megszakítás nélkül kapcsolatban maradtak a kijevi rusz-szal. Árpád kijevi "orosz" testőrsége és leszármazottaik, melyet viking fejedelmük adott kíséretül, Mohácsig adták a királyi belső testőrséget!” /N. I. Magyar századok. Bp. 2009./ Ezek alapján feltételezhető, hogy a Kijevi Rusz varégjai és „honfoglaló” magyarok tisztában voltak közös eredetükkel, rokoni kapcsolatukat sokáig ápolták.

A vikingekkel kapcsolatosan több dolog is felveti a szkíta eredet lehetőségét. Gondoljunk csak díszítő motívumaikra, rovás emlékeikre, hajóik vitorlájának piros-fehér sávos mintázatára, halomsíros temetkezési szokásaikra, eszközeik hasonlatosságára és szakáll viseletükre.

A vikingekről az első dolog, ami eszünkbe juthat, az a szarvas sisak. Azt tudni kell, hogy még ilyen régészeti lelet még nem került elő viking sírokból. Hogy mégis elterjedt a köztudatban az Wágner operájának köszönhető, ahol a híres díszletek között felbukkant és népszerűvé lett ez az oldalán két szarvval díszített sisak. Egyébként Wágner operájának, a Nibelung gyűrűjének történelmi alapja az 1200 körül lejegyzett germán népvándorlás-kori Nibelung-ének, melynek főszereplője Szigfrid. Ez a név is beszédes a számunkra. Minden név, ami a „szik” taggal kerződik, Sigmund, Sigfrid, Sigmar, Sigebert, stb., az az ősi szikán, szikul (székely) népességhez köthető. A Szigfrid érthető, mint Szik-véred. A Sigebert név egyik leghíresebb viselőjéről I. Sigebertről pedig annyit érdemes tudni, mint a meroving dinasztia uralkodója a VI. században, hogy Clothar (Keled Úr) gyermeke és utóda volt. Többek közt Clotharról is feltételezi Tóth Gyula, hogy Attila idősebb (elder – Aladár) Csabán győzedelmeskedő fia volt, aki valódi nevén Keled lehetett, s többek közt őt is felhasználták a történelem hamisítók arra, hogy történetének színezett többszörözésével kitöltsék a kora középkor fiktív évszázadait.

Nézzük meg valójában milyen volt a viking sisak.

Ezt a normann sisakot 1892-ben találták az akkori Oroszország Podolszki Kormányzóságában – ma Ukrajna –, a Dnyeszter bal partján, a Nyemija folyócska mentén, vasútépítési munkálatok során. Látni kell, hogy ez ugyanaz a csúcsos fejfedő, ami a szkíta népek viseletére általánosan jellemző. A homlok rész díszítése egy nagyon ősi motívumot idéz meg. Ez meglepő módon az ókori Mezopotámiába vezet vissza bennünket. A sumer (szemúr) leletek jellegzetessége a szempár ábrázolás. Ennek az összefüggésnek földrajzi lenyomatai, a későbbiekben még ismertetésre kerülnek.

A vikingek mindennapi használati tárgya és harci eszköze a balta. A késő kőkortól számos régészeti lelet támasztja alá, hogy a Kárpát-medence hagyományos eszköze szintén ez. Folyamatosságát pedig a pásztorhagyomány fokos használata bizonyítja. Díszítő mintázatuk, ornamentikájuk hasonlatosságot mutat a szkíta-magyar fémművesség motívum-világával.

A szkíták és utódnépeik jellegzetes használati tárgya az ivókürt, ami a vikingeknél is fellehető emlék.

A magyar krónikás hagyományban van Attilával kapcsolatosan egy olyan megállapítás, amely sehogyan sem illik bele a kora középkorról kialakult történelmi képbe: Attila a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora. Ebben az idézetben, ahogy Tóth Gyula is megállapította, a legfurcsább a dánok királya jelző. Hogyan nevezhette magát Attila dánok királyának, mikor nyugat-európai hadjáratában nem esik szó Skandináviát érintő hadmozdulatokról? A válasz egyszerű. A dán kérdés sokkal nagyobb jelentőségű, mint ahogy mai ésszel gondolnánk. A vikingek tekinthetők a mai svédek, norvégok, dánok és izlandiak őseinek. Ezek a népek hordozzák és vallják magukénak a viking hagyományt. Ezeknek a többsége a Skandináv-félszigeten él. A skandináv elnevezésben Tóth Gyula már felhívta a figyelmet a dán szótag szerepére, de ezen felül Európa egyik legősibb népének a szikánoknak a nevét is felismerhetjük benne, akiket Szicília kapcsán már ismerhetünk. Skandinávia nem más, mint Szikán-Dán-Ág-ia. További földrajzi lenyomatok: Dánia: Skanderborg (Szikán-úr-berek)), Svédország: Skáne (Szikán) megye, Sigtuna (Szik-tanya), Skanör (Szikánúr), Skara (Szikura), Skellefteá, Skánninge, Skövde, Skurup, Izland: Siglufjörour (Sziklaföldúr). Ezek mellé csak néhány magyarországi település: Sziksóstó, Székesfehérvár, Szikáncs, Szikszó és családi név: Szikora (szikra), Sike. Amennyiben a viking kultúrát szkíta gyökerűnek feltétezzük, az egész Eurázsiát, és ahogy az előzőekből látható Afrikát is átfogó szkíta szerveződésnek a részének kellett lennie. Ennek alátámasztáshoz máig fennmaradt földrajzi elnevezések szolgáltatnak bizonyságot. Padányi Viktor hívja fel a figyelmet arra, hogy Kézai krónikájában a Kárpát-medencétől keletre eső nagy kiterjedésű területet Dentü Magyariának írja le. Hollandiában, Frízföldön található Dantumadeel település. A Dentü elnevezésben felismerhető a dán szó, de Duna, a Don és a Donyec folyókban ugyanúgy. Idevágó adat Baráth Tibor könyvéből, hogy Skóciában, Aberdeen (Éber-dán) grófságban is van Don folyó, sőt a Loire mellékfolyója a Dardogne is az. Kijevi Rusz területéhez tartozó további folyók nevei is beszédesek. A Dnyeper nevéből (római elnevezése Danaper) a Dán-Apa-Úr, míg a Dnyeszterből a Dán-Ister jelentéstartalom ismerhető fel. Fennmaradt, hogy a Duna régies nevén Ister volt. Teljesen logikus, hogy attól keletre a dán területen egy másik folyó kaphatta a Dán Ister nevet. Igazolja a felvetést, hogy a Dnyeszter másik neve Boristenes volt. (Bonfini) Érdekes párhuzam, hogy ezeknek a folyóknak az alsó szakaszán fehérvár található. A Dunán Nándorfehérvár (Belgrád), míg a Dnyeszetren, Dnyeszterfehérvár, de a Donyec folyónak is van Belogorod városa. A Volga folyó is utal az ősvallásra, mert eredeti elnevezése Baál-ága lehetett. A bolgárok, akik Csuvasföldről, a Volga déli folyásától vándoroltak a mai Bulgária területére, eredetileg azok a volgai hunok voltak, akiket volgároknak neveztek. Kelet Pomeránia székhelye Gdansk (németül: Danzig), nevében szintén ott az árulkodó „dan” tag.

 

Arra, hogy a dán kérdésben mennyire nem mai értelemben vett helyi népességre kell gondolni, legyen példa egy közel-keleti állam máig megőrzött neve. Jordánia, egykor annak a Mezopotámiának a része volt, ahol az uralkodó sumer (szem-úr) nép nevére utaltak több földrajzi elnevezés esetében. Nippur (Nap-Úr), Úr vagy Uruk városainak még ma is névadó szerepe van Irak (Uruk) esetében. Az itt élő Dán nemzetség területe volt Úr-Dánia, s őrződött meg a mai napig Jordánia nevében. Ázsia kapujának, az Égei-tengert és a Márvány-tengert összekötő szoros nevében is feltűnhet az egykor nagy kiterjedésű dan nemzetség lenyomata, hiszen a Dardanellák neve is a dardanok (úr-dánok) népéről kapta.(Pallas lexikon) Bonfini szerint vannak olyan feljegyzések, amelyek azt állítják, hogy dardaniai volt Dardanus a trójai nemzet alapítójának vére, aki szintén e nem jelentéktelen nemzetséghez tartozhatott. Krónikáinkból tudhatjuk, hogy a trójai háborúból elmenekült szkíták alapították a Duna mellett Sicambriát, ami később Attila városa is lett. A szkíta pártusok egykori királyának Sardanapal nevében is feltűnik az eredetre utaló „dan” tag. A névben a fényest jelentő szár és a származásra utalás mellett a hitre vonatkozó, már nem ismeretlen „bál” tagot is felismerhetjük, ezt a nevet Szár-dán-a-Baál-ként értelmezhetjük.

Az ókori eredetű személynevekben gyakran szerepel az ősvallás Él, Bél vagy Baál istene. Például Miha-él, Gábri-él, Hanni-Baál stb. A mai értelemben vett kereszténység felvétele előtt a magyarságnak volt egy Dan személyneve, melyből ilyen formán alakult ki a Dániel név. Női változata: Daniella. A Dániel név legismertebb hordozója Dániel próféta, akit az Ószövetség írásaiból ismerhetünk. Szolgálataiért a babiloni király, a Baltazár (Balt-az Úr) nevet adományozta Dánielnek. A Dénes keresztnevünk is utal a dán kapcsolatra, hiszen elég valószínű, hogy eredeti értelmében „dános” lehetett. Magyar családnevek sokasága őrizte meg a szkíta-dán kapcsolatot, pl. Dankó, Dancsó, Dandé, Simondán, Pojendán, stb. melyeknek dan gyöke nem értelmezhető semmilyen más irányban csakis az ősi szkíta dán név-nemzetség emlékeként. Magyar települések is őrzik a dán lenyomatot, pl. Dánszentmiklós, Dánfok, Dány, stb.

Maradva a fent említett idézet tartalmánál, melyben Attila királyi címei kerülnek felsorolásra, a gótok királya titulus is említésre került. A gót kérdés tovább vihet bennünket. A gótokat germán törzsként tartja számon a tudomány. Birodalmukat annyira kiterjesztették, hogy a IV. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt. Germánnak mondható emlékeknek viszont ezeken a vidékeken nyomuk sincs. Sokkal valószínűbb, hogy szkíta származású nép lehetett, mivel ebben az időben ezeken a vidékeken a hunok voltak uralmon. Nehezen képzelhető el az, hogy egy európai hun expanziót közvetlenül megelőző időszakban, annak ősi területén, más hovatartozású nép terjesszen ki birodalmat. A pontos választ Bonfini adja meg:

„Azt mondják, hogy a gótok és a géták ugyanzok, Strabo azt állítja, hogy a dákok és a géták is azonosak, mert ugyanazt a nyelvet használják. Trogus a dákokat a géták ivadékainak nevezi, és azt írja, hogy mindkét fajta dák a daáktól, vagyis a dávoktól vette az eredetét, akik a Kaspi-tenger lakói voltak. Ha ezek tekintélyét követjük, amint kell, nem származhattak ki Skandináviából, mint történetírójuk Jordanis állítja.”

Bonfini azt a Jordanest teszi a mérleg egyik serpenyőjébe, akitől nem sok hízelgő dolog maradt fenn a szkíta eredetű népekkel kapcsolatosan, míg a másikba Sztabónt és Trogus Pompeiust, akiket az ókor neves történetíróiként tartanak számon, s bizony a mérleg ez utóbbiak javára billen el. Egyébként Jordanes hitelességét illetően, személy szerint fenntartásaim vannak. Így a fentiek alapján, ha a géták és a dákok között nyelvazonosság áll fenn, semmiképpen nem lehettek germánok, sokkal inkább a Kaspi-tenger vidékének szkíta népeinek ivadékai. Kézai Simon krónikájából vett idézettel még közelebb kerülünk a megoldáshoz:

S miután Ethele Francziaországot és Flandriát így feldúlta, a Rajnán Coloniá-nál átkele, a hol szent Orsolyát a britanok királyának leányát a tizenegyezer szüzzel a kegyetlen húnok irgalmatlanúl leöldöklék. Innen Ethele Thuringiá-ba menvén, miután Eisenachban udvart tartott, a dákok (dánok), norvégek, friesek, litvánok és pruténok ellen nagy sereget rendele, kiket meggyőzvén és megalázván meghódoltata…”(Kézai Simon)

Erre Tóth Gyula a dánok eredetével kapcsolatos kutatásai során hívta fel a figyelmet és emelte ki, hogy a felsorolt népek mind északiak, s a köztük említett dákok, csakis a dánok lehetnek. A hunokra vonatkozó feljegyzések színezetéből kitűnik, hogy Kézai, s az őt követő krónikások jó része valószínűleg nyugati forrásokból dolgozhatott. Tóth Gyula arra is utal, hogy Szent Orsolya legyilkolása körüli ellentmondások, mind rávilágítanak arra, hogy ebben a formában fennmaradt feljegyzés egyértelműen a hunok lejáratását célozta. Attila tehát azoknak a dánoknak a királya volt, akiket dákoknak is neveznek, s egykor tartották egy ideig Erdélyt a Római Birodalom előretöréseivel szemben. Érdekes módon, ugyanezen a területen élt egy nép a 3.-6. században, a gepidák. A hivatalos megítélés szerint nem hozható összefüggésbe a gepida nép a dákokkal, mert a latinban a „gepidae” formában szerepel a gepida nép többes-száma, ezért a gepida magyar többes-számú alakja okozhatja a félreértést, hogy a szó második tagjában a dákok neve olvasható ki és persze több lehetséges görög szóeredetre is hivatkoznak. Az fel sem vetődik, hogy esetleg magyarból került át a latinba a gepida szó, holott könnyen találhatunk erre értelmes magyarázatot. A régiségben a népek, nemzetségek között hagytak egy széles határterületet, amit nem műveltek, hogy világosan elválassza őket egymástól, s hogy ne adjon okot a területek közelsége határvitákra. Ezt füves jellegéből gyepünek nevezik. A gepidák területe éppen a Római Birodalommal volt határos. Ez alapján nem túl elrugaszkodott kijelentés az, ha a gepidák nevéből kiolvassuk a „gyepü-dák” határvédő népnek a nevét. Hogy a többes-szám okozta feszültséget is feloldjam, a dák nép régebbi elnevezése a daha, vagy az előzőekben Bonfini által idézett daa. Ez alapján a „gyepü-daha”, már nyugodtan lehet gepida. A gepidákra a gót kérdés kibontását követően még visszatérünk.

A Bonfini idézet alapján, amelyben a gótok és a dákok, vagyis dánok közös eredetére utal, kell, hogy legyen földrajzi lenyomatuk a Skandináv térségben. Itt van elsőként Götaland (régi latin nyelvű forrásokban Gothia) Svédország három történelmi országrésze közül a legdélebbi. Az itt lakókat a régi latin nyelvű források gautoknak nevezték. Gotland a Balti-tenger legnagyobb szigete, amely Svédországhoz tartozik. A svéd szárazföldtől 90 kilométerre, keletre, a balti államoktól nyugatra (illetve északnyugatra). Egyben Svédország egyik megyéje és ezen belül egy község neve is Gotland. Lakóit gotlanderek néven is emlegetik, svéd nevük Gutar (a gót népnév szinonimája). A szigeten az ún. gotlandi nyelvet beszélik, amely a kihalt ó-gotlandi nyelv mai változata, ez utóbbit ugyanis az ó-norvég nyelv egyik önálló nyelvjárásaként tartották számon, ma viszont a modern gotlandit a svéd nyelv részének tekintik (Wikipedia). Legnagyobb települése, Gotland megye és község székhelye a sziget középső nyugati partján található, 22600 lakosú egykori Hanza-város Visby. A városnak kiváló állapotban fennmaradt az ősi városmagja. A legjelentősebb történelmi romok között találjuk a 3,4 kilométer hosszú városfalat, amely a város magját öleli körbe (Wikipedia).

Nem mehetünk el szó nélkül Svédország egyik legnagyobb városa mellet sem. Göteborg, a Göta folyó torkolatánál található. Agglomerációjához tartozik egy érdekes hangzású település Kungsbacka (Hungbácska) község. A főváros, Stokholm nem kis meglepetést tartogat a számunkra. Eredeti jelentésében Istókhalma lehetett. Az Istók, az István névváltozata. Az európai nyelvekben a Steven, Stephen (angol), Stefan (német, holland), Étienne, Estienne (francia), Sztyepan (orosz) Sztefanosz (görög), Estevao (portugál) és Esteban (sapanyol), mind első nekifutásra az „este van” jelentésre hangzik rá. Az, hogy északi városról beszélünk, igazolhatja, hogy valóban az estről van szó, hiszen Észtország, vagy más néven Estonia esthont jelent. A név második tagja a –fan, -van, -pan, egybehangzóan arra az úr jelentésű „pan” szóra utal, ami a régi ispán szavunkban, mint ősúr lelhető fel, de a nyugati szláv nyelvekben is a pan urat jelent. Ezek alapján, az István jelentése Est-Úr lehet, így az erről elnevezett északi város neve könnyen magyarázható. További számunkra beszédes svéd városnevek Kalmar, Malmö, és Birka halott város, páratlan régészeti leletekkel. Továbbá Finnországban is van Geta helységnév. Magyarországon sem idegen a gót név. Legyen erre példa néhány település: Gutorfölde Zalában, Gúta felvidéken, Győr megyében Gutaháza (Rábatöttös településrésze) és az Árpáddal együtt nyugatról bejövő nemzetségek egyike a Gutkeledek. Born Gergely hívta fel a figyelmemet, hogy az ős géta fejedelem, Targitaosz nevének kárpát-medencei földrajzi lenyomata, a Hargita-hegység, ami szintén ide sorolható. Térjünk vissza a Visby városánál említett városfal kapcsán – melynek később még jelentősége lesz - Göteborg nevének eredetére. A karthágói barcida uralkodók esetében korábban megállapítottam, hogy a Barcas családnév eredendően a berkes kifejezésből származik, hiszen a Karthágó több önálló jogokkal rendelkező bekerített, önálló védelmi rendszerrel rendelkező városállam szövetsége volt (lásd több fennmaradt városnévben (M)Agadír, Mogador, Gadeira stb felismerhető „magadura” kifejezés jelentését). Ez a „berekesztett” város jelző a mai napig tömegével megtalálható Európa szerte. Ma az európai nyelvekben vár, város jelentéssel bír. Az angolban a borough (pl. Middlesborough, Peterborough), a németben burg (pl. Magdeburg, Freiburg, stb.), a dánban borg (pl. Aalborg, Silkeborg, stb.) és a svédben található vár jelentésű borg is ide tartozik, amit Göteborg nevében felismerhetünk, amit magyarul Gétabereknek érthetünk. A göta svédül kaput jelent, akárcsak a többi északi nyelven: gate (angol, holland, norvég, dán), míg a balti és egyes szláv nyelveken a kapu más, de egységesen egybehangzó, számunkra ismerős szóra rímel rá: varav (észt), várti (lett), vartai (litván), vrata (horvát, szlovén) és vorota (orosz). Ez bizony a vár szavunk. Ahol vár van, ott kapunak is lennie kell, így ezekben a nyelvekben fellelhető jelentés-tartalom csúszás ily módon könnyen levezethető. Példa erre hazai településünk Kapuvár, de erősíti a feltevést, hogy a finn kaupunki szó várost jelent. Egy valami viszont minden tekintetben egy irányba mutat ez pedig a várlakó nép a varégok, várongok vagyis a várhungok felé. Ez a nyelvi bizonyítéka annak, hogy a géta vagy varég egyre megy, ugyanazt jelenti. A góthoz rokon gát szavunk ugyanerre a jelentéskörre vonatkozik, amikor valaminek a kerítésére, rekesztésére szolgáló tevékenységet igyekszünk megvalósítani. Egyébként az északi varég, a norman varég, a mai norvég. Norvégiában legkeletibb részén található Varanger-fjord, Vardö város és maga a Varanger-félsziget. A szláv nyelvekben fennmaradt hungár változatnak, a venger kifejezésének is megtalálható skandináv földrajzi lenyomata. Stavanger Norvégia negyedik legnépesebb városa. Érdekes, hogy nem csak a Pilisben, hanem ebben a városban is található Prédikálószék - Preikestolen, ami a Lysefjord felett magasodó 600 méter magas sziklaorom. Jellegzetes skandináv földrajzi jellegzetességnek ismerjük a fjordokat, de ha figyelmesebben megvizsgáljuk a szót, következtethetünk eredetére. A svéd „jord” szó földet jelent. Könnyen feltűnhet a hasonlatosság a föld és a jord szavakban. A viking hajósok, amikor észlelték a sziklás öblökkel szabdalt skandináv szárazföldet, nem mondhattak mást, mint, hogy föld. Ez őrződött meg a skandináv nyelvek fjord szavában, ami mára kifejezetten magas sziklákkal határolt északi gleccser vájta öblöt jelent. A Varanger-fjordban a várhungok földjét, a Várhungár-földet ismerhetjük fel. Érdemes megemlíteni olyan további településeket, melyekben a vár szó lenyomata megmaradt. Dániában található Varde (Várda) település, Svédországban Varberg (Várberek) és Varnamo, Finnországban Varpaisjarvi és Varkaus.

A Wikipedia szerint „Nagy Theodorik, a gótok királya és a vizigótok kormányzója házassága révén a vandálok, a burgundok és a frankok szövetségese is volt”. Ezen nem kell meglepődni, ugyanis mindkét nép nevében felismerhető a várhung elnevezés. Tóth Gyula már a kutatásai során utalt arra, hogy a Tárihi Üngürüszben a frankokra használt „firenk” kifejezés segít a várongokra következtetni. A frankok által fémjelzett korszakot Meroving-kornak nevezi a történelemtudomány, míg ezt az időszakot a svédeknél Vendel-korszaknak hívják (nevét az Uppsala melletti Vendel helységben talált "hajósírokból” rekonstruált civilizációtól kapta). Arra, hogy mennyire venger ez a Vendel korszak, Tóth Gyula egy sor bizonyítékot sorakoztatott fel. Többek közt a frankok első királyát Sigambernek (Szik-ember) nevezik a krónikában, s a frank királyok nevei Attila idősebb fiának feltételezett Keled nevével hozhatók összefüggésbe. A burgundok esetében pedig a már korábban említett „vár” kifejezés ismerhető fel, valódi jelentésében, mint burg-hungok, azaz berek-hungok.

A korábban említett gepidák nevének eredetével kapcsolatosan Tóth Gyula –Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete című műve alapján- egy szintén ide sorolható hivatkozást támogat, amiben a szerző „kapu-dánok”-nak, azaz kapitányoknak fejti meg az elnevezést. Hivatkozik a Tárihi Üngürüsz krónikára is, ahol Árpádot „kapudánnak” említik. Ő még a latin a capitaneus szó eredeti jelentésére utal, ami kiváló nagyságút jelent és ezen keresztül a gepidák latin forrású elnevezését feltételezi. Ám a korábban ismertetett kapu – gót összefüggés tükrében, ez éppen fordítva lehet. Sokkal valószínűbb az, hogy latin átvétel a kapu-dán méltóságnévből. Eredetileg a vár haderejének, a várkapuhoz tartozó hadtestnek a dán parancsnoka lehetett a várkapudán, azaz várkapitány. Akár ez, akár a korábbi magyarázat megállja a helyét, mert a kapu és a gyepü közt nincs olyan ellentmondás, ami ne adna elfogadható magyarázatot a gepida szó jelentésére, hiszen a gyepü is egyfajta átjáró a szomszéd területre, azaz kapu. Van egy terület, amit a Római Birodalom soha nem tudott az évszázadok során elfoglalni, ez a Dunától keletre található síkság, a Duna-Tisza Köze és az Alföld. Ennek elmaradása, ismerve Róma terjeszkedési szemléletét, nem fogható rá szándék hiányára és végképp nem terepnehézségekre, hanem sokkal inkább a helyi népesség szívós védekező képességére. Ők a gepidák, akikről ezek alapján feltételezhető ez a komoly fegyvertény. Említik őket jazigoknak is, valójában jellegzetes fegyverük után helyesebben íjazóknak kellene mondanunk. Róma közelsége miatt évszázadok alatt folyamatos nyomás alatt pallérozott gyepüdánok, akiket szívesen fogadtak fel más tájakon is hadvezetésre, értelemszerűen fogalommá váltak.

Vizsgálódjunk tovább és próbáljuk megfejteni a viking szó jelentését. A viking szóra több magyarázat van. A Wikipedia ezt írja:

„A viking szó nem adott nemzetet jelölt, hanem inkább egy bizonyos foglalkozást. Első írásbeli említése az Angolszász krónikában található, mint wicingas, amely pejoratív mellékzönge nélkül kalózkodással foglalkozó tengerészt jelentett. Egyes vélemények szerint óangol eredetű, és a wic-kel hozzák kapcsolatba, amely erődöt, tábort jelölt, s ebben az értelmezésben a vikingek az angolok szemében táborlakó nép voltak. Más magyarázat szerint a wic várost jelentett, hiszen a vikingek, mint tengerjáró, kereskedéssel foglalkozó nép, elsősorban városokban telepedhettek le. Ezeknek az elméleteknek azonban ellentmond az a tény, hogy maga a viking szó ritkán fordul elő az angolszász forrásokban. Valószínűleg skandináv eredetű, mivel a korabeli írásokban Skandinávián kívül ritkán használták. Ha így van, akkor a vik szóból származhat, ami patakot, beömlő helyet, kis öblöt jelent. Az öblök természetes búvóhelyek lehettek a kalózok számára. De eredeztetik a viking szót a víkja (fordul, mozdul) és a wikan (fóka) szavakból is.”

Ebből az idézetből látható, hogy szerteágazó megfejtések vannak és egyikük sem állja meg igazán a helyét. A gótok és a vikingek közötti kapcsolatra a korábban taglalt bőségese földrajzi lenyomat szolgál bizonyságul. A gótok történelmének tanulmányozása pedig segít a viking kérdés megfejtésében.

„A gótok a 3. században két részre váltak – 291-ben említi őket először külön a Panegyrici Latini –, a nyugati gótokra (thervingek vagy vizigótok az ógermán wise, azaz „nyugati” szóból), akik az Alsó-Duna és a Kárpátok közt Erdély, Moldva (a mai Románia) erdős, füves terein laktak és keleti gótokra (greuthungok vagy osztrogótok, az ógermán ostro, „keleti” szóból) a dél-orosz síkságokon. A két nép között a Dnyeper (Borüszthenész) folyó volt a határ. Különféle törzsekre oszlott mind a két águk. A nyugati gót törzsek felett a Balth („bátor”), a keletiek felett az Amal v. Amelung („szeplőtlen”, „tiszta”) törzsből származó királyi dinasztia uralkodott.(Wikipedia)

Bízom benne, hogy mindenkinek feltűnt, hogy a keleti gótokat hungoknak nevezték. A keleti gótok vagy greuthungok (keleti hungok) vagy másképp osztrogótok és a nyugati gótok között a határfolyó Dnyeper volt. Mégis a Dnyepertől keletre elhelyezkedő osztrogótok nevében nyugatra lévő folyók neve szerepel (osztro – ostor – ister), hiszen a Dnyeszter (Dan-Ister) és a Duna régi neve az Ister. Ez némileg bizonytalanná teszi a hivatalos magyarázatot. De nézzük meg mi a helyzet a nyugati gótokkal. Utolsó saját államuk a mai Spanyolország területén létezett az arab hódításig, de nemzetük napjainkban is megtalálható, ők a már említett gót-alán katalánok. Első hallásra a vizigótok nevében a víz szót vélhetjük felfedezni, ám a tanulmányaink során kapott berögződések miatt ezt hajlamosak vagyunk gyorsan elvetni. Nézzük meg fentebb, a viking szó lehetséges magyarázatainál felvetődik a svéd „vik”szóból való származás, ami patakot, kis öblöt, beömlőhelyet jelent. Helyben vagyunk ez is a víz fogalomköréhez tartozik. A vikinget köztudottan jó hajósok voltak, folyókon, tengereken egyaránt nagy távolságok megtételére voltak képesek, miért ne gondolhatnánk a vizigót név vízzel kapcsolatos jelentésére. Korábban szóba került a séd Visby városa. Nézzük meg mit ír a Wikipedia város nevének eredetével kapcsolatosan:

„Visby neve az ónorvég vis, azaz pogány áldozati hely szóból ered, míg a by utótag a falu jelentéssel bír. A 14. században keletkezett Gutasagában a vis jelentése szent hely, istentisztelet helye jelentésű.”

Lehet, hogy az ónorvég nyelvben a vis áldozati hely, hiszen a víz is lehet az, ami a város nevében könnyen felismerhető. Ráadásul Visbynek fennmaradt a híres régi városfala, mely a várlakó vár-hungokra, a varégokra enged következtetni. Egyébként a vikingek keletre, muszlim országok ellen irányuló hadmozdulatait egy Yngvar nevű utazó vezette 1040 körül, amelyről, még rúnakövek is maradtak fenn. Nem szükséges erőlködni, hogy az Yngvar névben felismerjük a hungvár nevet, mely Kárpátalján városnévként található meg, mint Ungvár, de Tolna megye nyugati határán is található egy település, amit úgy neveznek, hogy Várong. A legrégebbi skandináv uralkodói dinasztia, az Yngling-ház, amely több klán elnevezésére vonatkozhat, szintén ebbe a jelentéskörbe sorolható. Többek közt a Scylfingek is (óészakiul: skilfingar), akik egy félig mondai népvándorlás-kori svéd dinasztia (Kr. e. 1. század – Kr. u. 695). Királyai többek között Eadgils, Onela és Ohthere. Ebből az időszakból merítették a 8-10. században keletkezett a Beowulf és az Ynglingatal legendákat (Wikipedia). A Scylfingek elnevezéséből könnyen kiolvasható a Szikul-vengek neve. Az Ynglingatal, az egyik norvég királyi ház eredetmondája megemlékezik Adilsról, a sveák királyáról, aki leesett lováról Uppsalában és így lelte halálát. A sveák királyának nevében minden erőlködés nélkül felismerhetjük Atilust, azaz Attilát.

De maradjunk a víz szónál, ami más földrajzi nevekben is fellelhető. Finnországban Vesilahti és Vesanto (Vízöntő), Svédországban Vasteras települések. A szarmata síkságon van egy vízzel teli folyó a Visztula, amely szintén fontos vízi útvonal volt a varégok számára. A folyó nevének eredetével kapcsolatban azt gondolják, hogy korábbi népektől vették át az indogermán népek.( Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára Akadémiai Kiadó, Budapest 1978, ISBN 9630514907 , 698. oldal) Magyarországi települések sora hordozza ezt a jelentéstartalmat: Visegrád, Visonta, Viss, Visnye, Visz, Viszák, Viszló, Visznek, Vízvár, Vizslás, Vizsoly. A Brit-szigeteken kedvelt gabonapárlat és a szláv területeken elterjedt népszerű ital szintén ebbe a jelentéskörbe sorolható. Mindkettő a víz becézett formája. Egyikük a whisky másikuk a vodka. A whisky esetében is indogermán idők előtti szóátvételről beszélnek. Az első feljegyzések ezekről az italokról és gyártásukról csak a XV. században keletkeztek (Forbes: Short History of the Art of Distillation, 1948. 96. o.). Furcsa, hogy az indogermán népeknek át kellet venni azt a szót régebbi népektől, amivel az italukat elnevezik, amit ráadásul csak a XV. században kezdenek el gyártani. Ezen felül ez a szó magyarul teljesen világosan érhető: whisky – vízke. A vizigótok előtt a vandálok is alapítottak királyságot Hispániában. Érdemes a vandál kérdést is megvizsgálni. A hivatalos felfogás szerint a vandálok is germánok voltak. Erre „nyomós” érveket tud felsorakoztatni a történelemtudomány. Nézzük meg a nyelvészeti bizonyítékokat:

„A vandál nyelv a gót nyelv legközelebbi rokonának számító kihalt ókori germán nyelv. Gyakorlatilag semmit sem lehet tudni a nyelvről, mind a mai napig ismeretlen a szókincse, kiejtése és jellege. Ismert néhány vandál eredetűnek tartott személy-, illetve földrajzi elnevezés. Ezek azonban az évszázadok során különféleképpen alakultak, tehát nem árulhatnak el sokat a nyelvről. Az egyetlen jelentős és máig használatos kifejezés, amely a vandálok történelmi jelenlétére utal, Andalúzia, amely az arabból átjött Al-Andalus névből van, jelentése vandálok földje”(Wikipedia)

Az érvek súlyától inogva mindössze annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az andaluz kifejezésből a számunkra a vandál-úz szóösszetétel olvasható ki. Az úzok a Kaspi-tenger környékéről származó lovas-nomád nép volt, akik szintén szkíta eredetűek. Másik olvasat szerint a vizigót királyság területére gondolva a vandal-víz jelentés is kibontható. Annál inkább, mivel Jordanes feljegyzése szerint a gótokkal vívott háborúban egy Visimar nevű vandál király is elesett, akinek nevében ott az árulkodó „víz”, „vizi” kifejezés. Nem elhanyagolható párhuzam az sem, hogy Attila édesapja Bendegúz nevében ugyanezt az „úz” végződést ismerhetjük fel. Van azonban germán kapcsolódás is, mégpedig a német és holland nyelvben található wand szó, ami falat jelent. A falakat építő várlakó hunokat ezeken a nyelveken nevezik vandálnak. A németek minden, a területükön kívül és azon belül élő szláv népcsoportra a vend elnevezést használják. Ami érdekes, hogy a vend szó a mai Észak-Lengyelország területén élt ókori vened vagy venet nép (venedes, veneti, wendi, gwyned, enetoi, venetos) nevéből származik. Nagyon szoros kapcsolatban állhattak a németek germán őseivel. Magyarországon is élnek vendek (Vend-vidéki szlovének), akik a vandálok leszármazottjai lehetnek.

A mai álláspont szerint, feltételezett őshazájuk Skandinávia, ahonnan délre vonulva a 2. században megtámadták a Római Birodalmat. A vandálok a gótoktól elszenvedett vereségüket követően Pannóniában telepedtek le és éltek ott 60 évig, majd a hunok elűzték őket. Menekülésük során az alánokkal és svébekkel királyságot alapítottak Hispániában, majd Észak_Afrikában is, amely lényegében megegyezett a Karthágó ősi területével. Ariánus hitűek voltak. Az ebben az időben létrejött Szvéb Királyság területén már megtalálható volt Astorga település, amit az őslakos asztúr keltibérek (őstúr keleti avarok) alapítottak. Furcsa mód sok az ismétlődés. A vizigótok is alapítottak Hispániában királyságot és a feljegyzések szerint a vikingek is jártak erre. Skandinávia közelségében élt egy germánokhoz sorolt nép, akik a mai Hollandia, Dánia és Németország északi részét felölelő területen éltek már az i.e. 3. évezredtől és vándorlásuk során a Brit-szigetek benépesítésében is szerepük volt, ők a frízek. Magas termetű, szőke, kékszemű erős testalkatúnak írták le őket. Ellenálltak a Római Birodalom hódításainak, függetlenségüket sokáig megőrizték. Az előzőek alapján besorolhatjuk őket a vár-úzok közé. A fríz névben szintén felismerhető a „víz” jelző. A fríz, vár-vízek ugyanahhoz a népcsoporthoz sorolhatók, mint a vandál-vízek, vagy a vizigótok.

 

Ha vesszük a bátorságot és mindezeket a népeket azonosítjuk a vikingekkel, a viking szó első tagjában, az előzőekben kifejtett okokból is, egyértelműen a víz kifejezést kell látnunk. A másodikban, pedig az ismerős –ng- hangpárt, ami a hungár, venger, várong nevekben találhatunk. A viking nem más, mint vizihung. A vizihung könnyen átalakulhat hangzócsoporton belüli váltással vizikung-gá, a vizi tag lerövidülésével vikung lesz, s ezzel meg is kaptuk a választ a viking kérdésre.

Végül térjünk vissza a vikingek rusz elnevezésére, melyet az előzőekben említett ősi vörös kultuszhoz való kapcsolódásukként értelmezhetünk, mert a magyar nyelvben megőrzött vörös szó második tagjaként ismerhető fel. Ezt már a karthágóiaknál példaként felhozott településnevek és a föníciaiak és a punok bíbor színről kapott elnevezése kapcsán felvetettem. Példa erre számos karthágói alapítású város Rusadír, Rusuccuru, stb. Felvetődik a kérdés, hogy a magyar nyelvben vajon miért lett két tagú a vörös szó? A vörös szó régi változata a rőt. A magyar krónikás hagyományban őskirályunk Nimród, Ménrótként is feltűnik. A Ménrót névben a „mén” nemzetség, a rót pedig rőt vörös színre utaló szavunk. Ezek alapján a vörös nem béli jelzőt olvashatjuk ki. Ez a rőt szó őrződött meg az európai nyelvek jórészében, mint red (angol), rood (holland), röd (dán, norvég svéd), rot (német), rosso (olasz) és rouge (francia). Valamennyi a vörös szó második tagjaként ismerhető fel. De honnan az első tag? Az ősi rusz lakosság által létrehozott települési forma a város, ami a benne lakó vár-ruszokról kaphatta a nevét. A Kijevi Rusz mellett van még egy terület, ami a ruszokkal hozható kapcsolatba, ez Poroszország, hiszen nevében szintén megtalálható az ország alkotó rusz népesség elnevezése. A történeti Poroszország, másképp Ó-Poroszország egy ma nagyobbrészt Lengyelországhoz kisebb részt Oroszországhoz tartozó (Kalinyingrád és körzete) történelmi terület. Későbbi elnevezése Kelet-Poroszország, amelynek területe a történelem során többször módosult. Történelmi Poroszországnak azt a régiót szokás nevezni, ahol a kihalt balti poroszok éltek. Ez a Balti-tenger partján, a Visztula és a Nyeman mentén található. Az ó-poroszok saját magukat „prusi” névvel illették. Ebben az ősi elnevezésben ismét a vörös szín köszön vissza, mint „pirosi”. Ez alapján jó tudni, hogy Poroszország nem más, mint Pirosország.

Hogy kerek legyen a történet, meg kell említenünk még egy másik ókori népet a keltákhoz tartozó boiokat. A Római Birodalom ellenségei voltak, többek közt Hannibál mellett harcoltak Róma ellen, de a hosszú évszázadok alatt meghódoltatták őket. Bonfini szerint: „...a bajorokat, mint sokan vélik, a bójokról és az avarokról nevezték el, mint fentebb kifejtettük, ezeket boiarinak mondják.” Milyen érdekes, hogy Oroszországban, Bulgáriában, Moldvában és Havasalföldön a bojár az uralkodó nemesi, katonailag meghatározó társadalmi réteg. Még a cári időkben is mindent jóvá kellett hagyatnia bojárokkal. Ez a hagyomány visszavezethető a Kijevi Rusz idejéig, s így már a hovatartozásuk is könnyebben behatárolható. Említik őket boiusoknak is. Ez a kifejezés elvezethet bennünket a népelnevezés valódi jelentéséhez. Korábban már azonosítottam a székely elnevezést a szakáll szóval. Ez nem egyedi dolog, hiszen a longobárdokat is a hosszú szakáll viseletükről nevezték el (longo = hosszú, bard = szakáll). A boiusok esetében is erről van szó, csak jelen esetben a bajuszra kell gondolni. Ebből pedig következtethetünk a boi-úzokra, vagy, hogy kapcsolódjunk a vízi népekhez boi-vízekre. Érdemes megnézni, hogyan lelhető fel még a magyar nyelvben ez a szó? Az első tag számos szavunkban megtalálható. A boly, mint összesűrűsödött egyedek tömege, pl. hangyabolyként ismert, de a bojt, vagy a növényvilágban a bojtorján ugyancsak összesűrűsödött szálakat vagy virágokat jelent. A bojtár, a bojt-úr, feladata az állatok összeterelése. Ebből már értelmezhető a bajusz sok szálából kialakuló értelme. A boiusok vizhez való kötödését, akkor érthetjük meg, ha megnézzük a szláv és balti nyelvek bajusz szavait: vuszi (belorusz), wasy (lengyel), vusa (ukrán), fúzi (szlovák), usi (orosz), usai (litván), usas (lett), vuntsid (észt), viikset (finn). Ezek a vízi hangzású jelentések, mind annak a bizonyítékai, hogy a boiusok is ahhoz a hajózó népekhez tartoztak, mint a vikingek, a vizigótok vagy a vandalúzok, ha nem ugyanazok, csak más névvel illették őket.

Ha a leírtak alapján tanulmányozzuk ezt a 6. századi térképet, akkor választ kaphatunk, milyen uralom alatt volt ebben az időben Európa, nem megfeledkezve arról, hogy ezt az időszakot megelőzően Attila hadjárata során, gyakorlatilag meghódoltatta az egész földrészt.

Az a szemlélet, ami áthatja a jelenkori történetírást, hogy minden előzmény nélkül jelennek meg és tűnnek el népek, jobb, ha elfelejtjük. A vikingek kapcsán rájöhetünk, hogy nem nőhet ki egy nép a földből a IX. században, majd 300 év rablás fosztogatás után megszűnik létezni. A gótok példája is ezt mutatja, akik az ókori géták leszármazottjai, hogy nem szívódhattak fel nyomtalanul olyan jelentős történelmi szerep után, mint amelyeknek részesei voltak. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberiség történelem tudata azokhoz az írott forrásokhoz igazodik, amelyek igyekeznek megfosztani hagyományuktól, származástudatuktól azokat az ősnépeket, akik ellenségei voltak a birodalmi szemlélet, kifosztó –leigázó szellemiségének. Ennek szerves része még ma is a történetírás, melyben egyes nemzetek különböző elnevezéseinek felhasználásával alkotnak új népeket és igyekszenek ezzel a megtévesztéssel leválasztani azokat ősi múltjától. Ez az oka annak, hogy a legtöbb európai nép a hamis indogermán származáshoz zárkózik, leszakadva arról a szkíta vonulatról, ami egykor az emberiség erkölcsi mintája volt. Be kell látni, hogy a kelta, etruszk, vandál, venger, varég, várhung, frank, hun, gót, géta, gepida, dák, dán, dáv, roxolán, alán, longobárd és még sorolhatnánk tovább, mind ahhoz a keletről érkező szkíta vonulathoz tartozott, ami Európa nyugati részének kulturális és erkölcsi felemelésének főszereplője volt. A fenti sorokban olvasható összefüggések ismerete alapján az a helyzet, hogy még annál is több közünk van nyugat-Európa őstörténetéhez, mint amit a legmerészebb álmainkban gondolhattunk. Szerencsére nem minden hamisítható úgy, mint az írott történelem. Amivel nem tudnak mit kezdeni a hamisítók, az a nyelvészet, etimológia területe. Ezek logikus kapcsolódásainak felismerése lehetővé teszi, hogy feltáruljon az az elfelejtett tudás, ami az emberiség igaz történetéhez elvezethet.

 

Zentai Ákos

Karthágó valljon színt! I. rész

Karthágó valljon színt!

 

Múltunk tisztázása, az igazság megtalálása fontos kérdés, mivel azok leszünk, aminek gondoljuk magunkat. A magyarság sok évszázados hányattatása akkor érhet véget, ha a magunkról kialakult kép végre a méltó helyére kerül. Érdeklődve kísérem figyelemmel a kitalált középkor elmélettel kapcsolatos irodalmat és Tóth Gyula ezzel kapcsolatos felismeréseit (13.), melyekből kiderül, hogy a Római Birodalom kései időszaka erősen érintett az idő- és a történelemhamisításban. A második században egy pun származású császárdinasztia is feltűnt, melynek kapcsán ráterelődött a figyelmem a punok történetére. Tóth Gyula írásainak segítségével - azoknak módszertanát felhasználva -sikerült eljutni odáig, hogy most egy sor bizonyítékát tudom bemutatni annak, hogy az egykor gazdag, nagy hagyományokkal rendelkező ókori pun néppel közös műveltségbe tartozunk. Az alábbiakban igyekszem bemutatni azoknak az egyezéseknek és kapcsolódásoknak a sorát is, amelyek az észak-afrikai pun-berber és a kárpát-medencei magyar hagyomány és emlékanyag között megtalálható. Tekintettel arra, hogy az ismert írott emlékek jó része elfogult, mivel ellenségként tekintett a punokra, nem kezelhető fenntartások nélkül, így az alábbi munkában nagy teret adtam a nyelvi emlékekben rejlő összefüggéseknek. Kiss Dénes fogalmazta meg, hogy a magyar nyelvnek emlékezete van, ezt az emlékezőképességet igyekszem feltárni a fennmaradt formájukban ismert földrajzi elnevezések, személynevek és használatban lévő szavak kapcsolatai útján, melyek sokat elárulhatnak azoknak eredetéről, jelentéstartalmuk kialakulásáról.

A punok vallásáról fennmaradt emlékek szerint Baál istenbe vetett hitük jellemezte a lelki életüket. Abból lehet tudni, hogy nagyon fontos dologgal állunk szemben, hogy az utóbbi évszázadokban és még napjainkban is tart egy erős lejárató hadviselés Baál hitével szemben, ami fel kell, hogy keltse a gyanúnkat. Ennek jelentőségére Born Gergely, Tulipánbál című előadássorozata (3.) irányította rá a figyelmemet, melyből sok gondolatot merítettem. Baál kapcsán azok az új keletű, bikafejes, trónuson ülő istenség ábrázolások telepedtek be a köztudatba, melyen áldozatokat, gyakran gyermekáldozatokat mutatnak be az istenség kegyeinek elnyerése érdekében. Ennek szellemében állítják be a történetírók a punokat is, holott erre a meghamisított feljegyzéseken kívül semmiféle hitelesforrás vagy közvetlen régészeti emlék nem utal. Ezzel kapcsolatosan egy sor kérdés vetődik fel. Mi az oka annak, hogy a fajtárs-fogyasztásra utaló kifejezést egy pun vezér nevéből kellett megalkotni? Mivel vívta ki egy ókori hadvezér a világ haragját, hogy a kannibál kifejezést magáról Hannibálról kellett elnevezni? Napjainkban készült filmek főszereplőjét, a legkönyörtelenebb és legközönyösebb szadista alakját (Hannibal Lecter) is a punok nagy vezérének nevével adják el.Véletlen ez? Vajon az az ókori történelmi személy, aki Észak-Afrikából indulva, átkelt az Alpokon és számos ütközetben megsemmisítő vereséget mért a rómaiakra, több mint másfél évtizedes itáliai tartózkodás után, sem tudta Rómát térdre kényszeríteni? Milyen célok vezérelték és milyen lehetett a világlátása? Többek közt ezekre is keressük a választ.

Sajnos a punokat lejáratók táborába a hazai történetírás is beállt. Kertész István: Hannibál, A pun háborúk kora című munkájában (5.) a következőket írja egy korabéli ábrázolásról:” A karthágói közös áldozóhelyen (Tófet) előkerült sztélé gyermeket feláldozni vivő pap képével – Kr. e. 5-6 század fordulója.” Ezzel csak annyi gond van, amellett hogy ebből a megállapításból átsüt a tananyagnak való megfelelési vágy, hogy a papnál nincs semmi az élet kioltására alkalmas eszköz és semmi sem utal az ábrázolásból arra, hogy ez be is következne. Ellenben a felnőtt alak, jobbjával pártus módon üdvözlést mutat be, balján egy gyermek ül. Sokkal inkább egy ifjú trónörökös, vagy fontos személy bemutatása történik az ábrázoláson. Az alak feje felett három ősképi mintázat látható, ami napszimbólum és elő- vagy őskeresztény jelképnek tekinthető. (9.) Ezek a jelképek többek közt székely-kapukon, mángorlókon is feltűnnek.

 

korunkbéli és gyűjtött népművészeti alkotások: mángorló, hiteles motívumokkal (forrás: Google kereső)

székelykapu mintázat (forrás: Google kereső)

Szerencsére fennmaradtak fontos régészeti emlékek az adott korszakból, melyek segítenek bennünket a punok hovatartozását meghatározni. Nem egyedi lelet az a páncélzati elem, amely a viselőjének a hátát védte. A gazdagon díszített fémmunkás remekművek, a rajtuk található szimbólumok és motívumok alapján, jó eséllyel sorolhatók a szkíta műveltségi körbe. Ezeknek az elemeknek a nyomai még a mai napig élő magyar népművészetben is fellelhetőek.

 

Jól kivehetőek a pun hátvértek és a magyar ködmön háti díszítésének hasonlatosságai. Amit többek közt érdemes kiemelni, hogy mindkettőnél a gerincet erősítő életfa, amely egy kos jelképből indul el, hiszen a természet is a kos havában kap életre, mely egy tulipánban teljesedik ki. Figyelemre méltó a két égitest ábrázolás egymásnak megfeleltethetősége is, ami az ember kettős tulajdonságát a Nap és Hold természetét hivatott kifejezni. Tudjuk, hogy a magyar népi hímzéseket, a hozzáértők tudják olvasni, hiszen eleink a ruházatukra hímeztek minden fontos dolgot, amit a külvilág felé meg kívántak jeleníteni (11.). Látni kell, hogy ugyanezzel a képírással állunk szemben a pun fémműves remekművek estében is.

A korunkat átható úgynevezett „civilizált világban” uralkodó értékítélet szerint, a művészeti alkotások színvonalát főként azoknak kidolgozottságuk, és valósághűségük alapján értékelik. E szerint a görög-római alapokra épülő művészeti szemlélet szerint, az adott kor alkotói egy-egy művel a valóság egyetlen pillanatát kívánták megörökíteni az utókor számára. Könnyen bele is nyugodhatnánk ebbe, ha nem ismernénk a szkíta művészet kifejező erejét, melyre Pap Gábor művészettörténész már számos esetben felhívta a figyelmet. Hahn István könyvéből vett kép (4.) egy karthágói mozaikot mutat be, melyen négy lovat láthatunk, melynek egyetlen közös feje van. Ilyen helyzet a valóság egyetlen pillanatában természetesen nem fordulhat elő, hacsak nem a fejüknél összenőtt négyes sziámi torzszüleményt kívántak megörökíteni. A könyv szerzője szerint a négy ló a négy circusi pártot jelképezi. Ennek valóságalapját nehéz ellenőrizni, de le kell szögezni, hogy mindenképp szokatlan alkotással állunk szemben. A szkíta lovas nomád kultúra ránk maradt magas színvonalú fémműves alkotásai nem kizárólag állapotában, hanem minőségében és folyamatában is képesek ábrázolni dolgokat. Ezen a mozaikképen is ezt az ősi tudást kell felismerni, ami a világ négyes működését, a keleti zodiákus szerinti nyilas népét jelképező ló négy állapotát mutatja be. Kétszer emelt és kétszer leszegett fejjel, de ugyanazzal a szellemiséggel, melyet a ló feje szimbolizál. Sajnos a kép nem színes, de az árnyalatok alapján feltételezhető, hogy négy különböző színű ló került ábrázolásra, amely más-más tulajdonság kifejezésére is alkalmas.


 

A ránk maradt régészeti hagyatékból tudhatjuk, hogy a pun előkelőségek, melyekről szobrászati alkotások maradtak fenn, hosszúkás fejfedőt viseltek. Ez az elem szintén szkíta irányba mutat, hiszen akár az egy méteres aranyból készült mágus süvegtől egészen a hétköznapi fejfedő viseletig, ez annak a lovas-nomád népnek a sajátsága, amely eljutott a világ minden tájára, és kultúrája több ezer évig fennmaradt. Érdekes módon ez a fejfedő típus, a mai napig használatban lévő hétköznapi viselet a Kárpát-medencében.

Pun előkelőségek, Nimrud hegy szkíta kőfaragásai és a kucsma

A fejfedőknél maradva, 2014 nyarán búvárrégészek a tenger mélyén megtalálták azt a pun sisakot, ami az i.e. 146-os római pusztítást túlélte (10.). A pun sisak és egy XVII. századi, a magyar hadseregben rendszeresített sisak összehasonlítása, talán úgy lesz meggyőző, hogy a magyar sisak képéhez idézem a pun sisak leírását.

„A kutatók a Szicília nyugati partjaitól mindössze hét kilométerre található Egadi-szigeteknél felfedeztek egy sisakot, amely nagyban különbözik az Európa-szerte használt, kelta stílusú fejfedőktől (közkeletű nevén: római sisak). Az elején egy orrvédő található, a hátulsó és az oldalsó részén lévő széles karima pedig a nyakat és a füleket védte, továbbá egy magas, keskeny fejdísz is helyet kapott a tetején - magyarázta Jeff Royal régész, a floridai RPM Tengerészeti Alapítvány igazgatója.”

A punok jó hajósok voltak, uralmi helyzetüket nagybantengeri haderejüknek köszönhették, amíg Róma az elfogott pun hajók alapján, el nem kezdte saját flottáját fejleszteni. Legnagyobb hadi kikötőjük Karthágóban volt, egy különlegesen kialakított kör alakú hangárral, középen parancsnoki szigettel, mely 350 hajó befogadására lehetett alkalmas.

A körépítmények nagyon ősi és szakrális alakzatok, számos régészeti emlék maradt ránk a távoli múltból. Csak néhány példa: Göbeklitepe, Stonehenge és a Kárpát-medencében leggyakrabban előforduló neolitikus körárkok, valamint a korai kereszténység körtemplomai. Ez a karthágói építmény, ebbe a sorba helyezhető el.

A punok írásáról is maradtak fenn régészeti emlékek. A felirat tanulmányozása nagyon tanulságos azok számára, akik egy kicsit is ismerik a székely-magyar rovásjeleket (12.). Kertész István, Hannibál című könyvéből (5.) származó kép és felirat tanulsága szerint a szerző a pun-etruszk kapcsolatra mutat rá. Annyi hibádzik a dologban, hogy a rovásírásos aranylemezeket fejjel lefelé szerkesztették be. 

Ahhoz, hogy a punok és rómaiak között kialakult ellentétet és a küzdő felek fennhatósági jogait bizonyos területek felett helyén tudjuk kezelni, fontos megállapítani azok ősiségét és eredetét. A ma ismert Róma alapításának körülményeiről Marczali Henrik: Nagy képes világtörténet (1905) munkájából(7.) vett idézet a következőket mondja:

„Ily fekvés, ily rejtett és nehezen hozzáférhető hely természetesen nagyon csábította Közép-Itália kóbor rablóit, hogy állandóan ide telepedjenek.”

Ez alapján kijelenthető, hogy nem túl hízelgőek az erkölcsi alapok, s ha még hozzá vesszük a Romolus és Remus mondát, melyben testvérgyilkossággal indul a város története, egyáltalán nem mondható példaértékűnek.

A szkítákról, akikhez minden gyanú szerint a punok is tartoztak, Trogus Pompeius ókori történetíró a következőket írta:

„A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják.”

A punok fővárosának eredetéről pedig a Nagy képes világtörténelemben (7.) a következőt olvashatjuk:

„Carthago a kelet nagy kereskedelmi emporiumának, Tyrusnak gyermeke; phoeniciai gyarmatosok alapították, kik kétségkívül ép oly politikai és vallási hagyományokat ápoltak, mint a syrus faj, a melyből eredtek. Alapítása nagyon régi korba esik. Dido történetét Vergilius költészete megható keretbe foglalja, s aligha követett el anachronismust, midőn háromszáz évvel régebbre teszi a város eredetét Rómáénál, mert Carthago sokkal régibb város, mint Róma.”

Ezeket azért fontos tisztázni, hogy lássuk ki a betolakodó és a hódító a történelem eseményei során és mely nemzet az, aki ősi birtokait védi, illetve igyekszik azokat visszaszerezni.

Az első pun háborúban az egyre erősödő ókori Római Köztársaság a karthágói befolyástól igyekezett megszabadulni, nagy erőket mozgattak meg, hogy Itáliából és környékéből kiűzzék a punokat. A csatározások fő színtere Szicília volt. Szicília, Itália legősibb népének a szikuloknak földje. A wikipedia szerint Szicília legkorábbi lakói a szikánok, az elümoszok, az aszónok és a szikeloszok voltak (18.). Itt szeretném idézni Marczali Henrik könyvéből (7.) az idevonatkozó részt:

 „A legrégibb valódi név Róma területén a siculusoké. Dionysiosnak, a római régiségekre vonatkozó leghitelesebb adatok compilatorának szavai szerint «a várost, mely az összes országokon és tengereken uralkodik, s most a rómaiak birtoka, a siculusok telepítették be, egy a talajból fakadt népfaj.» A hagyomány szerint több várost alapítottak Róma szomszédságában, például Antemnaet, s bár kevés nyomot hagytak magok után, mégis azt hiszik róluk, hogy időről-időre Itália minden vidéke nyújtott nekik hazát. Erősebb népek fegyverei elhajtották őket a félsziget egyik végétől a másikig, míg végre Sicilia szigetén találtak állandó otthonra. Ők adtak e földnek nevet, mely túlélte a carthagóiak, rómaiak, arabok és normannok hódításait, s lehetséges, hogy a siculusok vére még ma is alapja e sziget lakosságának.”

Ide kapcsolódik Werbőczy Hármas könyvéből (17.) egy idézet:

„Vannak az erdélyi részeken a scythák, kiváltságos nemesek, a kik a scytha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.”

Szikuluszok tehát nem csak Itáliában élnek, hanem többek közt Erdélyben is. Úgy hívják őket, hogy székelyek, s hogy ez ne tűnjön elrugaszkodott következtetésnek, nézzük meg mit ír Mátyás Király udvari történetírója a Szicíliából származó Petrus Ransanus Siculus (2.):

„…Gyulafehérvár, ahol sóbányák vannak, és amely a scythulusoknak (székelyeknek) a hazája, akiket, mint néhányan állítják, helytelen kiejtéssel siculusoknak hívnak, azt mondják ugyanis, hogy a szkítáktól erednek… …Tudniillik azt tartják, hogy annak a népnek egy légiója egykor Attilának, Pannonia leigázójának parancsnoksága alatt harcolt, ahogy ugyanis a földkerekség más vidékeiről, úgy Szicíliából is érkeztek sokan Attila seregébe, hogy annak vezetése alatt szolgáljanak, akinél akkor senki sem volt híresebb a világon; azután az ő halála és serege nagy részének elpusztulása után, ahogy alkalmas helyen később szó lesz róla, ki-ki más helyre távozott, a siculusok légiója pedig a szóban forgó helyen telepedett le…”

A székely népnév jelentését kutatva, érdemes segítségül hívni a fennmaradt magyar családi neveket. A Székely, Szakály, Szakál nevek hangalakilag egyeznek, ugyanazt jelentik, s egyben rávilágítanak a lényegre. A székely, mint határokat védő szkíta-hun népcsoport ugyanúgy képez szegélyt az ország körül, mint az arcszőrzet az ember ábrázatán. Ez alapján nem túlzás az, hogy a szikuluszok nem mások, mint szakállasok. A szkítákat igen gyakran szakállal örökítették meg, gondoljunk csak a Nimród ábrázolásokra, aki a szkíták és a világ első királya volt, de későbbi hun és avar fémmunkákon is ez a jellemző. Erősíti az elmondottakat, hogy a litván nyelvben a szkítákhoz erősen köthető sólyom elnevezése: sakalas, a szláv nyelvekben pedig sokol. Egy másik jelentés is kibontakozik a nyelvünkből, a sziklás jelző. A szikuluszok, mint a legősibb nép Itália földjén, valószínűleg azoknak a megalitikus kultúráknak a leszármazottjai lehettek, akik a késő-kőkorban és talán utána is hatalmas, a mai ésszel felfoghatatlan módon készült sziklaépítményeket alkottak. A szkíta-hunok kőből vésett fejeket, emberalakokat is állítottak, igen gyakran szakállal. A szegély – székely közös jelentés alátámasztásához csak annyit, hogy ezek a kövek szegélyezhették a területüket, s a területet védő székelyek lehettek a szegélyek. Valószínűleg a népelnevezés olyan régi lehet, hogy a szakállas népre utaló kő, mint szikla, csak később vált önálló jelentésű kifejezéssé. A magyar nyelvben előfordul, hogy egy hang és egy hangzó felcserélődésével egy új jelentésű szó keletkezik, pl. ököl – ökle, pokol – pokla, szikul – szikla. Ezek alapján már nem lesz meglepő, hogy a szakállas szikulok kő szikulokat készítettek, azaz kősziklákat. Ezen a helyen kell tisztázni a szláv népek származásának kérdését is, hiszen a szikla szó ad erre magyarázatot. Petrus Ransanus tesz említést, Magyarország tájainak bemutatása során (2.), a Dráva és a Száva között elterülő területről Sclavoniáról, mely olyan hírnevet szerzett magának, hogy erről nevezték el egész Dalmáciát. Ez a hely, Sziklavónia mutat rá arra, hogy a sziklávok vagyis a szklávok ugyanolyan szkíta eredetűek, mint mi magyarok és ők a legközelebbi rokonaink, minden ezzel ellentétes hírveréssel szemben.

A székelyek egyik ősi honát Szikúliát (Szicíliát) a pun háborúk során vesztették el a legősibb szkíta népek a karthágói testvéri segítség ellenére. Szicília kulcsfontosságú kikötővárosának, Szirakuzának védelmében, a neves ókori tudós Arkhimédész is részt vett. Az általa tervezett hadigépek és a nagy távolságban lévő hajókat felgyújtani képes tükrei segítségével, több, mint két évig tartották magukat a római ostromlókkal szemben.  Ám végül egy árulás miatt, ie. 212-ben mégis elesett Szirakúza. Híres mondása („Ne zavarjátok köreimet!”), elmélkedése közben, közvetlenül a legyilkolása előtt hangzott el. Arkhimédész korszakalkotó felfedezéseinek és írásainak egy része fennmaradt, de java része az Alexandriai könyvtár felgyújtásakor odaveszett. Származásáról annyit tudunk, hogy szicíliai volt, de ha figyelmesen elemezzük nevét (Arkhi- méd-ész), fény derülhet hovatartozására. Arkhimédész méd volt. Annak ellenére, hogy a médek központja a Kaspi-tengertől délre, a mai Irán területén volt, éltek médek a Földközi-tenger környékén is. Többek között a déli vagy deli médek, a dalmátok az Adria partvidékén. A médeket a mai hivatalos tudományosság az indoiráni vonulatba sorolja, de igen valószínű, hogy szkíta nép volt. Elég csak arra gondolni, hogy a krónikáinkban Attilát, a hunok, gótok, médek és dánok királyaként is leírják, s megjegyzik azt is, hogy divatban a médek módját követte.

Szicília meghódoltatásának körülményeiről a Nagy képes világtörténetből (7.) vett további idézet érdemel figyelmet az első pun háború idejéből:

„Gaius Claudius, katonai tribunus, éjjel átkelt a szigetre, s biztosította az ostromló hadat Róma támogatásáról. De Syrakusai vagy a carthagóiak hajóhada nagyobb sereg előtt elzárta az átkelést. A rómaiak elmulasztottak tengeri haderőt szervezni, s az ellenség hajóival szemben nem volt erejük a katonák átszállítására. Dél-Itáliában görög alattvalóiktól összegyüjtöttek egynéhány hajót; de első kisérletük nem sikerült s veszteséget is szenvedtek. Hanno, a carthagóiak vezére, kegyesen elbocsátotta az elfogott rómaiakat és tárgyalni akart vezéreikkel; midőn azonban követét visszautasították, megfogadta, hogy «annyira sem engedi őket a tengerbe, a mennyire kézmosáshoz szükséges». De a kedvező tengeráram a rómaiakat átvitte Siciliába. Viszont a mamertinusok egy részének árulása révén Messana vára Hanno hatalmába került, ki leszállott a várból, hogy a tribunussal az egyesség pontjairól alkudozzék. Az értekezlet alatt Claudius merészen fogságba ejtette, s Hanno kénytelen volt szabadságáért a várat átszolgáltatni. A városba római katonaság vonult be, s ez időtől fogva Messana Róma birtoka lett.”

Észre kell venni, hogy két különböző magatartás típust ismerhetünk fel a harcoló felek között. Hanno a karthágói vezér, kegyet gyakorol. Az elfogott rómaiakat szabadon bocsájtotta annak reményében, hogy megegyezhet a Szicíliát támadó ellenféllel, de követeit visszautasították, majd később a hatalmába került Messina várát úgy vesztette el, hogy azt át kellett adja az életéért cserébe, miután az egyezkedés alatt „merészen” fogságba ejtették. Az vesztett, aki megbízott a másikban és nemes gesztust tett az ellenféllel való megegyezés érdekében. A győztes felrúgta a becsület szabályait. A Romulus és Remus mondáján nevelkedett rómaiaktól nem tellett több, ahol az erkölcsi mintát testvérgyilkosság árán való felemelkedés szolgáltatta. Hanno viselkedése pedig szkíta mentalitásra utal, ahol még a halálos ellenségben is feltételezi az emberség szikráját. Ehhez hasonló történet később Bulcsú és Lehel kapitányokkal is megtörténik a X. században, amikor az ellenségbe vetett bizalmuk az életükbe került.

A történelmi események összezavarásának, egyik leghatékonyabb eszköze, a szereplők nevének és eredetének elhomályosítása, melyet többek között azok többféle elnevezésük felhasználásával, újabb szereplők megalkotásával érik el atörténelemhamisítók. A tisztánlátás érdekében, hogy egyes ókori népeket helyesen tudjuk megítélni, egy a természetből vett példával érthetjük meg a legegyszerűbben. Az énekesmadarak között van egy faj, amely másik madárfajok egyedeire bízza saját utódai felnevelését. A kakukk, a tojásait idegen énekesmadarak fészkébe rakja, és azok sajátjukként fogadják el és nevelik fel a kikelő fiókát. Amint a féktelen étvágyú kakukkfióka elég erős ahhoz, kilöki a fészekből a befogadó madárfaj fiatal egyedeit, hogy ne kelljen osztozkodnia az eleségen. Az apró énekesmadár szülők minden erejükkel azon vannak, hogy az idővel már náluk többszörösére növő kakukkfiókát győzzék eleséggel ellátni. Fáradozásuk eredményeként egy ellenlábas faj egyedét nevelik fel. Barátkozzunk meg a gondolattal, hogy van a nemzeteknek és népeknek is kakukkfiókája, aki képes beleépülni és felszámolni más népek hagyományát és múltját. Ez egyben komoly figyelmeztetés korunkban zajló folyamatok megértéséhez is, de nézzünk példát Itália történetéből is. Fentebb kiderült, hogy Itália legősibb népe a szikul, ám Róma történetének mégis a latin gyökereire hivatkoznak leginkább a történetírók. A latin elnevezés vizsgálata érdekes eredményt ad ki, ugyanis a latinok vagy másképp balatinok valamikor ugyanahhoz a hithez tartoztak, mint a punok, ugyanis a Baál isten köré épülő hitrendszer képviselői voltak a balatin vallásúak. Az, hogy ez nem elrugaszkodott képzelgés legyen Róma legősibb helyének elnevezése a bizonyíték. A Palatinus, az ősi Róma hét dombjának egyike. Ez alapján beláthatjuk, hogy a történelem kakukkfiókái bizony megtették egykor a dolgukat.

Az írott történeti források azt sugallják, hogy a második pun háborúban, Hannibál igen jelentős veszteségeket szenvedett Itáliáig vezető útja során. Részben ellenséges népekkel volt kénytelen megütközni, illetve az időjárási és földrajzi nehézségek rendkívüli módon igénybe vették seregét. Hannibál haderejének nagyságára vonatkozó feljegyzések ellentmondásosak. Ez lehetett az oka annak, hogy az Itáliába érkező pun katonaság méretéből komoly veszteségre következtettek a korabeli források. A punok európai vonulása során először szívós ibér (avar) harcosokkal és lovasokkal erősítették meg seregüket, majd a gallok (azaz galaták vagy kelták), akik szintén rendelkeztek szkíta gyökerekkel, csatlakoztak Hannibálhoz. Ami végképp feltűnő dolog, hogy Észak-Itáliában a punok bevonulásának hírére, majd az első ütközetet követően, a római sereg egy része is átállt. Lombardia, Toszkána és Umbria különleges figyelmet érdemel szkíta-hun szempontból, mivel ezeken a tájakon az etruszk származástudat még sokáig élhetett még a Római Birodalom idejében is, hiszen ez az etruszrk beáramlás eredményezte Itália kulturális és gazdasági felvirágzását.A punok bevonulását pedig egy kelta háború előzte meg, melynek során megtörték az észak-itáliai népek ellenállását és behódoltatták a rómaiak őket. Amikor állást kellett foglalniuk, világosan tudták, hogy a rokon pun sereg mellett van a helyük az elnyomó Rómával szemben. Történeti feljegyzés is maradt fenn arról, hogy a karthágóiak szövetsége Korzika birtokához juttatta az etruszkokat és létezett pun-etruszk szövetség. Az etruszk-szkíta kérdést egy rövid gondolatban még szeretném megvilágítani. A szkítáknak két jellegadó állatábrázolása ismert: a szarvas és a sólyom (más néven: turul). A szkíták szakállas tulajdonságára már fentebb utaltam és ismert a turul régies turu elnevezése. Ebből a szóösszetételből áll az etruszk elnevezés eredeti formája a turuszaka. Így már megérthetjük, hogy a korábban példaként hozott nyelvekben miért kapott a sólyom szakáll nevet (emlékeztetőül pl. a szláv nyelvekben: szokol).

Molnár Gézától,kutatásairól készült előadásában (8.) hallottam arról a szkíta típusú szövetségi elven működő hadászati mozgásról, ami ide kapcsolódik. Ennek lényege, hogy a haderő leggyorsabb és leggazdaságosabb felállításának módja az, amikor a szövetség központjából elindul egy egység, amelyhez útjuk során, a szövetséges népek becsatlakoznak és az ellenséggel való találkozás helyszínéig a hadsereg ütőképesre növekszik. Ennek lényege, hogy nem kell nagy távolságból tetemes hadianyagot, embereket szállítani, hanem a szövetség határán várható ellenség fogadására, a központi egység útjába eső szövetségesek becsatlakozásával érhető el a végleges haderő méret. Ezt kell felismerni Hannibál hadjáratában is. A központi mag Karthágóból indult, majd útjuk során csatlakoztak ibér és kelta egységek, így érték el a Római területeken azt a haderő nagyságrendet, amely eredményesen vehette fel a harcot az ellenséggel.

Liviustól maradt fenn Hannibál jellemzése, melyben hadvezéri erényeit - és római történetíró lévén - nagy hibáit sorolta fel (5.). Ebben a jellemzésben találhatunk egy a számunkra ismerős mondatot:

„…A lovasok és a gyalogosok között egyaránt a legkiválóbb volt; elsőnek indult harcba, s ő hagyta el legutolsónak a csatát”

Nézzük meg hogyan írta le Kézai Simon a Gesta Hungarorumban (6.) Árpád vezért:

„…minthogy az ő vérsége a többi scythiai törzsek fölött azon kiváló méltósággal van fölruházva, hogy a seregnek menet közben előtte, visszavonúláskor mögötte jár.”

Ez a megegyezés egy újabb bizonyítéka a szkíta származásnak és viselkedés-formának, mellyel Hannibál rendelkezett.

Hannibál Itáliában 15 évig tartózkodott, győzelmet győzelemre halmozott. Eredményességét főként képzett lovassága, valamint kiváló hadvezéri képessége, taktikai érzéke adta. Ebben az időben a rómaiaknak nem volt jelentős lovasságuk és tehetetlenek voltak az elsöprő pun lovassági támadásokkal szemben, melyek főleg Numidiából, Karthágó szövetségesétől származtak. Itt szeretném megjegyezni, hogy a szkítákról maradt fenn az, hogy kiváló lovasok voltak és hadi cselekményeikben is alapvető fontosságú volt ez a haderőnem, ráadásul olyan tömegű régészeti hagyaték támasztja alá a lovas-kultúrájukat, amely egyetlen ókori nép esetében sem mondható el. Ez a tény tovább erősíti azt a feltételezést, hogy a pun szkíta származású nép volt, hiszen itt is akad bőven lószerszám hagyaték. Numidiáról a lovasok származási helyéről annyit érdemes még megemlíteni, ami Karthágótól nyugatra és keletre fekvő területet jelentette, hogy az itt élő berber törzsek nomád életet folytattak. Numidia nem más, mint Nomádia, ahol a lótartásra és állattartásra alkalmas vándorló életmódot lehetett folytatni. Ez az életmód pedig szintén a legősibb szkíta kultúra irányába mutat. Egyébként a berberek ugyanannak a lejárató hadjáratnak az alanyai, mint a Baál hit, Hannibál és a punok. A rómaiak a nem latin ajkú észak-afrikai népeket nevezték barbárnak, ami mára már elmaradott, vad és kulturálatlan jelentést hordoz magában, holott a berberek tulajdonképpen azok a baál-bárdok, akik a térségben Baál hitét képviselték, így valószínűleg nem vallhattak mást, mint pun hittestvéreik. A numida királynévsorban is előfordul a „bál” névösszetevő, például: Adherbal, Masztanabal. Az történelem során a berberek következetesen szembe helyezkedtek a hódító római törekvésekkel és a birodalom esküdt ellenségei voltak. A Római Birodalom kései időszakában a berber támadások gyengítették meg leginkább Róma hatalmi státuszát. Még a VII. században, az arab hódítással szemben is jelentős ellenállást fejtettek ki. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a köztudatban a berber őslakók arabként vannak elkönyvelve, holott azokat jóval megelőzve alkották a térség nomád lakosságát. Az európai nyelvekben, a barbe (FR), baard (NL), beard (GB), Bart (D), barba (E), parta (SF) szakáll jelentésű szavak, mind a szakállas szkíta népet jellemző jelentéstartalommal kerültek be, ami nyelvészeti alapon támasztja alá a berberek ősi szkíta származását.

Hannibál hadjárata nagyon furcsán zajlott le, hiszen a történetírás szerint győzelmei ellenére nem tudta leigázni Rómát. Ezt könnyen el is fogadnánk, ha nem tudnánk arról, hogy Hannibálnak nem volt vesztes ütközete Itália területén (sorsdöntő vereséget Zámában, a mai Tunéziában szenvedett el, ami Karthágó sorsát végül is megpecsételte). Vizsgáljuk meg azt, hogy Hannibál jelentősebb itáliai ütközeteiben milyen nagyságrendű csapásokat mért Rómára. A trebiai csatában, Észak-Itáliában a 40 ezer fős római sereg fele odaveszett. A trasimenus-tavi csatában elpusztították a római sereg jó részét, s a menekülő 6000 menekülő katonát fogságba ejtették. A canaei csatában a rómaiakra megsemmisítő vereséget mértek, veszteségük 50-70 ezer főre tehető. Az a kérdés, hogy két éven belül ekkora veszteséget túlélhet-e egy ókori államalakulat? Rendelkezik-e olyan erőforrásokkal, melyek pótolni képesek ekkora veszteségeket? Úgy tanítják, hogy Róma ereje páratlan méretű és harci szellemű haderejében rejlett. Polübiosz adatai szerint (4.), közel 800 ezer hadra fogható embert tudtak kiállítani, mintegy 300 ezer római polgárt és csaknem 500 ezer szövetségest. Azt még el lehet fogadni, hogy az első ütközetben (Trebia) még nem vették komolyan az ellenfelet, de elég furcsa, hogy a Róma felé nyomuló ellenséget mégsem tudta feltartóztatni ez a rendkívüli hadigépezet. Ezen kívül tudunk még három döntetlen ütközetről is a numistroi, a canusiumi és a grumentumi csatákról, de jelentősebb római győzelem híréről nem maradt feljegyzés Hannibál itáliai hadjárata során. Ezek a döntetlen ütközetek fel kell, hogy keltsék a gyanút, hogy itt valaminek az elfedéséről van szó. Gondoljunk csak a catalaunumi csatára, ahol szintén eldöntetlen volt az ütközet, ahol állítólag Attila ugyan nem győzött, de az ütközet után Róma felé vette az irányt, és ahogy a magyar krónikákból tudhatjuk, a nyugati tájakon eluralkodott a félelem. A történetírók szerint, Karthágó Itálián kívül bukta el a háborút. Helyzetének megrendülése az ibériai területeken bekövetkezett vereségek miatt történt, ami miatt végül Hannibálnak el kellett hagynia sikerei helyszínét. Valószínűleg itt valami olyan hatalmi praktikát vethetett be Róma, amivel Karthágó szövetségi rendszerét felbontotta.

Cornelius Nepos római történetíró, a következőképpen emlékezik meg Hannibál itáliai hadjáratáról (5.):

„A karthágói Hannibal, Hamilkar fia – ha igaz, amiben senki nem kételkedik, hogy a római nép vitézségben az összes nemzetet felülmúlta – katonai hozzáértésben tagadhatatlanul annyira fölötte állt minden más hadvezérnek, mint amennyire a római nép bátorság dolgában mindegyik nemzetet maga mögé utasította. Mert valahányszor megütközött népünkkel Itáliában, mindannyiszor ő hagyta el győztesen a csatamezőt.”

A fentiek tükrében kell értékelnünk azt a mély ellenszenvet, amelyet Hannibál irányába mutat a római alapokon nyugvó európaiság, ami a kannibál jelzőt tulajdonítja annak a hadvezérnek, aki megtérdeltette Rómát. Bizonyára ez a zsigeri ellenszenv annak köszönhető, hogy az európai kultúra alapjait adó Római Birodalom eszménye nem tűr meg olyan történelmi személyt, aki a máig uralkodó erkölcs töretlenségét megcsorbította, és európai őslakosait megpróbálta összefogni és felszabadítani annak a feltörekvő kifosztó zsarnokságnak a rendszerétől, amely napjainkig uralja világunkat. Ezért kellett a harmadik pun háború után földig rombolni Karthágót és bevetni sóval, hogy élet se maradjon benne. Ennek ellenére a pusztítás után Rómához csatolt város gyorsan megújult, fejlődő gazdag településként írták le a korabeli krónikások. Krisztus előtt 44-re, a Római Birodalom második legnagyobb városa lett. Még lepusztított állapotában is forrása volt a fejlődésnek, mert a középkori építkezések során, még Európa nagy katedrálisaihoz is tömegével hordták az értékes faragott köveket a régi karthágói épületek romjaiból.

Földrajzi lenyomatokat keresve, aMaghreb (Magyaráb) országokban, Tóth Gyula jelentős „magyar gyanús” helységnévre mutat rá:Bleda, Bida, Ben Attali, Kadar, Nador, Bichara, stb. (13.) Ezek eredete kézenfekvő a sok évszázados pun előzmények tükrében. Hahn István hivatkozik Karthágó címűművében (4.) településnevekre, amelyek a Földközi-tenger térségében, a pun jelenlét hatására alakultak ki, még az i.e. X.-IX. században. A mai Cádiz korábbi nevében (Gadeira), ami „körülkerített, megerősített helyet” jelent, és a pun alapítású marokkói városoknak a nevében található közös tőre hívja fel a figyelmet, Gadeira, Agadír, Mogador, Gadara nevekben található „gad” tagra gondolva. Ám ha magyar nyelv logikájával végig gondoljuk mire illik a körülkerített megerősített hely jellemzés és, mi lehet ez a védett állapotban lévő értékes dolog, bizony a település magjához juthatunk. Így a Mogadorban felfedezhető és értelmezhető „mag”szógyök már a többi település nevében is visszaköszön, amely a hosszú évszázadok alatt, az ott élő népek ajkán elkophatott: (Ma)Gadeira, (M)Agadír, (Ma)Gadara – valódi jelentésükben - független városi helyzetükre utalva: Magadura. Írásos feljegyzés van arról, hogy a szicíliai Megara önálló városállam alapítja meg Szelinuszt i.e. 628-ban (16.).Hahn István ezeknél korábbi utalásról is szól, miszerint Karthágó alapítása előtt 287 évvel, annak helyén már létrejött Utica városa, mely „régi várost”, óvárost jelent (4.). Azt, hogy a város és az utika, vagy utca mennyire tartozik össze, s hogy értelmezhető-e számunkra, már az olvasó fantáziájára bízom. Az i.e. V. század végén, Karthágó afrikai terjeszkedése kapcsán, Warmington említést tesz egy Tokai nevű város meghódításáról, ami valószínű az ókori Thugga lehetett, a mai Dougga. Ugyancsak ír munkájában egy számunkra „magyar-gyanús” Madjerda nevű folyóról (a mai Bagradas) és szól Madauros városról is, ami Karthágó korai történelmében változó uralom alatt állt (16.). Karthágóhoz tartozó szicíliai település Segesta is beszédes a számunkra. Segestáról Ransanus is megemlékezik (2.), csakhogy nem a szicíliairól, hanem arról a Segestáról, ami az egykori történelmi Magyarország határán, a Száva és a Dráva összefolyásánál található és a mai horvátországi Sisak településsel azonosítható. De szól egy másik Segestáról is, amelyet Somogy megye bemutatásánál említ meg. A Kárpát-medencében található még Segesvár is, melynek eredete szolgálhat magyarázatul: Az ősi magyar seg, ség dombot, halmot jelentett. Ebből keletkezett –es képzővel és az erősséget jelölő vár utótaggal a település neve. Ehhez a sorhoz még egyet tennék hozzá. Karthágóhoz közel a mai Algéria harmadik legnagyobb kikötőjét Annaba-nak (Anya-apa) hívják. A helyi elnevezése Balad al Annáb.

Magyarázatot találhatunk arra is, hogy Attila seregének hispániai ága, amely lekéste a catalaunumi csatát, és félt Isten Ostora haragjától, tulajdonképpen csak rokonai irányába vándorolt, menedéket keresve.Feltételezve ennek a történelmi eseménynek és a vandál (venger) hódításnak a megegyezését (13.) felettébb érdekes dolgokra figyelhetünk fel. A vandál hódítást egy ostromgépekkel nem rendelkező 15 ezer fős hadtest hajtotta végre. Királyságuk, több, mint egy évszázadig, a bizánci hódításig állt fenn. Ezt a Római Birodalom késői időszakának gyengeségével és a karthágói provincia szegényrétegeinek megnyerésével magyarázzák. Kísértetiesen hasonlít a helyzet a „honfoglaláshoz”, amikor a kisebbségben lévő bejövők hajtják uralmuk alá az itt élőket, különösebb ellenállás nélkül és tűnnek el nyomtalanul a hódító nép uralma alatt. Elképzelhető-e az, hogy 15 ezer ember több mint száz évig királyságot tart fenn idegennek mondott területen a helyi többség támogatása nélkül? Természetesen nem. Ez csak abban az esetben valósulhat meg, ha bejövők és a helyiek ugyanazt az értékrendet vallják.

Karthágó Hispániához kötődő kapcsolatai okán feltételezhető, hogy a félsziget elnevezése is már a pun időkben alakult ki az ispán kifejezésből, nem Attila hadjárata nyomán, ahogy a mai dél-spanyol Cartagena kikötőváros is a karthágói befolyás idején kapta nevét, Új-Karthágónak is hívták. Ennek lenyomata maga Barcelona városának a neve is, hiszen a barcidák nagy uralkodója, Hamilcar Barcas alapította saját nevéből Barcino-ként.Érdekes párhuzam, hogy a történelmi Magyarország területén ismerünk Barca folyót és ehhez kapcsolódó földrajzi területet, amit Barcaságnak neveznek. A katalánokról pedig tudhatjuk, hogy a gót-alán szkíta népcsoporttól eredeztetik nevüket. Magáról Karthágóról annyit tudunk, hogy pun nyelven Quart-hadash volt a neve. Túlzottan már nem kell megerőltetni magunkat, hogy kiolvassuk a Kard-hadas elnevezést (1.).

A leghíresebb pun vezért teljes nevén Hannibál Barkasznak hívták, apját Hamilcar Barkasznak. Honnan lehet ismerős ez a nemzetségnév? Bizonyára hallottunk a magyar népmesék Burkus királyáról, aki mindig barátként látogatott el a magyar királyhoz. Könnyen lehet, hogy ennek az ősi rokoni kapcsolatnak a lenyomata maradt fenn a népmeséinkben. A punok nagyon jó hajósok is voltak, így az is lehetséges, hogy ez anév a bárkás tulajdonságból fakad. A leghíresebb bárkás maga Noé volt, akitől a magyar krónikás hagyomány szerint származnak többek közt a szkíta népek, így a punok és a magyarok is. A Barkasz nemzetség, mely az önálló, saját védelmi rendszerrel rendelkező városállamok szövetségét vezette, magában hordozza a bekerített védett terület elnevezését is, hiszen a „berkes” tulajdonság erre is utal. A magyar nyelv játékos szószaporítási eszköze, a gyökök forgatásával elért új szó. Ez esetben a „ker” gyök, mint egy terület bekerítésére utaló jelentésű szótő, megfordításával kapható meg a „rek” szógyök, mint a rekesztést jelentő fogalomkör alapja. A berek, de a burok és a barakk, is tulajdonképpen az az elkerített, berekesztett, védett helyre utaló kifejezés, mely a Barkasznak ismert, de Berkesnek is könnyen mondható, pun uralkodói dinasztia nevében felismerhető. Itt utalnék vissza a korábban kifejtett "Magadura" helységnevek idevágó jelentéstartalmára.

A Maghreb térségben, ami egykor a punok földje volt, megtalálhatjuk Attila hun király idősebb Keled fiának név megfelelőit, mint Khalid vagy Khaled. Ha ugyanitt Attila további felmenőinek megfeleltethető neveket keresünk, azt is találhatunk: Kadar (Kádár), Thana (Tana), Ommar (Otmár), Khairy, Kedar (Keár).További magyar vonatkozásból érdekes nevek: Jabbar (Jobbára, Jobbjára), Huda (Buda) - jelentése: helyes út, Damali (Deli, Dalia) - szép látvány, Szelim - jelentése: szelíd,Faruk, Kamila, Karimah, Rima, Hadad, Kardal, Kasib, Sabir, Barakah, Ata, de ami pun szempontból érdekes, hogy a mai napig is van Hanbal és Hani nevük is. Ahhoz, hogy ez utóbbiak jelentőégét megértsük, vizsgáljuk meg a leghíresebb pun vezér, Hannibál nevét. Fentebb kiderült, hogy Baál istenségbe vetett hitük jellemezte a punokat. A jelenleg elfogadott történészi állásfoglalás szerint Hannibál neve, Baál kegyeltjét jelenti. Nevének –bál tagját felismerve, próbáljuk meg a másik részét meghatározni. Valójában a Hanni-bál név a hun származási eredetre mutat rá, így neve eredetileg nem más, mint Hunni-Baál. Egy korábbi hadvezér, és később Hannibál egyik testvére, Hasdrubal (Hősturu Baál) nevében is felismerhető a név végén olvasható Baál tag. Ezen gondolatmenet szerint még ide tartozik a második pun háború idején Hannibál vezére, aki a lovasságot vezette Maharbal (Magyar-Baál). Ismerősen cseng a neve Hannibál másik vezérének, aki Hanno volt, de szerepelt a történelemben ugyanezzel a névvel hadvezér az első pun háborúban is és tudunk egy Hannóról, aki nagy utazó volt az ie. VI. században. Hogy tovább oszlassuk a kételyeket, Hannibál másik öccsét pedig erősen szkíta gyanús Magó-nak nevezték, de apja Hamilcar neve sem érdektelen, hangtanilag ráillik a Hunor király névre. A fennmaradt írásos emlékek alapján, a független pun történelem öt évszázada alatt igen gyakran ismétlődnek uralkodó nevek. A Hannó mellett sűrűn bukkant fel Hamilkar vagy Himilko néven uralkodó, de a Hannibal, a Hasdrubal, a Mago és a Giszkó vagy Giszkón sem egyedi. Nagyon könnyen lehet, hogy az ókori történetírók, akik túlnyomórész az ellenséges oldalról kerültek ki, és nem közvetlen ismeretek alapján, hanem hallottak alapján jegyezték le a pun uralkodók neveit, nem a valódi nevet, hanem az elbeszélő által használt jelzőt rögzítették. Így válhatott Hamilkar tulajdonnév a hunor királyból, vagy Nagy Hanno a „nagy hun ő” jellemzésből. Ide kapcsolható a magyarok történetéből Ransanus megjegyzése, mely szerint a hunokat nem a hazájukról nevezték el, mivel nincs olyan földrajzi elnevezés, hogy Hunnia, nanem egy Hunnus nevű vezérükről, akitől származott Pannónia megszállásának terve, melyet végül Attila teljesített be (2).

A nevekben található „bál” tag felismerése helyre rakhat olyan kérdéseket is melyek az újkori történelemírás koholmányai közé tartoznak. A jelentősebb múlttal nem rendelkező népek komoly erőket mozgatnak meg annak érdekében, hogy magukénak tudhassanak egy-egy múltbéli szereplőt és ahhoz köthessék származásukat. Keleti szomszédunkban ismert az a görcsös törekvés, hogy magukat a dákoktól származtatják, ősi jogot formálva bizonyos területekre. A hivatalossá vált elmélet szerint a dákok egészen Traianus császár hódításáig eredményesen védték Erdélyt a római betolakodókkal szemben, majd legyőzésüket követően megszűnt a királyságuk. Legnagyobb uralkodójuknak a neve hallatán könnyen tisztázódhat a dákok hovatartozása. Decebal (Daka-baál) király jó eséllyel ahhoz a baál hitet valló szkíta daha, vagy daka törzshöz tartozott, akiket ma dákoknak emlegetünk, s akik ugyanannak a szkíta szövetségi rendszernek a tagjai voltak, mint az észak-afrikai punok.

Az hogy a „Baál” szó nem idegen a magyarban, a bálvány kifejezés legyen bizonyíték, de a palota (Baál otthona), a p-b hangzóváltással is innen eredeztethető. A földrajzi elnevezéseinkben való gyakori előfordulására néhány példa a teljesség igénye nélkül: Balaton (Baál a tón, vagy akár Baál otthon), Balmazújváros, Balassagyarmat, Balajt, Balástya (Baálosatya), Balkány, Balotaszállás, Bala, Balalény, Balánbánya, stb., de a Baranya földrajzi elnevezésünk (r-l hangzóváltással: Baál-anya) is ide köthető.Pont ennek a női isteni minőségnek a kifejezője volt a banya szavunk is, ami korábban még nem volt negatív értelmű. A bánya, amikor a földanya öle feltárul, és kincsei hozzáférhetővé válnak, ugyanebből a jelentéskörből származik. A magyar családi nevek egész sora a mai napig magában hordja Baál isten lenyomatát. Számtalan ilyen vezetéknévvel találkozhatunk: Balla, Bali, Balika, Baló, Balassi, Palatinus, Valastyán, stb. A keresztneveket vizsgálva, a Balázs nevünk, mint „bálos” beazonosítható, de a Bálint, a Baltazár és a Turul nemzetség felmenői közt sem ismeretlen a Balambér név is ide kötődik. A három napkeleti bölcs egyike Boldizsár szintén, mivel eredeti jelentése Baál-dicsér lehetett. Nem felejthetjük ki a felsorolásból gyakori nevünket, az „Árpád-házi” királyaink közt is gyakran felbukkanó Bélát sem, melynek eredete szintén kapcsolatba hozható Baál istenséggel. Itt már a nemzetség szín-szimbolikájában is helyben vagyunk, ugyanis a bél, belo, bjelo, beo, bela kifejezések a szláv nyelvekben fehéret jelentenek, akárcsak a Béla név is. Jó példa erre maga az egyik fehér várunk. Nándorfehérvár szerb nyelven Beograd. Erre a gondolatmenetreTóth Gyula Beowulf című írásában (14.) az óangol sárkányölő hős eredetének vizsgálata során hívta fel a figyelmet. Petrus Ransanus Siculus,a nándorfehérvári győző Hunyadi Jánosról írja, hogy a nyugati népek őt Fehér Jánosnak szokták emlegetni (2.). Itt azonban még egy fontos összefüggést is érdemes megjegyezni, hogy mi magyarok még a szerb nyelvben megőrzött Beograd változatot, Belgrádnak mondjuk, amiből rájöhetünk, hogy ez az elnevezés a Baálhoz köthető Baál-grád. Az óangol sárkányölő hős, Beowulf, ráadásul azoknak a britanniai Constantin királyoknak a hazájából származik, amelyet Alba (azaz fehér) királyságnak neveztek. A skót-geal nyelvben, maga a geal is fehéret jelent. Erősíti a kapcsolódást az is, hogy a Maghreb térségben, Algériában is van Constantine helységnév. Ebből nem kevesebb következik, minthogy az ókorban az észak-afrikai és brit-szigeteki szkíták élő kapcsolatban voltak. Nem idegen az, hogy Baál Isten elnevezése fehéret jelent, hiszen a színek összessége is fehér és a teljesség, az egység és a világosság színe is az. A nyelvünkben értelmezhető világ-világosság összefüggés a teremtés kezdetéig vezet vissza bennünket.

Fentebb jeleztem, hogy a Kárpát-medencében megtaláltuk Baál anyai arcát a Baranya (Baálanya) földrajzi elnevezésünkben, de ugyanez fennmaradt az egykori pun fennhatóság alatt álló Hispánia mai nyelvében is, ugyanis a spanyolok a fehéret ott a mai napig is „blanca”-nak, azaz„bálankának”, „Baál anyákának” mondják. Ez a színelnevezés kisebb hangalaki átalakuláson keresztülmenve más nyelvekben ugyancsak megtalálható, így a portugál: branco, francia: blanc, olasz: bianco szavakban is, de további hun befolyási övezetekben is, így a balti (fehér) államokban a fehér lett nyelvben balts a litvánban baltas és még a kínaiban is bái. Erre az eredetre mutat rá több nyelv szakáll szava, így a finnben a parta, a lettben a bárda, míg a litvánban a barzda. Ennek tudatában derenghet fel az, hogy a szkíta Pártus (Baál-tos) Birodalom neve is Baál isten nevéből eredeztethető, akárcsak Palesztína (Baálostina), ahol nem a ma ott lakó arabokra kell gondolni, hanem a baálostin vallásúakra, akik egykor ott éltek.A föníciaiak előtt Palesztina és Szíria földjét a filiszteusok lakták, akikről III. Ramszesz fáraó idejéből (ie. 12. sz.) maradt fenn a legkorábbi feljegyzés. Az ekroni filiszteusok főistenükként Baál-Zebúbot (Belzebub) tisztelték, azaz Baál hitét vallották. A filiszteus elnevezésből, melyben jól felismerhető a Baál-istenes kifejezés, a Pilistina, Philistina szavakon át következtethető ki a Palesztina név is. A filiszteusok törzsneve valószínűleg paleszet volt, ami kapcsolatba hozható a görög pelazg elnevezéssel, akikről tudható, hogy a trójai háborút követően a Kárpát-medencében telepedtek le, mint palócok (3.) és alapítottak királyi székhelyet a Pilis-hegységben, Sicambriát (Szikul-Umbriát). A város helyének azt a Szikan nevű hegyet választották, amely megegyezik annak a népcsoportnak a nevével, akikre Warmington szicíliai őslakókként hivatkozik (16.). Érdekesség, hogy a Magyarországon letelepedett jászokat a középkorban a filiszteusok utódainak tekintették.

Folytatás a II. részben...

 

Karthágó valljon színt! II. rész

Lehet tudni, hogy a görög és római mitológiai istenalakoknak egy-egy isteni tulajdonság szolgáltatta az alapját, melynek forrása maga Baál isten volt (3.). Fennmaradt, hogy Zeusznak, a görög főistennek a neve Zeus Belus volt. A pártusokkal kapcsolatban már Tóth Gyula felvetette, hogy a nép elnevezését az a bárd szó képezi, amely többfelé feltűnik földrajzi nevekben és más népeknél is (pl. Balti-tenger, Moldávia, stb). Itt is hivatkozni szeretnék a korábban említett fehér és szakáll szavakra, melyek a bárddal egyeznek. Ehhez annyit érdemes még hozzátenni, hogy Baált gyakran ábrázolják bárddal a kezében, bika hátán állva. Ennek az ősi hitnek lehetett továbbélése a mitraizmus is, amely a Római Birodalomban éppen Pannonia tartományban volt a legélőbb.

Meg kell említeni egy másik színhez kötődő kapcsolódását is a punoknak, mert ez szintén érdekes összefüggésekre vezethet rá bennünket. Az ókori elbeszélések szerint a punok a föníciaiaknak és kánaánitáknak a rokonnépei, akik ugyancsak Baál istenben hittek. A punok ugyanannak a föníciai népnek a leszármazottai, akik a mai Libanon területén található türoszi központból kiindulva jutottak uralomra az észak-afrikai térségben. A föniciai alapítású városok közt az említett türoszi térségben volt megtalálható többek közt Aradosz és Ugarit helységek (16.), melyek nevei, azok mezőgazdasági jellegére utalnak. A folyamatosságot (kontinuitást) - melyet nem kedvel az újkori történelemírás - a következő gondolatmenet támasztja alá. A punok népelnevezésüket a híres bíborszövet kereskedelemmel bíró föníciaiakról kapták, a görög phoinix (bíborszínű) szóból, melynek latin megfelelője punicus, azaz pun. A színanyagot, egy tengeri kagylóból (Murex) nyerték. Rendkívül sikeres festési mód volt ebben a korban, mert más eljárásokkal szemben, többszöri mosás után is tartotta a szövet színét.Ez olyan gazdasági jelentőséggel bírhatott, hogy magát a kereskedő népet, a punokat, így bíbornak, vagy vörösnek tartották számon. Latinul a punica, gránátalmát jelent, gyümölcsének húsa élénkpiros színű, így kapcsolódik elnevezése szintén a punokhoz. A tűzben önmagát elemésztő és hamvaiból újjá éledő főnix madár elnevezése szintén innen származik, hiszen a tűz színe is a vörös. A vörös vagy bíbor ruházat az ókorban a rangot is jelölte. Az is könnyen lehet, hogy a szkíta alapokból kialakuló görög nyelv, ezt a főnök – phoinix kapcsolatot őrizte meg. Az északi szláv nyelveken ez még fellelhető, hiszen lengyelül az úr jelentése pan, szlovákul pán és csehül is pan. Ide kapcsolódik az különös időszak a Római Birodalom idejéből, amikor hatalomra került Septimus Severeus császár, és a jó negyven évig uralkodó Severus dinasztia, akikről tudjuk, hogy pun felmenőkkel rendelkeztek. Furcsa az, hogy hogyan tudta elfogadtatni és megválasztatni magát a Római Birodalom császárának azegykori ellenséges nép sarja? Ráadásul Septimus Severusról tudjuk, hogy pannóniai helytartó volt és uralkodása a Marcus Aurelius utáni „gyanús” időszakra esik. Társcsászára majd, vetélytársa az a britanniai Clodius Albinus volt, akiről feltételezhető, hogy azoknak az uralkodóknak a történelmi lenyomatai közé tartozik, akit Attila idősebb (older – Alaldár) győztes fiáról, Keledről mintáztak. Vajon csak Észak-Afrikában éltek punok? Különös, hogy Septimus Severus születési helyétől (Leptis Magna) távol Pannónia helytartójaként érte el sikereit. Hogyan tudhatta hazájától távol, idegen közegben elfogadtatni magát? Ha megértjük, hogy Pannónia elnevezése miből származik, roppant egyszerű lesz a válasz. A punok hona Pun-honiában (1) van, azaz Pannoniában, ahogy az észteknek fenn északon, ahol télen rövidek a napok est-honban, Est-honiában, a mai Észtországban. Abban az időben még tiszta volt az ősnépek származástudata. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy Pannonia népe és a Maghreb térség hunjai közös gyökerűek, így rokonként tekinthettek egymásra. Amikor ehhez a megállapításhoz eljutottam, magam sem számítottam arra, hogy ezt valaki ilyen formában fel is jegyezte, de legnagyobb meglepetésemre Petrus Ransanus Siculus, Pannonia nevének eredetével kapcsolatosan idézi az általa nagyra becsült kortársát Candidus Mediolanensist (2.), aki latinra fordította Appianosz Alexandrinosz munkáját, melyben a görög történetíró a következőket írja:

„A paeonok, a hosszú Ister mentén lakó hatalmas nemzet, a dardanusokon túl a japodes népig terjeszkednek; őket a görögök paeonoknak, a rómaiak pedig pannonoknak hívják, és az illyrek közé sorolják, ahogy előrebocsájtottuk”

Mediolanensis egyértelműen a szkíta népet írja le „paeon”-nak. Az pedig nagyon nehezen képzelhető el, hogy az az ókori világ, aki igen sokáig csak mássalhangzós írással jegyezte fel az utókor számára a történéseket, élesen el tudott volna különíteni egy paeon és egy pun népet.

De térjünk vissza a vörös színre, mellyel a punokat jellemezték abban a korban. Tudjuk, hogy az egykori Pannonia területén, a Balaton-felvidéken, Lovason olyan festékbánya működött a késő kőkorban, ami ipari méretekben termelte ki a vörös festékanyagot, melyet többek között temetkezéshez használtak. A halottakat vörösre festették és így helyezték nyugalomra. Ezt a tényt számos régészeti feltárás dokumentálta, többek közt ezt a legkorábbi alföldi település, Szegvár-Tűzköves feltárásánál is leírták, amely a 8000 éves Kőrös-műveltséghez tartozott és az eddigi ismeretek alapján, korának egyik legnagyobb települése volt a világon. A kitermelt festék mennyiségéből és elérhetőségéből arra lehet következtetni, hogy messzeföldre is szállították. A szertartás mögött az állhat, hogy a halottat ezzel a vörös festékkel segítették a hitük szerint a feltámadáshoz, hiszen a vörös az élet színe. Feltételezhető, hogy ez a vörös kultusz élt tovább a pannonok és a punok körében.Ha megnézzük a rómaiaknál a Verus és a Severus elnevezés régről előfordul. A Verus, a latinban igazat, igazit, valóságost jelent. Ami valóságos az él, az magán viseli az élet színét a vöröset. Ami vérrel telítődik az élő lesz, ami él az véres, azaz vörös lesz. A mai olasz nyelvben a vörös „rosso”, a vörös szó második tagjából alakult ki etruszk (turuszaka) hatásra. A Verus és Severus nevekben ezt a méltóságneveket kell felismerni. Ezekből következően, ha a Severusok vörösek voltak, akkor már nem hat meglepetésként, hogy punok is. A punok és a föníciaiak a vörös színhez való kötődését, maga a föníciai főváros Türosz neve is igazolja. Varga Csaba munkájában (15.) hivatkozik azokra az ógörög és magyar szóegyezésekre, melyek közötta pürrosz – piros azonosság még a mai görög nyelvben is megtalálható. A Türosz – pürrosz áthallás sok évszázad távlatában, már könnyen elfogadható. Hahn István (4.) több olyan karthágói alapítású városra utal, amelyeket a „rus” szótaggal képeztek. A vörösre utaló helységnevek, Rusaddir, Rusuccuru, Ruspina, Rusazu és Rusibis, mind erősítik a leírtakat. Warmington is említést tesz Rusazu, Rusippisu, Rusuccuru, Rusubiccari, Rusguniae karthágói helységnevekről, de megjegyzi azt is, hogy Rusicade római város neve főniciai eredetű (16.), tehát a vörösek népével kapcsolódik össze. Érdekesség, hogy egyes európai nyelvek megőrizték a vörös és a pun egyezést, így a finn nyelvben a vörös punainen, míg az észtben punane.

A Római Birodalom Marcus Aureliust követő időszaka már sok bizonytalanságot tartalmaz (gondoljunk többek között az illír császárok vagy a gall császárok korára). Ez az időszak, már a fiktív évszázadok betoldásának színtere lehet. Érdekes jelenség, hogy Marcus Aurelius társcsászára is Verus volt, aki a fentiek alapján lehetett akár pun származású is. Ami elgondolkodtató, hogy Lucius Verus leghíresebb szobor-ábrázolásán, összevont rovásjelek (ligatúrák) ismerhetők fel, ami ugyancsak a szkíta műveltség irányába mutat.(19.)

Ilyen távlatból nehéz megítélni adott történelmi szereplőket, főleg annak tükrében, hogy a fennmaradt írásos emlékek jó része a XV.-XVI. században kerültátírásra, vélhetően a kor igényeinek megfelelően. Egy biztos a punok vörös-fehér jelképe jól felismerhető, melyet Jézus tanításában (kenyér-bor, test-vér), a Szent-György kultuszon keresztül még a templomos lovagoknál is fellelhetünk, de napjainkig legtisztábban egy nemzet tudta a zászlaján elhordozni, ez pedig a magyarság. 

Ezek után az sem véletlen, hogy a punok az ellenséges Római Birodalomban képviselték Jézus Krisztus hitét. Ahogy az sem, hogy az egyetlen ismert magyar alapítású egyházi rend a Pálos (Bálos) Rend, melyet ugyan csak nagy sokára, de elismert a római katolikus egyház, az arról a thébai Szent Pálról kapta a nevét, akinek Észak-Afrikához (Egyiptom)és jó eséllyel a Baál kultusz alapértékeihez köthető az élete. Teljesen nyilvánvaló hogy Thébai Szent Pál által képviselt kereszténység nem egyezett a római katolikus egyház irányvonalával, ezért nem fogadták osztatlan lelkesedéssel a magyarországi Pálos Rend ténykedését. Meglepő, de Karthágó, a latin nyelvű kereszténység első központja volt (4.). Már a II. század végén több más városához hasonlóan itt is működött keresztény gyülekezet, melyek apostoli eredettel büszkélkedtek, hiszen Péter és Pál apostolok térítő útjuk során jártak ezen a vidéken. Karthágói származásúak a latin nyelvű keresztény irodalom első képviselői, mint Tertullianus karthágói diakónus, Cyprianus karthágói püspök és Donatus. Elég nagy számban jellemzi a térség kereszténységét a mártíromság, még a kereszténnyé váló Római Birodalom idejében is. Ebből az üldöztetésből látszik, hogy más kereszténységet képviseltek, mint Rómában. Tertullianust többek közt a legkorábbi kereszténység ideáljaihoz való makacs ragaszkodással vádolták és ezért tagadták meg tőle a szentek sorába való beiktatást. A manicheista fényvallás, mint az őskereszténység egyik ága, éppen Karthágóhoz köthető leginkább, hiszen ennek a vallási irányzatnak a hitterjesztő központja volt.Itt élt a manicheusok legnagyobb latin nyelvű teológusa, Faustus. Hippói Szent Ágoston szerint, aki maga is pun származású volt, miután 313-ban a kereszténység megtűrt vallás lett a Római Birodalomban, a punok közül sokan felvették. Erről így írt egy 412-ben létrehozott művében:

"A pun keresztények a keresztséget nem másnak, mint megmentésnek, Jézus Krisztus megváltását pedig nem másnak, mint életnek tartják."

Ebből az derül ki, attól függetlenül, hogy a római kereszténység szemében eretnekséggel súlyosan terhelt a karhágói kereszténység,hogy a punok hitvilágától nem állt távol Jézus tanítása, hiszen a Baál kultusz és annak továbbélése, ugyanazokra az erkölcsi értékekre épült. A vörös szín kapcsán említettem, hogy a főnix a pun elnevezés forrása, de ebből ered az örök megújulást jelképező főnixmadáris, ami a kereszténységben Krisztus feltámadásának szimbóluma, az állhatatosság, a reménység jelképe. Ezen felül a szüzesség jelképével együtt Mária szimbóluma.A reneszánszban az állhatatosság (Constancia), a remény (Spes) és a tisztaság (Castitas) jelképe. Igen elgondolkoztató az, hogy a punokhoz erősen köthető főnix legenda, hogyan épülhetett be abba a keresztény egyházba, amelynek mai irányvonala szerint a karthágóiak, bálványimádó, emberáldozattól sem elriadó, barbár nép volt. Igen valószínű az, hogy már a korai kereszténység idejében szerepelt a szent iratokban a főnix legenda, és jelentéstartalma később elkerülhette a római egyházújítók figyelmét.

 

A leírtakból fontos következtetéseket vonhatunk le. Nevezetesen, hogy pannóniai szkíta-hunok és az észak-afrikai berber-punok, korukban tudatában voltak rokoni szálaiknak, így közös származásuk, műveltségük és világlátásuk alapján ugyanahhoz az ősnéphez tartozónak vallották magukat, akik a feltörekvő kevésbé erkölcsös, pénz központú hatalmi alakzatok ellenpólusát képezték. A nyelvi és földrajzi emlékekből kiszűrt következtetések, lassan felülírhatják azt a korabeli és később megalkotott feljegyzésekből származó napjainkra kialakult történelmi képet, melyet a legtöbbször körüllengett a hatalmi érdek. Egyben feltárulhat az a kora ókori világ, melyben a Baál kultuszra alapuló, szkíta tudatú népek szövetségi rendszere alkotta a világrendet. A történelem hosszú évszázadait követően az ősnépek elleni háború még korántsem zárult le, napjainkban is folyik a legkülönbözőbb eszközökkel. Legyen az régészeti emlékek megsemmisítése (pl. Palmira – Baál templom), történelemhamisítás, jelentéstartalom megfordítás, stb. Az igazság megtalálása, számunkra különösen nagy téttel bír, hiszen fény derülhet az elhazudott dicsőséges múltunkra.

Érhet az a vád, hogy belemagyarázok egyes dolgokat, hibás módszertan szerint dolgozom és tévedéseim is vannak. Kaptam már olyan kritikát is, hogy ennyi logikusan összerakott badarságot, még nem láttak. Valamit el kell dönteni, vagy badarság, vagy logikus. Ha logikus, akkor már nem lehet badarság. Nem zárhatom ki a tévedés lehetőségét, de azt be kell látni, hogy a felismerések száma olyan magas és azok logikai kapcsolódása olyan gyakori, ami már a matematikai valószínűségét igazolja állításomnak, hogy a punok történelmével és ezen keresztül az egész őstörténelem jelenlegi felfogásával kapcsolatosan erősen félre vagyunk vezetve. Maradtak nyitott kérdések, de előbb-utóbb minden ki fog derülni. Karthágó példája legyen számunkra tanulság, hogyan múlhat el az egykori dicsőség, s hogyan lehet táptalaja a lerombolt kultúra a későbbi felemelkedésnek. A főnix példáján bizakodhatunk, előbb-utóbb megtapasztalhatjuk, hogyan újul meg hamvaiból az az értékrend, aminek nyomait nagyerőkkel igyekszenek elpusztítani a világhatalom átmeneti birtokosai.

A fenti megállapításokat, Pap Gábor és Szántai Lajos biztatására foglaltam írásba.

 

Zentai Ákos

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Felhasznált forrás és irodalom:

  1. Barabási László: Az emberiség története, Fríg Kiadó 2013.
  2. Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet: Petrus Ransanus A magyarok történetének rövid foglalata, Európa Könyvkiadó 1985.
  3. Born Gergely: Tulipánbál, előadássorozat Szegedi Mag 2016.
  4. Hahn István – Máté György: Karthágó, Corvina kiadó 1972.
  5. Kertész István: Hannibal, A pun háborúk kora, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. 2011.
  6. Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283.
  7. Marczali Henrik: Nagy képes világtörténelem, Franklin-Társulat
    Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1905.
  8. Molnár Géza: A fehér ló, előadás Két Hollós Könyvesbolt 2011.
  9. Molnár V. József: Világ – virág, Örökség könyvműhely
  10. Múlt-Kor történelmi portál: Súlyos hajókosokkal támadtak a punok, 2014.
  11. Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka, Pódium Műhely Egyesület – Magányos Kiadó, 1993.
  12. Szondi Miklós: Történelmünkhöz magyarul 2008.
  13. Tóth Gyula: Szkítiától Maghrebig, Hatodik Elem Kiadó 2013.
  14. Tóth Gyula: Beowulf, maghreb.blog 2014.
  15. Varga Csaba: Ógörög: Régies csángó nyelv, Fríg kiadó 2006.
  16. Warmington B. H: Karthágó, Gondolat kiadó 1967.
  17. Werbőczy István: Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae, Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve 1514.
  18. Wikipedia
  19. Zentai Ákos: Rovásjelek egy római császár mellszobrán, Magyar rovás honlap 2015.