Méd kulcs őstörténetünk megfejtéséhez

 

A korábbi fejezetben tisztázásra került a gótok és a dánok származása, de a krónikáinkban leírták, hogy Attila címei közt a médek királya titulus is szerepel. Felvetődhet a kérdés, hogyan lehetett a hunok ismert vonulási útvonalától távol eső Méd Birodalom, s annak ezer éves maradványa Attila fennhatósága alatt a Krisztus utáni V. században? Hivatalosan, a médek az időszámításunk előtti első évezredben élt ókori nép volt. Asszír források említik őket először az ie. 9. században. Birodalmuk központja a Kaszpi-tengertől délnyugatra elterülő hegyvidéken helyezkedett el. Asszíria megdöntésével hozták létre birodalmukat, ami Anatóliától Közép-Ázsiáig terjedt ki. Az ie. 6. században a perzsákkal egyesültek és a médek hódításaira alapozva jött létre az Óperzsa birodalom. Legközelebbi leszármazottjaik a mai kurdok. Nagy ellentmondás feszül abban, hogy médekről már nem beszélhetünk 2600 éve, mivel egyesültek a perzsákkal, de királyi címként mégis felbukkannak az V. században. Az igazság megtalálásához, segítségül hívjuk az írásos emlékeket és a már bevált nyelvi és nevezéktani bizonyítékokat, ki fog derülni, hogy a médek mögött egy ősi vonulat húzódik meg. Mindenek előtt érdemes felfigyelni néhány neves ókori történetíró feljegyzésére. A korábbi fejezetekben szereplő Trogus Pompeius idézetben utalást találunk médföld első birtokosainak kilétére:

A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják.

Strabó (Kr.e. 64-kr.u.20) görög történész a pártus birodalom megalakulását így írja le:

" A Kaspi tenger körüli dákok egyesültek a médekkel és megalkották a Pártus birodalmat"

(ami i.e. 250-től isz.u.225-ig állt fenn). Egy másik feljegyzésben, a szkíta származású népként ismert szarmaták vagy más néven szauromaták származására kaphatunk utalást:

Sarmatae, Medorum (ut ferunt) suboles”; (a szarmaták, mint hírlik, a médektől erednek). [Plinius, VI. 7,19].

Az idézetek segítségével, megbizonyosodhatunk Mezopotámia szkíta előzményeiről, valamint a pártusokban és szarmatákban tovább élő médek létezését jóval közelebb helyezhetjük Attila korához, s a méd királyi címen, már nem szabad megütköznünk, sőt a médek indoiráni származása kérdőjeleződik meg azzal, hogy két szkíta néppel hozzák közvetlen összefüggésbe.

A kérdés további tisztázása érdekében, próbáljuk meg kideríteni a méd népnév eredeti értelmét. Először a szláv nyelvek „med” szava juthat eszünkbe, ami mézet jelent. Megállapíthatjuk, hogy a méd és a méz hangalakilag közel álló szavak. Gondoljuk csak a méz jelentéskörébe tartozó (m)édes szavunkra. Kezdetben a vadméhek által gyűjtött mézhez nehéz volt hozzájutni. A faodúkban rejtőző mézet faággal szedték ki, vagy szövetcsíkkal itatták fel és húzták ki. Innen ered a (mézes) madzag (médág-mézág) szavunk. Ahhoz, hogy ne legyenek kétségeink, hogy a méd szónak melyik nyelv az eredete, ki kell bővebben bontani a méz szógyök nyelvi kapcsolódásait. A földkerekség nyelveinek tanulmányozása során, rájöhetünk, hogy a méz szó az egyik legősibb a világon. Álljon elő néhány példa erre, a már említett med (szláv nyelvek) mellett: madu (indonéz, jávai, maláj nyelvek), madhu (bengáli), madha (maráthi), maha (nepáli), meghr (örmény), medus (lett, litván), miel (francia, spanyol), mel (latin, portugál), miele (olasz), méli (görög), mesi (észt) és ezita (baszk). A méz eredete az a virágos rét, vagy másképpen mező, ahonnan a méhek összegyűjtik a virágport és készítenek belőle mézet. Bizonyítják ezt az angol „mead”és a wales-i „maes” mező jelentésű szavak. A megdöbbentő dolgok csak ezután következnek, amikor megnézzük egy sor további nyelv méz jelentésű szavait, nem feledve Attila származását. Ezek a következőképpen hangzanak: hunaja (finn), hunang (izlandi), hunning (fríz), honing (holland), honning (dán, norvég), honig (német), honung (svéd), honey (angol), honi (maori), naphung (thai) és mát ongi (vietnámi). Ezekből a szavakból a hun nemzet neve olvasható ki. Korábban a vikingekkel kapcsolatosan, már a svéd „konung”, király jelentésű szó értelmezésénél kiderült, hogy ez a szkíta-hun származású uralkodó réteg nevéből alakult ki. A közeli k-h hangzóváltással létrejött szó, közös jelentésre utal, ugyanis a mézet készítő méhek is királyságban működnek (a méhkirálynő tartja össze a családot), ezzel az elnevezéssel a médek és a hunok királyi ragjára lehet következtetni, amelyet Hérodotosz is megírt, hogy egyedül a szkítáknak van a földön királyi népe. Ez egyben további nyelvtani bizonyíték a hunok és médek közös származására. A magyar nyelvben a méh és a méz egy tőről fakad, még ma is említik a méheket mézikéknek. A szógyök jelentéskörét vizsgálva, újabb kapcsolódásokra bukkanhatunk. A mézet kedvelő erdei állat, a medve (med-evő) szorosan ide tartozik. Skandináv és angol nyelveken a medve, a bear, baere, bara, bera szavakkal van megnevezve, ugyanazzal a kifejezéssel, mellyel a nem római vagy görög népeket illettek az ókorban. Ezeknek a jellemzően szakállat viselő harcosoknak barbár nevéből származik az európai nyelvek többségének szakáll jelentésű szava (barba, barbe, beard, stb.) és láthatjuk, hogy ennek a sűrű bundájú állatnak a neve is. A szkíták sólyomkultusza az angol nyelvben hagyott lenyomatot, mert a rájuk utaló „bird” madár szavuk szintén ide sorolható. A méz med változata az eredete az édes italnak a nedünek és ennek érezhető formája, ha valami nedves. Nagyon érdekes, hogy ebben a görög, balti és szláv nyelveken újabb visszaigazolást kapunk. A nedves délszláv nyelveken mokar, bolgárul mokür, lengyelül mokro, csehül, szlovákul mokry, észtül marg, finnül marka és görögül ugrosz. Ez mind a makar, magar népre utal. A görög ugrosz magyarokra használt kifejezés, pedig a pozsonyi csatát megelőző IV. Lajos keleti frank király által kiadott rendeletből ismerős lehet: „ugros eliminandos esse” (a magyarok kiirtassanak). De nézzünk további összefüggéseket! A méz sűrű állaga az edény falán bevonatot képez, ez a máz. Aki felvisz egy réteget a testére, az mezt visel. Akin nincs mez, az meztelen vagyis mázatlan. Látható ezekből a szerteágazó szókapcsolatokból, hogy a méd népelnevezés forrása nem lehet más, csakis a magyar nyelv, s akiket ezzel a névvel illetek joggal tartoztak Attila fennhatósága alá.

Itt világosodhat meg, hogy az egész mezőgazdasági jelentéskör alapja, a legelső ilyen jellegű tevékenység, a méhészet és annak alapszava a méz szó, hiszen a mező vagy méhlegelő az a virágzó növénnyel borított terület, ahol a méhek megtalálhatják a számukra fontos táplálékot, a virágport és a nektárt. Ebben a tekintetben átgondolás tárgya Mezopotámia neve is, ugyanis ennek az ókori folyamközi mezőgazdasági tevékenységet folytató civilizációnak az elnevezése, nem a latin nyelvből és annak mezo – közép, közti jelentéséből származik, hanem a méd ősnépesség elnevezéséből, melyből jóval később vette át a latin nyelv már középi, központi értelemben. Mezopotámia egész pontosan Méd-Ó-Potámia, ahol a Potem szó a Főistent (Fő-Ten) jelenti, ahogy ez Egyiptom esetében is felismerhető az Egy-Ó-Potem eredeti jelentésben. Egyébként Egyiptom eredeti nevére Borsos Tamás 1619-es írásában kaphatunk pontos választ:Egiptust az törökök egészen Miszirnek híják, minthogy igazán is zsidó és egiptusi nyelven Mizraim neve Egiptusnak.” A Mizraim elnevezés nyelvtani úton enged következtetni Egyiptom szkíta eredetére. Egyiptomi hieroglifákon gyakran előfordul a méh és a méhészkedés ábrázolása. Régészeti bizonyítékok utalnak arra, hogy a méz táplálkozási jelentősége mellett kultikus jelentőséggel bírt. Áldozatként és sírmellékletként is gyakran megtalálták, de mégis leggyakrabban királyi címelemként találkozunk a méh ábrázolásával, mégpedig az első fáraó dinasztiától egészen a római korig. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyiptomi uralkodó réteg abból az ősi méd vonulatból származhat, melynek jelző állata a királyságban élő méh és annak terméke a méz (méd) volt. Ezt a kapcsolatot, Egyiptomi piramisok esetében is felismerhetjük. A Maidum vagy Medum piramist egy Huni nevű uralkodó építette, de a Nílus folyása mentén, Mezguna település közelében is találhatóak piramisok.

 

 

 

Ennek tudatában a török névváltozat a Miszir (Méz-Úr) valamint a zsidó és egyiptomi Mizraim (Méz-Uram) egyaránt beszédes a számunkra. A legmegdöbbentőbb, hogy ez a gondolatmenet nyelvi bizonyítékát adja annak, hogy Európa uralkodói vonalát a szkíta-hun vezető réteg adta, melyet már korábban (előző írás) a „király” elnevezések előfordulásai is bizonyítottak. Az európai nyelvek máig használt anya, asszony, kisasszony, lány, úr, uram elnevezéseik, tetszik, nem tetszik, erre engednek következtetni. Nézzük először az anya jelentésű szavakat: madre (olasz, spanyol), moeder (holland), mother (angol), Mutter (német), mát (orosz), mátka (lengyel, cseh, szlovák), mitéra (görög). Ez a szó nem lehet új keletű átvétel az európai nyelvekben, mert, ahogy a magyarban is az anya-anyag egymásból származó összefüggés itt is, mint mother-matter található meg. A leány maiden (angol), Madchen (német), meisje (holland), vajze (albán), meitene (lett), mind a méd vonulatra utal, akárcsak az asszony missis (angol), madam (francia), moteris (litván) (mé)zsena (szláv nyelvek), de az erősen módosult mulher (portugál) és muher (spanyol) is. Érdekes, hogy a spanyol főváros, Madrid nevét is anyaváros jelentésként jegyzik, a latin matrice szóból levezetve, azonban Madrid a Mezeta (Mézatya) fennsíkon helyezkedik el, ami jelzi, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás. Ennél ősibb eredete lehet. Az angol kisasszony jelentésű szó, a miss és a francia uram, a monsiuer (eredetileg mézi-úr), a japán uram misuta (méz-atya) és az angol, és skandináv uram szava a mister is ide sorolható. Ha már az uram elnevezéseknél tartunk az olasz signore (szikán-úr) és portugál és spanyol senhor pedig ahhoz az ősi szikán-szikul származásra utal, ami a karthágói fejezethez kívánkozna. A fentebb említett szláv mátka szó számunkra ismerős lehet, hiszen nyelvünkön a fiatal párok nevezték egymást mátkának, s ez egyben válasz is arra, hogy a friss házasok miért hívják az első közös időszakot mézes heteknek. Milyen különös, hogy a magyar nyelvben tükröződik vissza ez a kedves és tiszteletteljes megszólítás többek közt az édesanya és édesapa szavakban, ahol egyben feljebbvalói és becéző értelmet is hordoz. A méd-mát forma egyezését nem csak a „t”-„d” hangzócsoporton belüli átalakulással magyarázhatjuk, ha visszakanyarodunk az egyiptomi, „mézurami” uralkodói vonalhoz, ugyanis többszörös megerősítést kaphatunk Maat istennő személyében, melyet egy gondolatsor híján, később fogunk részletezni.

Ebbe a méz jelentéskörbe tartozik az angol mist, köd jelentésű szó. látszólag nincs kapcsolódás, de tudjuk, hogy nem minden méz áttetsző, sőt lehet, hogy régen nem is volt olyan méz, mint a mai akácméz, aminek tisztasága ma minőségi kategóriának számít. A vegyes virágmézek opálosak, kristályosak, ez alapján már a nehezen átlátható köd elnevezése már logikus lehet. A belőle származó mistery - mézteli (titok, rejtély) ezt a jelentéskört gazdagítja. Akárcsak a medúzák, mint a tengerekben gyakran előforduló egyszerű állatok. Világszerte használt nevüket homályosan áttetsző testükről kapták, mert első látásra úgy tűnhet, hogy „méz úsza” azaz med-úsza a vízben. További vízi élőlények neve is ezt a jelentéskört gazdagítja, ugyanis a vizet elszínező parányi növények, a moszatok elnevezése, szintén a méz homályos állagából származik. Ebből árnyalódott tovább nyelvünkben a maszat szó értelme, mint szennyeződés és a sűrű folyékony átláthatatlan, építkezéshez és festéshez használt anyag, a mész szavunk is.

Méd ügyben egy további mezőgazdasági példát is fel lehet hozni: van egy ismert gyümölcsfaj a meggy. Éretten édes és különleges zamatú, ízletes gyümölcs. Valószínű, hogy a médek is ismerték és fogyasztották, az is lehet, hogy az ókorban ők ismertették meg a világgal. A feltételezés alapja az, hogy a meggy szó régies formája közvetlenül erre utal, ugyanis településnévben és családnévben is a medgyes írásmóddal találkozhatunk (lásd. Medgyes, Medgyesegyháza, Medgyesbodzás, ill. Medgyesi). Az elnevezés eredete lehetett a médek által szívesen fogyasztott édes gyümölcs, ami régiesen úgy hangozhatott, hogy a „méd-egye”. Ez a „méd-egye” elnevezés, a kiejtés könnyítése érdekében, hasonult mássalhangzókkal mára meggyre változott. Talán nem puszta véletlen, hogy nemzeti lobogónk egyik színe a meggypiros. Ide kapcsolódik, hogy több szláv nyelvben hazánkra és nemzetünkre egyaránt ezt a régies „d”-s elnevezést használják, például: Madarsko, madarsky (cseh, szlovák) Madzarska, madzarski (horvát, szlovén) és Madarska, madarski (szerb). Ezekben a magyar nyelv madár szavát ismerhetjük fel, mely szintén a méd szógyökből származik.

A mezopotámiai régészeti leletek, legyen az asszír, babiloni, méd vagy perzsa bőségesen tartalmaznak szárnyakkal ábrázolt emberalakokat, akiket általában isteneknek határoztak meg. Könnyen elképzelhető, hogy a kőfaragások alkotói a szárnyakkal, az ábrázolt személy vagy istenség ősi (madar-magyar) származását, ezen keresztül szabad akaratát, vagy népének szabadságát kívánták érzékeltetni. Ha figyelmesebben megnézzük a szárnyas emberalakok ábrázolásait, további érdekes dolgokra figyelhetünk fel. A szárnyak jól láthatóan tollakból állnak és két pár található belőlük, ami madarak esetében nem fordul elő, mivel csak egy pár szárnyuk van, míg ugyanez, a rovarok esetében, a hártyásszárnyúaknál előfordul. Ide tartoznak a méhek is. Ezekben az ábrázolásokban az a különleges, hogy egyszerre jeleníti meg az ábrázolt személyt madár és méh alakban. Hogy ebben ne legyen kétség, meg kell figyelni, hogy az emberalak beporzási tevékenységet folytat, az élet fenntartását, továbbvitelét jelképezve, egyben a méh-madár, méd-magyar összefüggést erősítve. A szkíta népek madár kultusza a turulban, mint szent madárban öltött testet. A magyar-madár kapcsolatra Pap Gábor egyik hivatkozása is ideillik, miszerint filmforogatásra hozott erdélyi hímző asszonyoktól tudta meg, hogy náluk az a szokás, hogy a madár motívum hímzésekor a hazájukra kell gondolni. Mindezek alapján a madár-magyar-médúr összefüggés érthetővé válik. Itt jön képbe újra Mizraim (Egyiptom) istennője Maat. az ókori egyiptomi vallás szerint az igazság és a rend, valamint a törvény megszemélyesítője és istennője. Ő képviseli a teremtéskor felállított világrendet, melynek fenntartása a fáraó feladata. Kapcsolatba hozták Ozirisszel is, akit már korán az igazság urának neveznek, emiatt a későbbi időkben alakja összeolvadt Íziszével. Maat istennőt szárnyas karokkal, vagy legalábbis tollal a hajában ábrázolják, így nem lehet kétség, hogy ő madár, azaz méd vagyis magyar. Az, hogy a vele azonosítható Íziszről az „ízes”, „mézes” elnevezés juthat eszünkbe, már csak adalék. Ha belegondolunk abba, hogy a magyar hagyományban mennyire jellemző a tollviselet, a maradék kétségeket is eloszlathatjuk.

 

További szókapcsolatok támasztják alá a méd nép ősiségét. A legtöbb európai nyelvben megtalálható a medál és az abból származó fém jelentésű metál szó, ami a médek nyakában függő fém nyakbavalóból eredhet. A nyakékek medálnak nevezett változata olyan hosszúságú láncon vagy zsinegen függ (gondoljunk csak a sportolók érmeire), amely azt a viselőjének a szívéhez közel tartja. Ennek oka az, hogy a múltban nem divatból viselték, hanem mély meggyőződésből és a medál azt a személyt vagy istent ábrázolta, amely valóban meghatározó szerepet töltött be annak számára, aki hordta. Amikor idegenekkel találkoztak a médek, látva nyakbavalójukat megkérdezhették tőlük, hogy mi ez? A válasz az lehetett, hogy ez a médek élő istenét Élt ábrázolja, tehát ez a méd Él. Így terjedt el más népek között a medál szó, mint nyakbavaló és anyagából adódóan, mint fém.

 

A keresztnevek között kutakodva a Medárd néven akadhat meg a szemünk. A név eredetének hivatalos magyarázata szerint a német nyelvből származik és hatalmasat és erőst jelent. A németek ősei a germánok (gyer-mének) gyermek nemzet a médekhez képest, hiszen legalább egy évezred távolság van közöttük, így ennek a névnek nagyobb valószínűséggel lehet a méd, mada, magyar nyelv a forrása, mivel a magyar népi hagyományban Medárd névünnepének kitüntetett szerepe van a termést meghatározó eső előrejelzésében. Jelentése sokkal inkább Méd-urad lehet. Maradva a neveknél, a Méd Birodalom mai területén élő arab népeknél számunkra érdekes keresztnevekre figyelhetünk fel. Az Ahmed, Hamid, Imed, Mada, Mahmud és Mohamed nevekben egyaránt megtalálhatjuk a méd népnév lenyomatát, amit a jóval későbbi arab utódnépesség napjainkig megőrzött. Ezek között a legmegdöbbentőbb a vallásalapító prófétáról ismert Mohamed, s annak változata a Mahmud név. Ennek eredete a méd elnevezés mellett, a mágus-papi vonalat vivő magi törzs lehetett és ebből a Magi-méd, Magya-méd formából alakulhatott ki napjainkra fennmaradt névalakja. Mohamed városa Medina is árulkodik méd előzményeiről, hiszen előtagjában ez egyértelműen felismerhető. Napjainkban Medina egyszerűen várost jelent, és használatos köznévi értelemben is. Ezen nem lepődhetünk meg, ha tudjuk, hogy a szkíták egy része városokban élt. A várkun (várkony), varég, fríg, fríz (várúz), farizeus, elnevezés előzményét, a városlakó életformát folytató ősnépesség adta, ahogy később a városlakó médek nevéből kialakult Medina, „város” értelemmel töltődött fel. Az említett Medina helység ősi elnevezése eredetileg Méd-anya, azaz Méz anya, pontosabban Édesanya lehetett. Közeli rokonságban áll ezzel Málta régi fővárosának elnevezése, Mdina is. Nevét az arab uralom idején kapta. A főniciaiak Malet-nak nevezték, ebből származik a római változat, a Melita. Ez utóbbiak forrása, az ősvallás istene Bál-atya lehetett. Érdekes, hogy a jelenlegi főváros Valletta ugyanezt a jelentéskört hordozza, bár azt mondják, hogy egy johannita nagymesterről, egy bizonyos Jean Parisot de la Valette-ről kapta a nevét, de máltai nyelvű változata, az Il Belt inkább az ősibb eredetet erősíti. Női névként ismert az Edna vagy Edina. Germán eredetűnek mondják, Hedin városából származó jelentéssel. Az eddig tett megállapítások alapján, nem kell túlzottan megerőltetni magunkat, hogy a Méd-anya jelentést kiolvassuk belőle. Négyezer éves krétai romváros neve Mália, szintén ide sorolható, nem kizárólag a település nevének okán, ugyanis méhkultuszuk tárgyi emléke is előkerült.

 

Nicotera község Dél-Olaszországban, Calabria régióban, régi nevén Medma, ugyanezt a jelentéskört gazdagítja.

A Kárpát-medence földrajzi elnevezései közt is bőven találhatunk méd szálra utaló helységneveket, hogy ne menjünk messze, nekünk is van Medina településünk, továbbá Mad, Mád, Mada, Máda, Madácska, Madar, Mádéfalva, Madocsa, Medecser. Középhegységünk, a Mátra (méd-ura) szintén említésre méltó. Akárcsak a Mecsek-hegység legmagasabb helye a Misina (Méz-anya) tető vagy a borsodi székhely Miskolc (Méz-kalász vagy Méz-kalács). Miske (mézke), Máza és Miszla is ebbe a jelentéskörbe tartozik. Zalavár ókori neve Mosaburg. Az elnevezésben felismerhető méd eredet, az egész szláv ősiség elméletét is cáfolja, amit természetesen már más neves történészek is megtettek. Ezen felül még Karintiában is található Moosburg település.

Meg kell említsük a Bükk-hegyég lábánál fekvő település lakóit, a matyókat. A matyók, annak ellenére, hogy külön népcsoportként tartják számon őket, genetikailag teljesen megegyeznek a palócokkal, akik pedig nagy valószínűséggel a pelazgok és a filiszteusok leszármazottai. Nevükben felismerhető a méd, mada, magya nép névváltozata. Érdekes, hogy az a Mátyás király adott mezővárosi címet a matyók városának, Mezőkövesdnek, akinek nevében megbújik a matyós, magy-ős, méd-ős jelentés. Ez alapján nem lehet véletlen az, hogy Mátyás corvináiban ábrázolt hat embléma közül az egyik a méhkas. A mezővárosi cím jelentésén is érdemes elgondolkodni. Az elnevezés magyarázata szerint, a település városi rangot és vásártartási jogot kapott azzal a feltétellel, hogy a falvakhoz hasonlóan nem építhetett városfalat, tehát mezővárosnak kellett maradnia. Az előzmények alapján sejthető, hogy itt többről van szó, ugyanis a „mező” szó nem utal rangra, sőt a mezei jelző inkább átlagost, alacsony színvonalút jelent. Erősödhet a gyanú, hogy ebben az esetben is azzal az ősi vonulattal állunk szemben, amit Mezopotámia esetében is felismertünk. A mezővárosi cím mögött azt a központi, királyi értelmű méd szót érthetjük, amely családnévben (Medovárszki) és földrajzi névben (Medovár puszta az egykori Túrócz vármegyében) is megtalálható. Mátyás idejében jelentősen megnőtt a mezővárosi címek adományozása, amely összefüggésben lehet Mátyás néveredetével és méhkas emblémájával. A „medovári” rang sokkal inkább egy olyan cím lehetett, ami évezredes hagyomány továbbélését bizonyítja.

 

 

A mai Irak területén található város Mosul (Méz-úr) elnevezése, szintén a méd előzményekre vezet vissza. Bulgária és Görögország folyója a Meszta. Tudunk az egykori görög város Mezambria létezéséről is. Az Azovi-tenger régi neve Maeotis volt. Nevét az ott élő maeotae (méh-atya) népről kapta. Elképzelhető, hogy ennek az ősi rokonságnak az okán kapcsolódik eredetmondánk, a szarvas üldözésekor, Maeotis mocsaraihoz.

Az ókori történelem központi területe a mediterrán régió a Földközi-tengerrel, melyet északról Európa, délről, Afrika, keletről Ázsia határol. Nevének eredetét a „mezo” közt, közép és „terra” föld jelentésű elnevezéssel magyarázzák. Korábban Mezopotámia kapcsán már leírtam, hogy hiba lenne a jóval későbbi latin jelentésből levezetni ezt. Míg a mediterrán térséget egykor betöltő méd nép nevéből sokkal logikusabb a „médek földje” jelentést elfogadni, melynek számos földrajzi lenyomata maradt fenn. Mielőtt ezt tovább részletezném, felhívnám a figyelmet ennek bizonyítottságára, ugyanis ezen logika szerint, a Mediterrán-tengert és vidéket Mezoterránnak kellene hívni. Mivel mediterránnak hívják, vagy egy jelentésűnek kellett lennie a két szónak (a méd mint központi, királyi nép), vagy nem lehet más a névelnevezés forrása csak maga a médek. Folytatva a földrajzi lenyomatokat, a karthágói fejezetben említésre kerültek a deli médek, a dalmátok, akik az Adriai-tenger partvidékén Dalmáciában élnek ma is, továbbá ismerjük az egykori Karthágói Birodalom területéről az egykori Madauros várost és a mai Bagradas folyó ókori Madjerda nevét. Említésre méltó a Kr. e. 4-3. századból származó, numídiai építészet remekműve, a dór oszlopokkal koszorúzott medraceni (Madqasszan) sírdomb az algériai Batna mellet. A mai Montenegro területén található egy ókori illír település Meteon vagy Medeon, amely a III. római-illír háborúban játszott szerepet (i.e. 168). Érdekesség, hogy a régészek a közelben, Donji Medunnál, melynek neve szintén beszédes, korabeli halomsírokat is feltártak. Szintén az ókori Illyria városa és várromja, a Margellici vár lehet figyelemre méltó, ugyanis Albánia középső részén a Myzeqeya síkságon található, melynek nevét állítólag a Muzaka családról kapta. Ugyancsak az adriai térségben, Itália északi részén, ismert egy idevágó ókori településnév, Mediolanum. Azt, hogy nem a jelenleg elfogadott magyarázat állja meg a helyét, melyben a mediolanum, azaz utak kereszteződését jelenti, bizonyítja a város mai neve, ugyanis Milánó, a miele – méz jelentéshez áll közelebb, nem pedig a medio – középső, központi értelmezéshez. A város régi nevének kialakulása a Medio-alanum formából egyszerűsödhetett Mediolanum-ra. Mindenesetre elég érdekes helyzet az, hogy a Mediolanumi Ediktum, amiben a szabad vallásgyakorlásról rendelkezik Nagy Konstantin a hosszas keresztényüldözések után, egy méd-alán nevű városban született meg. Ebben is igazolódni látszik Tóth Gyula felvetése, hogy Attila győztes fia, Aladár, többek közt Nagy Konstantinként (Nagy Kunsztán) maradt fenn Európa koraközépkori történelmében.

Ugyancsak Tóth Gyula elméletét erősíti az, hogy a kora középkor sokszoros birodalom-felosztásai során, melyeket gyakran elfelejtettek egyesíteni, keletkezett egy francia Média. Nagy Károly unokái, nagyapjuk birodalmát a verdun-i szerződésben három részre osztották, melynek során a középső területet I. Lothár kapta. Innen a név Lotharingia. Könnyen beletörődhetnénk abba, hogy a Média név, a középső terület okán keletkezett, ha földrajzi nevek sokasága nem mutatna arra, hogy itt bizony többről van szó. Francia Média határfolyója a Maas, amely franciául Meuse, ami tartomány névként is szerepel. Ugyancsak tartománynév Meurthe-et-Mossel. Sokat mondóak a számunkra Maastricht (limburgi és városi tájszólásban Mestreecht), Maaseik, Metz (francia kiejtése: Mes) városok elnevezései. A legmeggyőzőbb viszont az lesz, ha megvizsgáljuk ki is valójában Lothár. A történet szerint, amit ma történelemnek hívunk, a Nagy Királynak volt az unokája. Európa történelmét meghatározó hun királynak, Attilának, a krónikás hagyományunk szerint két fia volt, akik halála után két pártra szakadtak és összecsaptak a hatalomért. A vesztes Csabának az életútját ismerjük, akinek egyenes-ági leszármazottja Árpád, a IX. században Attila ősi jogán vette birtokba a Kárpát-hazát. A győztes fiúról nem tudunk semmit, viszont cserébe van Európának hősi múltja a kronológiailag bizonytalan kora-középkorban. Nagy királyok, birodalom szervezők, kereszténység törvényesítők alapozzák meg a máig uralkodó nyugati kereszténység államiság intézményét. Nagy Konstantin, Martell Károly, Klodvig, Nagy Károly, Lothár. De ki is az a Lothár? Ahhoz, hogy megkapjuk a pontos választ, a győztes Attila fiú nevét kell felidézni. Igen Lothár = ALADÁR! Itt kell Tóth Gyula tenyerébe csapni, és gratulálni neki, mert elmélete újabb megerősítést nyert! Francia Média, azaz Lotharingia nevében Aladár-hungiát ismerhetjük fel. Mindemellett úgy tűnik, hogy nevezéktanilag a Csaba-ágiaknak is van közük a médekhez, hiszen Álmos anyja Emese (Eméze) neve erre utal. 

 

 

A vallásgyakorláshoz kapcsolódó esemény, magyarul a mise, egységes európai elnevezése szintén ebbe a jelentéskörbe tartozik. A jelenleg elfogadott nézőpont szerint, a mise szavunk szláv közvetítéssel átvett latin kifejezés, ami a diakónus, vagy az áldozópap a szertartás végén elhangzó „Ite, missa est” (Menjetek, most van az elbocsájtás!), mondatából származik. A missa latin jelentése: tömeg. Más nyelveken a mass, massa szintén. Magyarban ugyanez a massza szó szélesebb értelmű, hiszen sűrű, folyékony anyagra értjük ezt. Egyébként az összegyűlt embertömeg mozgása, szintén ilyen lassú folyású, masszaszerű, mint az egész jelentéskör forrása a méz. Tudjuk, hogy a méz ősidők óta nagy becsben tartott kultikus jelentőségű táplálék volt, s a belőle készített mézeskalács is, ami gyakran az isteneknek felajánlott áldozat szerepét is betöltötte. Az ókori görögök a halott szájába mézeskalácsot tettek, hogy ezzel engeszteljék ki Cerberust, az alvilág mogorva őrét. Feljegyezték, hogy Püthagorasz nem élő állatot, hanem állatformájú mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Hazánkban már az aquincumi ásatásoknál is találtak több mézeskalács sütésre használt égetett cserépformát. A magyar ősi méhész nemzet. Magyarország méhészetének XI. századi írott nyomai vannak. A mézeskalács készítés is komoly hagyományokkal rendelkezik Magyarországon. Ennek jelentőségét csak emeli, hogy a fentebb említett városunk Miskolc nevének eredeti jelentése is mézeskalács lehetett. Ezekből következtethetünk arra, hogy a vallási szertartásrendben miseként emlegetett esemény neve, az ősi méz áldozat, a „méze” bemutatásának rítusáról kapta a nevét, melynek széleskörű elterjedésében a magyar nyelv szolgált forrásul. Ezeken az ősi szertartásokon, valószínűleg elhangozhattak példabeszédek is, mert a szoros egyezést mutató mese szavunk innen árnyalódhatott ki mai jelentéskörébe.

Érdekes, hogy a bibliai nevek közt is találhatunk méd kapcsolatra utaló szálakat. A Madai névben egyfelől Jáfet fiát kell értenünk, másrészről a médeket is jelenti. Mádon, kannaneus városkirályság volt, míg Madmen, város Moábban. Ábrahám és Ketúrá hat fia közül az egyik Midián, aki később ezen a néven királyságot alapított. Mózesről annyit érdemes tudni, a beszélő nevén felül, hogy apósa Midián főpapja volt, de Jézus felmenői közt is megemlítenek egy Maát nevű személyt. 

Figyelemre méltó az egykori római provincia Moesia (Mézia), ami a mai Szerbia és Bulgária területén helyezkedett el egykor. Hivatalos magyarázat szerint, nevét a moesi nevű trák törzsről kapta. A Valens császár vezette, végnapjait élő római Birodalom 378-ban a hadrianopolisi csatában a gótoktól kapta meg a kegyelemdöfést, akiket „moeso gótoknak” neveztek. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Moesia római provincia lakói a trákok, akiknek országát az ókorban Európának a Görögországtól északra fekvő területeit nevezték Thrakiának, beleértve a déli Makedóniát és Szkítiát is. Hérodotosz a trákokat az indek után a világ legnagyobb népének ismerte. A moesi nevű trák törzs, a IV. században már gótként térdelteti meg a római Birodalmat. Nem beszélve arról, hogy az szkíta ászik vagy ismertebb nevükön jászok (akiket szarmatának is neveztek) szövetségét görögül Maszaget-nak hívták. A maszaget szóban a mézi gótokat ismerhetjük fel. Bonfini szerint a massagéták neve nagy gétát jelent, ami utal a királyi, uralkodói minőségükre. A masszagéták királyságát a keleti Kaukázusban az isz. 3. században Mazkut-nak hívták (Méz-gót). Sztrabón az ászikat jazigoknak írja le. A szövetség, a névadó ászik mellett aorszokból (oroszok, vagy avaroszok, avarok), roxolánokból (rusz alánok) állt. A történelemtudomány jelenlegi állása szerint, az ie. 2. században a kangarok előrenyomulása mozdította ki őket eredeti szálláshelyükről a Szir-darja és az Aral-tó vidékéről és ekkor változtatta meg a törzsszövetség a nevét alánra. Antonio Bonfinit idézve további megerősítést kapunk az említett népek rokoni kapcsolatáról.

„ A görögök jobban ismerték a gétákat, hiszen ezek sűrűn járogattak el a Duna két partjára, és hol a mysusokkal, hol a trákokkal összekeverve jelentek meg... Aelius Cato ötvenezer gétát hoz ki az Al-Dunán túli területről Trákiába, mely nemzet a trákok nyelvét beszéli, ma is él, és mysusnak neveztetik. A görögök, mint Strabo írja, a gétákat trákoknak gondolták, mint a mysusokat is, ugyanis mindkét nép trák, az is, amelyet most mysusnak nevezünk, az is, amelytől azok a mysusok eredtek, akik Ázsiában a lídek, a frígek és a trójaiak földjét lakták. Továbbá a fríg nép is a trákoktól származik, mert egykor brígnek mondták, mint ahogy tudjuk, hogy ugyanazt a népet nevezték medobithynnak, bithynnak és thynnak.”

Itt kell kitennünk az egyenlőség jelet a szkíta, trák, jász, szarmata, alán, gót és méd népek között és ez alapján értékelni Attila történelmi szerepét. Ugyanis ebben az idézetben tisztázódik, hogy a géták, a mysusok és a trákok egy nyelvet beszéltek, és mint tudjuk a nemzeti összetartozás egyik legerősebb kapcsa a közös nyelv. Ugyanolyan hiba lenne külön nemzetként kezelni őket, mint mondjuk a székelyeket, a palócokat vagy a jászokat, akik egyaránt a magyar nemzet részei. Kiderült az is, hogy a méd népnév egyezik a trák mysus (mézes) néppel, hiszen ahogy olvashattuk a trákoktól származó frígeket medobithynnek nevezték. A trák nép nevének forrása a szkíták sólyomkultuszának madara, a turul lehet, melynek régi változata a turu és ennek többes száma a turuk. Innen származik a törökök népelnevezése is, akik idővel más vallást vettek fel és eltávolodtak a szkíta értékrendtől. Egyébként a középkori források még gyakran türköknek említik a magyarokat. A trákok neve magyar családnévként még ma is létezik, mint Turák. A később alánná vált ászikkal kapcsolatban, akik között az aorsz (orosz, vagy avar) és roxolán (rusz alán) törzseket is tudhatjuk, még annyit érdemes tudni, hogy a magyar nyelv megőrizte a származásukra vonatkozó utalást, ugyanis az oroszok régies elnevezése a muszka, azaz „mézke”, nem más, mint a méd, vagy, ahogy Bonfininél olvastuk, a mys(us) becézett formája. Hivatalos magyarázatként Moszkva városa a forrása a muszka elnevezésnek, ami számunkra a fenti előzmények okán, az orosz főváros néveredetének átgondolását is felveti. Elképzelhető, hogy eredetileg a Mézekvára vagy a földműves médek utódairól, a muzsikokról, a Muzsikvára elnevezés módosult a szláv nyelvekben Moszkvává. Tény, hogy van Moszka, Musznya és Musina településünk, valamint az, hogy a muska, mint apró rovar, borféreg, szerepel a szavaink között. Bár a légy jelentésű mosca szó előfordul idegen nyelvekben is, magyar eredetét széles nyelvi kapcsolódása bizonyítja. A gyümölcs vagy szőlő összezúzására, összenyomására, csömöszölésére létezik egy régies, ma már kevésbé használt ige a muszolás vagy muszkolás. Ez a tevékenység az édes lé kinyerésének a módja, amit a folyékony édes méz alapszóból alkottak, mint mézelés. Ebből származik a kipréselt gyümölcslé, a must. A poshadó, erjedő gyümölcslét kedvelő apró rovar a muslica vagy, ahogy fentebb említettük, a muska. Ebből az elnevezésből vették át más nyelvek a légy jelentésű mosca szót. Szintén innen ered a muszkolás útján, összetört magvakból készített mustár, ami ebben a formában széles körben elterjedt az idegen nyelvekben.Az aprításhoz, összetöréshez szükséges konyhai előkészítő eszköz, a mozsár, szintén ezt a jelentéskört gazdagítja.  A mazsola szavunk is eredetileg az először kimuszkolt, kipréselt, majd szárítás útján tartósított szőlőszemekből származhat. A kézi préselés munkafolyamatához komoly izomerő kell, innen vezethető le a muszkli szavunk eredete. Ennek fényében, igen körülményes a latin musculus (izom) kifejezést és a mosca (légy) jelentést összefüggésbe hozni. Azt is nehéz elképzelni, hogy ilyen gazdag jelentéskört idegenektől vett át a nyelvünk, így jobb, ha kezdünk barátkozni Moszkva valódi néveredtével.

Ám ezzel még nem zárhatjuk le ennek a szóbokornak az ismertetését, ugyanis a médekről alkotott muszka, muzsik elnevezés a művészet világába is elvezet bennünket. A dallamos hangok világát a legtöbb nyelvben, éppen ezzel a muzik, muzika szóval illetik. Természeti példát keresve, mi más lehetett volna ennek egyik forrása, mint éppen a méhek döngicsélése. Sőt az ihletet hozó múzsa kifejezés is innen eredhet.

Még Bithüniával kapcsolatban érdemes egy pár szót ejteni. A mai Törökország észak-nyugati részén található tartományt egykor trákok és görögök lakták. Beszédes nevű városa, a szintén beszédes nevű I. Nicomédész uralkodó által alapított Nicomedia magába foglalja a médek elnevezését. Bithünia értelmezése, a Vit-Hunnia (Fehér-Hunnia) Tóth Gyula munkájához kapcsolódik, amikor a Báthory legenda Vid nevű szereplőjét hozta összefüggésbe a többi sárkányölő hős fehér vonulatával és az európai nyelvek fehér jelentésű szókapcsolataival.

A méd-magyar áthallás nyelvi elemzése során kiderülhet, hogy a med szó hangalakilag társítható a mag gyökhöz, ami a magyar (mag-úr) népelnevezés alapja is. Az Árpáddal bejövőket magyari uraknak nevezték, ők voltak a vérszövetségi rendszer központi vezető rétege. A médek hat törzse közül az egyik a magi, amely egyedül az indoiráninak nevezett népek közül képviselte a papi vonalat a társadalomban. Az indoeurópai nyelvek magic – varázslatos szava ebből a csodatevő, máguspapi tevékenységből ered. A meditáció kifejezése, az elvonulás, a befelé fordulás szintén a méd papi vonal tevékenységéből vezethető le. Jézust, születésekor napkeleti bölcsek, mágusok látogatták meg, akiknek a csillagok jelezték ezt a jeles eseményt. Bennük ezt a papi vonalat ismerhetjük fel. Kik lehettek ők? Hivatalos álláspont szerint a magoi kifejezés a perzsa papság legfelsőbb „kasztját” illette, innen valószínűsítik, hogy perzsa papok vagy babilóniai csillagászok lehettek, Mezopotámiából, Babilóniából vagy a párthus területekről. Ezeknek a területeknek a lakói közt pedig ott vannak a médek. Különös módon a gyakran ábrázolják őket frígiai sapkában, akárcsak Mitrászt a mitraizmus vallás központi alakját. Ez a viselet az ázsiai származás jelképe volt, ami eredendően nagy valószínűséggel szkíta viselet lehetett, mert több ilyen ránk maradt tárgyi emléken felfedezhető ez a hasonlatosság.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mithrász, a napkeleti bölcsek, a pártus sisak és a szkíta fejfedők

Mithrász, a római császárkor legelterjedtebb vallásának központi istene. Hivatalosan nincs kapcsolata a korábbi védikus szanszkrit Mitra és a zoroaszteri perzsa Mithra kultusszal, hanem egy római istenség köré épített misztériumvallás. Ennek ellentmond a névegyezés és a névből kiolvasható ősi vonulat (Méd-ura) jelentése. Ráadásul, görögül a mitra anyaméhet is jelent. Abba érdemes belegondolni, hogy melyik nyelven egyezik a királyságot szimbolizáló méh és a teremtést megvalósító anyai szerep szerve. A római korban, Pannoniában minden településen megtalálhatók voltak a vallás szentélyei. A leghíresebb, Savaria (a mai Szombathely) területén feltárt templom, az Iseum, melyet Ízisz (Mézes) istennőnek szenteltek. A Zoroaszter által alapított ókori iráni vallásban, az uralkodó isten neve Ahura Mazda, későbbi nevén Ormizd vagy Ormazd. Itt újabb visszaigazolást kapunk a méd vagy méz szó uralkodói mivoltára, ugyanis az Egyura Mézed és Úr-Mézed jelentést vélhetjük ezekben felfedezni.

A magi törzsre visszatérve, nem árt tudni, hogy egy ismert női nevünk őrzi emléküket, a Magdolna. Névmagyarázata szerint - arámi-héber eredetű, jelentése: torony, bástya; Magdala városából származó nő. Érdekes, hogy a latin Magdaléna változata közelebb áll a valódi jelentéséhez. A fentebb említett Sztrabótól tudjuk, hogy a médek és a dákok egyesültek és együtt alapították meg a Pártus Birodalmat. A dákok régies neve pedig a daha. A méd magi törzs daha lánya a Magdahalánya, a Magdaléna, ahogy mi használjuk a Magdolna. Településeink a mai napig hordozzák a mágus magik nevét, mint Mágocs és Nagymágocs (Nagymágus). Vajon véletlen lenne, hogy a magyar nyelv ezt a szót használja az egyén megjelölésére? Az van maga, aki magában áll, aki esetleg magába fordul és magányos, illetve tisztába van a befelé tájékozódás mágiájával, amelyet a magi papok is gyakorolhattak. Ezen felül a tiszteletteljesebb magázó megszólítási mód a „maga”, ami egyben saját nemzetünk neve is. Ebben a logikában érvényesül a magyar nyelv azon képessége, hogy egy szóval több rétegű jelentéskört elevenít meg. Ha megszólítom magát, egy szóval magyarságát is említem. Családneveink sora bizonyítja a méd kapcsolatot, amelyek jelentésére nem találunk más értelmes magyarázatot. Ilyenek például a Mizere, Médek, Masa, Musa, Mata.

Az Asszír birodalom megdöntését az egyesült babiloni méd támadás döntötte meg ie.612-ben, melyben fontos szerepet játszott a médekhez tartozó manda törzs. Ez a törzsi név jelenik meg Attila édesapja, Mundzuk nevében. Más forrásokban az ismertebb, hangalakilag teljesen megfeleltethető Bendekúz, Bendegúz (Mund-kúz) formában írják le. Ugyancsak a mandák neve tűnik fel több keresztévben, mint Zsigmond (Szik-mand), Zotmund (krónikáink búvár Kundja) és (Ki)Rajmund. Magyarországi települések, Mánd és Mándok is őrzik emléküket. Ezen felül a mára módosult alakjában ismert Nándor, mint Mánd-Úr és földrajzi elnevezésben Nándorfehérvár (ma Belgrád), szintén ennek az ősi vonulatnak a lenyomata.

Krónikáinkban lejegyezték, hogy Attila azaz Ethele király „A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.” Az európai nyelvek öltözetre vonatkozó „moda”, „módi” mint divat szava ebből az ősi vonulatból származik, ahol valószínűleg az öltözetre is nagyobb gondot fordítottak, mint kortársaik és származási helyének jelölésével alkottak rá szót, amire számos példa akad (párizsi, kölni, nápolyi stb.). Hogy milyen lehetett Attila viselete? Erre Priszkosz művében találhatunk leírást.

„A többi barbárnak és nekünk ezüst tálcákra raktak finom ételeket, Attilának azonban csak húst hoztak fatálon, semmi egyebet. Mértékletes volt minden egyéb tekintetben is, a vendégeknek ugyanis arany meg ezüst serlegeket adtak, míg ő fakupát használt. Egyszerű volt a ruhája is, csupán tisztaságban volt különb a többiekénél, sem az oldalán lévő kard, sem barbár csizmájának szíjcsatjai, sem lovának zablája nem volt olyan, mint a többi szkítáé, azaz nem volt rajta sem arany, drágakő vagy bármi drágaság.”

Ebből az idézetből kiderül, hogy nagyon egyszerű és tiszta öltözetet viselt és mértékletes volt étkezésben és öltözete ékesítésében is. A méd népelnevezésből árnyalódott a mód jelentéskör, ami a mi nyelvünkben és ezen keresztül a nyugati nyelvekben, főnévként és igeként is valaminek a menetét, a cél elérését és az ehhez szükséges változtatást fejezi ki, mint mód és módosít. Egyben az a visszafogottság is fellelhető a nyugati nyelvek „modest” szerény szavában, ami Attila jellemzéséből is kitűnt. Ebbe a jelentéskörbe tartozik a meder szavunk is, ami a folyók levezetésére alkalmas, árokszerű földrajzi képződmény és alaphelyzetben képes kordában tartani azok víztömegét. Az érzelmek mederben tartásának képessége a modor szintén ide sorolható. Ebből a gazdag szókapcsolat rendszerből látható, hogy ez az ősidőktől jelentős hatás befolyásolhatta nyelvünk jelentéskörének kialakulását. Ez pedig nem lehet más, mint saját népelnevezése.

Ahogy a bevezetőben említésre került, hivatalosan a médekről, csak az i.e. 9. századtól beszélhetünk. Ennek ellentmondani tűnik az, hogy jóval korábban, már az i.e. 3. évezredben, „méd gyanús” királyneveket találhatunk Mezopotámia történelmében. Az uri királyok közül Meszkalamdug, Meszannepadda és Meszkiagnunna, míg az uruki királyok esetében Meskiagasser nevei bizonyítják a méh szimbólummal jellemezhető ősi uralkodói vonulatnak a jóval korábbi meglétét.

A gétákkal egyesült médek által alapított Pártus Birodalom királylistája további megerősítéssel szolgál. Az arszakida uralkodók közt, görög nevükön hat Mithridatészt is számon tartanak. Ezeknek a „Mitra-dák” királyoknak az eredeti nevük Mehrdád vagy Mehrdát, a „Méh-úr-dák” jelentést sugallják, de ezeken felül még négy Ardaván (Úr-dáván) és két Vardán (Vár-dán) uralkodónév is szerepel. Az Ardavánok nevében egyfelől a dákok névváltozata a dáv ismerhető fel, mint dáv származású, tehát dáván (további példák erre: moldáv-moldován, angol-anglikán, pomák-pomerán, stb.). Másfelől az Oszmán Birodalom szultáni tanácsának neve is feltűnhet. A díván intézményének előzménye az a dák vagyis dáv hatalmi alakulat lehet, amit dáván-ként emlegettek, melynek feje a király, az Úr-dáván.

A keresztény hagyományban, az egyik legismertebb szent nevében is megtalálhatjuk az ősi méhkultusz nyomát. Szent Mihály arkangyalra gondolok, aki a mennyei seregek ura. A Mihály név, és annak Mihaél alakja nagy valószínűséggel a Méhe-Úr jelentésből alakult ki. Hogy ez mennyire nem légből kapott dolog, azt tartsuk szem előtt, hogy Szent Mihály is rendelkezik szárnyakkal, ahogy a mezopotámiai régészeti emlékek alakjai is, akik még ráadásul esetenként termékenyítési szimbólumként virágbeporzást is végeznek. Eredendően a magyar hagyomány nem ismer angyalokat, azt a görög eredetű angelos szó formájában emelte át, bizánci és római katolikus forrásból. Népmeséinkben angyalok helyett tündérek szerepelnek. Ennek kapcsán érdemes kitérni az ősvallás Bál-Nimród alakjának egyik attribútumára, a villámra. Az istenábrázolásokon a kézben tartott villám, gyakran növényi részekben végződik, jelezve tevékenységének termékenyítő, növelő hatását. A növényi növekedés forrása a fény, melyből erőt merítenek szerveik fejlesztésére. A magyar nyelvben a „vil” szógyök a forrása a fényt leíró világosság szavunknak, akárcsak a villám szónak, melyről tudjuk, hogy fényjelenséggel is párosul. A villámlásnak hanghatása is van, ez a mennydörgés. Merő véletlen lenne, hogy a villámlást és mennydörgést leíró angol szó megegyezik a tündér szavunkkal? A thunder mellett a holland donder, a német donner, a francia tonnerre, de a dán és norvég torden, az olasz tuono, a spanyol trueno és a latin tonitrua mennydörgés jelentésű szavak is erre hangzanak. A magyar nyelvben a tündér szónak a gyöke a „tün”, mely közös a tűnni igével, ami egy gyors eltávozást, rövid jelenséget ír le, ami ebben az esetben a villámra tökéletesen jellemző, ugyanúgy, mint a hirtelen feltűnő és elillanó tündérekre is. Nyelvi úton tökéletesen bizonyítható, hogy ez az értelemkör a forrása más nyelvek szűkebb értelemben használt tárgyra vonatkozó szavainak. Ilyenek a vasvillára használt arab midhra, észt hang, finn hanko és török dirgen szavak. Ez utóbbiak a villámlás hanghatásából származnak. Szent Mihály földi megfelelője sárkányölő Szent György, kinek neve szintén a villámlás hanghatásának utánzó szavából alakult ki, mint dörg-György. A villa alakjából származó ág szó észtben, hollandban filiaal, lettben filiále, litvánban filiálas, oroszban filial és ukránban filija szintén a szavak származási irányát bizonyítják. A családfa ágvillázódása, azaz ágazódása fiú vagy leánygyermek születésével következik be. A fiút jelentő latin filius, a francia fils, a portugál filho, az olasz figlio és a skót gille, valamint a lány értelmű francia fille, a svéd flicka szavak ebből a villa értelemkörből alakultak ki, de az olasz ragazzo (fiú) és ragazza (lány) szavak is az „úr-ágazódás” következményei. Arra, hogy napjainkra a névmagyarázatok mennyire elcsúsztak az eredeti jelentésüktől, a Vilmos név a legjobb példa. Hivatalosan latin-germán eredetű, jelentése: erős akaratú védelmező. A fenti gondolatsor alapján a Vilmos (Villámos) nevet minden gond nélkül a leszármazási ágvilla értelemkörébe sorolhatjuk, mivel még az idegen alakja a William is a villám jelentést hordozza.

 

 

 

Amikor a címben méd kulcsról tettem említést, még nem tudtam, hogy olyan tárgyi emléket is találok, melynek üzenete döntő jelentőségű. Hosszabb időnek el kellett telnie, hogy számomra is feltűnjön egy kép és annak üzenete, melyet a világhálón böngészve találtam.

 

 

A szépen kidolgozott mezopotámiai fémműves alkotáson egy emberalak áll, a már ismert madártollakból álló két pár szárnnyal, egy bika hátán állva. Kezében termést hozó villá(mo)kat tart. Feje fölött a Nap szimbóluma, mely jelzi, hogy a napszellem hordozója. Ezek az attribútumok, az ősvallás istenére Bál istenre engednek következtetni. Hogy ez mennyire igaz, figyelmesen meg kell figyelni a műtárgyat, s ha jó megfigyelők vagyunk, előbb-utóbb egy kulcs körvonalai tűnhetnek fel, melynek karika alakú fogantyúját az istenség teste körül fedezhetjük fel, a szárát pedig a lába mentén. Tudjuk, hogy a kulcs lényege, amely nyitáshoz szükséges kódot hordozza magában, a nyelv vagy másképp a toll. A kulcs szára egy lábban végződik, tehát ez a kulcs nyelve, ami a nyitáshoz szükséges. Amikor nyitni akarunk, a kulcsot el kell fordítani. A nyitás kódját jelentő lábat elfordítjuk, vagy megfordítjuk, megkapjuk az eredményt. LÁB = BÁL. Ahhoz, hogy végképp ne maradjanak kétségeink, nézzük meg, melyik láb képezi a kulcs nyelvét. Igen a BAL. Meg lehet próbálni ezt a képi üzenetet más nyelven értelmezni. Nekem nem sikerült. Tudott, hogy Bál istent Nimróddal azonosítják, Attilát pedig Nimród unokájának tartják számon, ami ez alapján az egész méd kérdésre válasz lehet. Tisztában vagyok vele, hogy ezeket a nyelvi összefüggéseket nem veszi komolyan a történelem-tudomány, csak a hivatalos irányvonalhoz kapcsolható nyelvészeti adatokkal hajlandó érdemben foglalkozni. Ettől függetlenül úgy gondolom, súlyos bizonyítékait sikerült megtalálni annak, hogy Mezopotámia és ezen belül a Méd Birodalom nyelve magyarul értelmezhető és joggal sorolja krónikás hagyományunk Attila királyi címei közé a méd titulust.