Ha Nyugat-Európa őstörténetét szeretnénk megismerni, rögtön az a megalitikus civilizáció juthat eszünkbe, amely végig az Atlanti-óceán partvidékén jelentős nyomokat hagyott maga után. A mai napig tisztázatlan azoknak a kőépítményeknek a szerepe, melyeket mai technikával is nehezen lehetne megvalósítani. Valószínű, hogy ennek az ősi kultúrának a leszármazottjai és szellemi örökösei a druida vallású kelták. Régészeti leletek tanulsága szerint, kelták éltek a Kárpát-medencében is, s hogy ezt az ősi kapcsolat meddig élhetett az egymástól távol élő népességek között nehezen bizonyítható. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a nyugatra irányuló hadjáratok és az úgynevezett „kalandozások” ezeket a kelták lakta területeket is érintették. Az is furcsa, hogy szinte minden ilyen jelentős vállalkozás Hispániára is kiterjedt, ami távolsága miatt ebben a korban rendkívül nagy feladatnak számított.

Nem csak emiatt érdemes a figyelmünket az Ibériai-félszigetre szegezni. Az ősköri ember első nyomai is itt találhatóak meg. Elég, ha csak az Altamirai barlangrajzokra gondolunk, melyek Kantábria autonóm közösség területén, Baszkföld szomszédságában találhatóak. Az itt lakó baszkok pedig elismerten a legősibb népességek közé tartoznak nemcsak az Ibériai-félszigeten, hanem egész Európában is. A baszkok eredetére vonatkozóan többféle elmélet létezik. Vannak, akik a cro-magnoni ember leszármazottjainak tartják őket, melyet a többi etnikumtól eltérő genetikai állományuk támaszt alá. Ezen kívül létezik vaszkoiberista és indoeurópai-elmélet is. Előbbinél a keltiberekkel rokonítják őket, míg az utóbbinál feltételezik, hogy i.e. 4. évezred környékén vándoroltak be a Kaukázus térségéből. Ez utóbbi lehetőség egybe vág azzal, azzal a már taglalt kérdéssel, hogy az egységes grúz királyság megalakulása előtt, a keleti grúz terület, Iberia neve, megegyezik a nyugat-európai félsziget nevével. Ókori és középkori szerzők is feltételezték a rokonságot a két terület között, bár a kapcsolat megközelítése korántsem egységes. Például a neves grúz vallási író, Hagiorita György (1009–1065) arról írt, hogy egyes grúz nemesek el akartak utazni az Ibériai-félszigetre, és meglátogatni a nyugati helyi grúzokat, ahogy ő nevezte őket. Korábban tárgyaltuk, hogy a grúzok kartveli önelnevezése kapcsolatba hozható a bizánci forrásokban magyarokra használt szabír, szavárd elnevezéssel úgy, hogy a kartveli szótövében fellelhető kard és a szabar, szavárd elnevezés idegen szablya, kard jelentései összefüggést mutatnak. Létezik egy észak-afrikai származás-elmélet is, melyben a baszkokat a punokkal és a berberekkel rokonítják. Ehhez kapcsolódik az a korábbi észrevétel, hogy a karthágói befolyás nyomán elnevezett Cartagena városa, szintén ebbe a kard jelentéskörbe sorolható, ugyanis Karthágó régies elnevezése Kard-Hadas volt. Mindezek alapján, valamennyi baszk származási elmélet megállja a helyét, mivel ősnépességről lehet szó.

A baszkok önelnevezése az euskadunak, ami „baszkul beszélőket” jelent és saját földjükre használt Euskal Herria név az „őskáld” jelentést sugallja, ugyanis az „l” hanggá lágyult „r” hang, az egyszerűbb és gyorsabb kiejtés érdekében kikophat a szavakból. Kard hangzású nevük miatt már korábban kapcsolatba hoztuk a kurdokat és a káldokat vagy káldeusokat, akik egyaránt Mezopotámia őslakói voltak. A baszkok spanyol elnevezése vascos, ami szintén ebbe az irányba mutat, hiszen a vaskó, a magyar nyelvben kardok, kések pengéjét jelentette, manapság még nyeletlen rossz bicskát jelentő formájában ismert. A baszkok nyelve, amit euskara, üskara néven emlegetnek tisztázatlan eredetű, ősi agglutináló nyelv, akár csak a magyar. A tudomány jelenlegi állása szerint egyik nyelvvel sem mutat rokonságot. Sajátos népi kultúrájuk jelentősen különbözik a spanyolokétól. Érdekesség, hogy a baszk nyelvben a kicsinyítő képző megegyezik a magyar nyelv kicsinyítő képzőjével. A baszk „-ko” képző megtalálható a spanyol baszk jelentésű vasco szóban, akárcsak a magyarban (Palkó, Jankó, szánkó, stb.).

Érdemes néhány pillantást vetni Baszkföld tartományaira, melyből újabb összefüggések bonthatók ki. Bizkaja (spanyolul Vizcaya) északnyugati tartomány, névadója a Vizcayai-öbölnek. Számunkra a víz szó félreérthetetlenül kiolvasható. Valószínűleg összefüggésben lehet a térséget hosszabb ideig uraló vizigótok jelenlétével. Bár tudjuk, hogy hivatalosan a vizigótok nevében található előtag az ógermán „wise” nyugat szóból származik, melynek mégis ellentmond a Földközi-tenger térségének korai, nem indoeurópai népességéhez tartozó aquitánok jelenléte, kiknek nevéből ugyanazt a víz előtagot olvashatjuk ki csak latin nyelveken (aqua). Az aquitánok, Gallia délnyugati részén Aquitania területén élő, a római hódítás korában élő törzsek gyűjtőneve. Az etimológiai összefüggést erősíti, hogy az 5. században a nyugati gótok, akik vizigótok voltak, tolosai (Toulouse) központtal rendeztek be birodalmi központot Aquitániában. Nem csak a vizigótoknak, hanem a vandáloknak is közük van a vízhez, ugyanis dánul a víz vand. A vandálokról annyit érdemes tudni, hogy Pannóniából indultak el hódító útjukra, majd 407-ben megszállták Aquitániát is. Később a térségben megforduló vikingeknek is kiváló vízjártasságuk volt és nevük értelmezése szintén vízzel összefüggő kérdés, melyet korábban már részletesen kifejtettem. Az ibériai-félsziget egyik első ismert etimológiájú kelta népe a vetton. Nevük első tagja angolul nedvességet jelent (wet). A vettonokat szoros kötelék fűzte a luzitánokhoz, kiknek néveredete nem tisztázott, de ha figyelembe vesszük az elnevezés előtagjának lehetséges elhagyását, ahogy Andalúzia vandál eredete esetében is, gyorsan felismerhető, hogy a vandaluzitán név szorosan a tárgyalt témakörbe tartozik. Ráadásul az úz utótag szintén egy víz értelemkörrel összefüggő népességet takar, melyet korábban már szintén részleteztem (víz, úszni, stb.). Ugyancsak a víz kérdéshez tartoznak a ligurok, akik éltek az Ibériai-félszigeten is. Hésziodosz az i. e. 6 században a szkíták és az etiópok mellett őket is azokhoz a nagy barbár népekhez sorolja, aki a világ perifériáit uralják. A ligurok neve egybevág az angol liqor és más latin nyelvek liquid szavával, ami folyadékot jelent. Dánul és norvégul a folyadék væske, ami pedig a baszkok elnevezésével és a víz kicsinyítő képzővel ellátott formájával (vízke) mutat szoros közelséget. Egy észak-portugál város Viseo szintén hordozza a víz jelentéskört. Nevének keletkezését az indoeurópai weis-, wis- olvadni, áramlani jelentésű szógyökből vezetik le, ami gyakorlatilag egyezik a magyar nyelv főnévi víz és igei visz szavaival. A római hódítást követően Beseónak nevezték át, ami a besenyő népnévvel és Vezseny település nevével mutat hasonlóságot.

Baszkföld Álava tartományát baszk nyelven Araba néven emlegetik. A név eredetét kutatva, rögtön az arab befolyás hatására gondolhatunk, ami azért valószínűtlen, mert az arab hódítás csak nagyon rövid időre érte el a térséget. A név eredete valószínűleg teljesen más. Korábban volt szó az arab-albán összefüggésről. Most legyen elég, hogy az albánok a múltban országukat Arbëriának vagy Arbëniának magukat arbëreshekként vagy arbëneshekként emlegették. Ennek hatására terelődhet a figyelmünk ismét a Kaukázus térségére, ahol a kaukázusi Ibéria tőszomszédja egy Albánia nevű ország volt. Örmény elnevezése Aghuank, ami az aquitánok kapcsán már tárgyalt víz kérdéshez kapcsolódik. Azt nehéz elképzelni, hogy a Kaukázus vidékén, a térségben élő alánoknak ne lett volna befolyásuk, így Albánia Alán-bánia (alán-uradalom) értelmezése, mindjárt megmagyarázza az Ibériai-félsziget alán kérdéssel összefüggő elnevezéseit, mint a katalánok gót-alán névfejtését vagy az Alán királyság létrejöttét és regnálását. Araba tartomány egyik jelentős városa Amurrio, már az arabokkal szoros közelségben élő arámiakhoz kapcsolódik, hiszen nevezték őket amurruknak, vagy marduknak is. Az amurruk, vagy arámiak közeli rokonai a káldeusok, ami azért érdekes, mert fentebb már említettem, hogy a baszkok euskadunak nevezik magukat, melyet a város címere egyértelműen jelez.

A címerben a zászlót tartó kar, a magyar nyelvben előképe a kart meghosszabbító eszköznek a kardnak, amiről káldeus népesség is kaphatta a nevét. A kört bővíti az Aramayona folyó (baszkul, Aramaio) elnevezése, ami Álaván keresztül folyik.

Érdekes összefüggéseket tartogat Burgos tartomány neve is. Baszkföld ezen részének névmagyarázata szerint vizigót eredetű elnevezés, ami fallal körülvett falvakat jelent. Ezt a kérdést, már a karthágói fejezetben taglaltam. Valójában a bekerít, berekeszt értelemkör adja a jelentést ezeknek a földrajzi elnevezések. Az összes -burg, -berg, -borough városnév utótagok a berek szavunk fejleményei. A bulgáriai Burgasz, gyakorlatilag névazonosságnak tekinthető.

A baszk népnév megfelelői, szintén a Kaukázus környékén élnek, ők a baskírok. Erre már több kutató utalt. Többek közt Tóth Gyula fejtette ki részletesen azt, hogy a baskírok közvetlen rokonai a baszkoknak, de még azt is bizonyítja Zimonyi Istvánra, Pauler Gyulára és Kánnai Zoltánra hivatkozva, hogy az arab krónikás hagyomány a magyarokat rendre baskíroknak említi. Például Rubruk barát, aki 1253-ban a mongol nagy kán udvarában járt, a királynak tett jelentésében a következőket írta: „Ebből az országból Pascaturból (Baskíriából) jöttek a hunok, akik azután magyarok; innen van a nagyobb (régebbi) Magyarország…velük jöttek a blakok, bulgárok és vandálok…”

Az Ibériai-félsziget és az avar nép elnevezése közti kapcsolat feltételezése, tudományos körökben a legnagyobb ellenérzést váltja ki. Pedig az előzőek alapján jó okunk lehet rá, hiszen az avar és az iber név hangalaki megfelelőséget mutat, ráadásul mindkét szó népnevet jelent, ugyanis az Iberiai-félsziget az ott lakó ibérekről lett elnevezve. Az ibérek eredete tisztázatlan. Vannak, akik úgy tartják, hogy Észak-Afrikából származnak, mások szerint a Földközi-tenger keleti részéről, míg harmadik vélemény szerint a félsziget őslakói. Annyit lehet tudni róluk, hogy bizonyosan nem indoeurópai nyelvet beszéltek, értettek a földműveléshez és a vas feldolgozásához. Először, az i.e. 6. században görög telepesek tesznek róluk említést. Az észak felől érkező kelta terjeszkedést követően, már keltibéreknek nevezik őket, akik már kelta nyelvet beszéltek. Ebben az időből (i.e. 4.-5. század) ismertek a luzitán, asztúr, cantaber és turdetán törzsi elnevezések.

A földrajzi neveket vizsgálva rögtön a félsziget egyik legjelentősebb folyójának neve, az Ebro tűnhet fel. Azért különösen érdekes, mert a görögök a folyót Ibér, Abir, míg a rómaiak Ibér vagy Ibérus néven emlegették. Egyes vélemények szerint a félsziget és az ott élő nép a folyóról kapta a nevét. Nem lehet tudni biztosan, hogy a görögök a helyi anyanyelvi nevet használtak-e a folyóra és azt sem tudni, hogy mit jelent maga az Ibér szó. A mai modern baszk nyelvben az ibar szó völgyet vagy öntözött rétet, míg az ibaj folyót jelent, de nincs bizonyíték arra, hogy az Ebro folyó etimológiája ezekkel a baszk szavakkal mutat rokonságot. Mindenesetre az kérdésessé teszi a folyó helyi elnevezését, hogy a Balkánon is létezik két folyó ezzel a névvel, az Ibar és az Evros. Ha ide kapcsolódó népességet keresünk a berónokra akadhatunk, akik római kor előtti kelta népesség voltak és a kantábriai területen éltek.

Az iberek és az avarok közt feltételezett kapcsolat miatt fontos megjegyezni, hogy az avarok rokonságban álltak többek közt a heftalitákkal is, akik fehér hunok, így a félsziget fehér jelentésű, alba hangzású (pl. Ávila tartomány, ami baszkul Araba) földrajzi nevei érdemelnek különös figyelmet. A feltételezett iber-avar átfedés bizonyítása érdekében, a térképek tanulmányozása lehet a segítségünkre. Baszkföld egyik tartománya Navarra. A nazális kezdőhang elhagyásával rögtön megkapjuk a keresett etimont. A tartomány első írásos említése, „Nagy Károly élete” című munkában található. A helynév a proto-baszk naba szóból származik, ami hegyekkel körülvett síkságot jelent. Másrészről a baszk nabar barna színből, ami a Terra Navarra, azaz „barna-föld” elnevezéshez vezetett. Itt érdemes egy pillanatra megállni, hiszen a nabar pontosan a mi szótagcserés barna szavunk.

Az avar szó etimológiájából tudjuk, hogy azt a népet jelöli, akik először építettek olyan biztonságos helyeket, ahol összegyűlhettek és összevárhatták egymást. Ez a népnévi eredet a forrása annak, hogy a magyar nyelvben az igei vár és a főnévi vár szó megegyezik. Ismert az ibériai-félszigeten olyan tartomány, melynek nevét az ott épült erődítmények sokaságáról kapta. Kasztília nevének előzménye az óspanyol castiella és a latin castellum erőd, vár jelentésű szó. A tartomány neve magyarra fordítva „Vária”, ami végsősoron Avaria jelentéssel bír. A latin nyelvek castellum szava pedig valószínűleg abból a magyar kas, kosár gyűjtőeszköz értelmű jelentésből alakult ki, amit működésében a vár is képvisel (pl. méhkas). Fontos megjegyezni, hogy a Közel-Kelet legősibb népe a kurd (a kard értelemkör kapcsán már szóba kerültek), akiket az ókorban azzal az idevágó kasszita névvel illettek, akik Egyiptomban éppen Avariszt tették meg fővárosuknak. A kasszita elnevezésben pedig a magyar nyelv főnévi kasza, az igei kaszál és kaszabol szavai ismerhetők fel, melyek egyértelműen a kard jelentéskört képviselik. Egyébként az arab qalea, az albán kalaja és a türk nyelvek kale, gala vár jelentésű szavai pedig pont arra a nyugatra vándorolt, keleti eredetű népességre utalnak, akiket gall vagy kelta névvel emlegetnek. Így az avarságukra utaló vár jelentés náluk is tetten érhető. Ráadásul Kasztília régi neve Bardulia vagy Vardulia, ami félreérthetetlenné teszi etnikai eredetét, ugyanis ez abból a római idők előtt itt élő törzsről kapta a nevét, akiket barduli-nak, vagy vardulo-nak hívtak. A vardulo névből kiolvashatjuk az avar-dulo jelentést, ami az avar népesség dulo ágának megjelölését takarja. A dulo nemzetséghez tartozott a régi Nagy Bulgária uralkodó családja és ennek a családnak sarjaként tartották számon Attila hun királyt és a birodalomalapító Kuvratot is, aki egyesítette a kutrigurokat és az utrigurokat. A bolgár kapcsolathoz tartozik szintén az avar elnevezéshez köthető tengerparti város, Várna neve is.

A vár és a rokonértelmű kastély, szóösszetételben is megjelenik magyar családnév formájában. Az Avarkeszi vezetéknév egy nagyetnikum és egy törzsi név összetételéből alakult ki, hiszen a keszi törzs a vérszerződés hét törzsének egyike volt. Ami meglepő lehet, hogy ugyanez a családi névvel szerepeltek a történelem lapjain pun hadvezérek, mint Hamilkar Barkasz és fia Hannibál Barkasz is. Tudott, hogy Hamilkar alapította az Ibériai-félszigeten a katalán főváros Barcelona elődjét Barkenót, melyet kiegészít egy Észak-Portugál város, Barcelos neve is. Ha tudjuk, hogy a Barkasz név, az Avarkeszi mellett Avarkas (avarvár) jelentést is hordozza, nem lepődhetünk meg, Avarkenó, vagy ha úgy tetszik Várkony nevén sem. Barcelona régebbi nevében található -kenó tag és a várkony szavunk -kony utótagja egyaránt abból a kör vagy görbült jelentésű gyökszóból vezethető le, mint ami a kanyar, konyul, kánya (körözve repülő madár) szavakban és a körfallal védett települések nevében szintén megtalálható.

Az ibériai avar gyanús földrajzi nevek sora azonban nem merül ki ennyiben. Kantábria Spanyolország egyik autonóm közössége, amely a már tárgyalt Vizcayai-öböl partján fekszik. Az etimológusok megjegyzik, hogy az avarral hangalaki egyezőséget mutató -abr tag gyakori utótagként szerepel a kelta vidékeken és azt is, hogy a „kant” vagy „cant” gyök szintén kelta eredetű és szélt vagy peremet jelent, tehát „tengerparti körzet vagy „sarokföld” jelentéssel bír, így ugyanaz a valószínű eredete, mit az angol Kent megye és Canterbury város nevének. Magyarországi megfelelője Gánt település. Vegyük észre, hogy a sarokföld értelmében még egyezik is a könyök szavunk hajlat jelentésével. Így feltételezhető, hogy a kelták által az angol településnevekre is hatással volt ez a fajta névadás. A kantábriai folyók közt ismerősen csenghet a Saja és Deva neve is. A Déva név kelta eredetű lehet „a vizek istennője” jelentéssel. A folyó kapcsán érdemes megjegyezni, hogy ugyanilyen nevű városon keresztül folyik és vannak más folyók is ezzel a névvel, az egyik Mezopotámiában és további kettő Galíciában.

Braga észak-portugál város, Braga kerület székhelye. A város története több, mint 2000 évre nyúlik vissza. A kelták alapították Baracara néven, ebből alakult ki a város mai neve. A városalapító ősi kelta törzset pedig bracari néven jegyezték. Ebben a névben az avar-kál vagy avar-gall összetétel olvasható ki, ugyanaz, ami Hamilcar Barcas esetében is.

Az ugyancsak portugál város, Albufeira neve látszólag a latin fehér elnevezéssel hozható kapcsolatba, de a római Baltum és a későbbi arab Albuar (feltételezhetően: Al-Avar) névváltozat rácáfol erre, sőt az utóbbi félreérthetetlenül hordozza az avar etnonimot. Az elgondolást alátámasztja egy andalúz város Albacete neve is, mivel a települést az arabok által Al-Basit-nak hívták, ami síkságot jelent utalva a helyre jellemző földrajzi adottságra. 

A felsorolt nevezéktani következtetések szükségessé teszik Nyugat Európa kultúrtörténetének álgondolását

A jelen kor embere identitás-válságban szenved a különböző bomlasztó nemi és faji ideológiák hatásai miatt. Európában, az egyetlen elfogadott tézis, ami tartja még magát, az indoeurópai származáselmélet. A már korábban taglalt inda, kacs, körinda ősképi mintázatok nyelvi előfordulásai és összefüggései segíthetnek abban, hogy tisztázzuk az emberiség történetének kevésbé ismert és vitatott kérdéseit, így a kontinensünk népességének indoeurópai származásának megalapozottságát is.

Már korábban kifejtettem, hogy a görög művészetre jellemző növényi mintázatok nyelvi összefüggései, a magyar nyelvben futnak össze. Az ősképi körinda szó második tagja pedig félreérthetetlenül utal Indiára, ami az emberiség legkorábbi műveltségei közé tartozik. India latin elnevezésének forrása maga az Indus folyó (egyébként az indiaiak országukat Bhárat-nak hívják). Az Indus neve, az óperzsa hindu szóból ered, ami a szanszkrit Szindhu névből származik, ami ezen a nyelven az Indus-folyó vidékét jelölte. Az teljesen elfogadott, hogy egy folyó a rendelkezésére álló terepviszonyoknak megfelelően alakítja ki az útját, melynek fizikai és geológiai okai vannak. A legtöbb esetben nem egyenes a folyóvíz mozgása, hanem kanyargós, mint a növényi inda, ami tekeredve, nyújtózva keresi a továbbnövekedés lehetőségét. Teljesen logikus, hogy az Indus folyó, tekergő, kanyargó inda alakjáról kaphatta a nevét. Az inda szó tövéből, az int igét bonthatjuk ki. Ennek eredeti jelentése a karral, kézzel való jelzés. Ha láttunk már gyorsított felvételen növényi növekedést, akkor pontosan tudhatjuk, hogy ezt az integető mozgást idézik meg a növény vegetatív részei fejlődésük során. Ezzel a logikával érthető meg, hogy miért tartozik az inda szóbokorhoz, a hangtanilag rokon hinta szó, ami szintén ütemes ide-oda mozgást végez. Ebből a szóból képzett ige a hint, ami szintén egy ismétlődő, kinyúló karmozdulattal végzett szórási tevékenység. Az inog igénk és az ebből képzett inga szavunk is e logika szerint értelmezhető.

Gyakori és ismert név Európa szerte az András név és annak különböző változatai. Ismertségét mutatja az, hogy nem csak a latin nyelvterületen, hanem a szláv nyelvekben is megtalálható. Latin formái a következők: Andreas (német, dán, holland, latin), Andrea (olasz, albán), Anrdew, Andy (angol), André (francia, portugál), Andreasz (görög), Andrés (spanyol) Anders (svéd) és Indri (máltai). A szláv változatok az Andrej (cseh, szlovák, szlovén, orosz, román), Andrija (horvát) és Andríj (ukrán). A név elterjedésében valószínűleg nagy szerepe volt a keresztény egyház tevékenységének, hiszen Jézus egyik térítő apostola is hordozta ezt a nevet. Magyarországon az Árpád-korban a legnépszerűbb keresztnév volt, több királyunk is viselte. Rokon nevei az Andor és az Endre. A név jelentése férfias, de egyes források szerint fényoszlop. Az András névváltozatokban gyorsan felismerhető az ősi inda szó módosult formája, annak ellenére, hogy csak a máltai Indri formában őrződött meg eredeti alakja. Nos, ennek a névjelentésnek a tárgyi emlékét éppen Indiában találhatjuk meg, ahol az ég felé törő növényi formák fényből való épülését testesíti meg az ábrázolás, a növény és a fény metaforikus kapcsolata által.

1800 éves inda oszlopmintázatok a Jambukeshwarar templomból

(Trichy város, Tamil Nadu tartomány, India)

Az indoeurópai származáselmélet legismertebb alakja, Sir William Jones volt, aki a 18. század végén összefüggéseket mutatott ki a latin, a görög, a szanszkrit és a perzsa nyelvek között. Később Franz Bopp kiterjesztette a németre és más nyelvekre is. A 19. század folyamán ebből a kutatásokból alakult ki az „indogermanizmus” eszméje, mellyel a korra jellemző erősödő nacionalizmus jegyében, a német kulturális felsőbbrendűséget igyekeztek hangsúlyozni. Az indogermán nyelvcsalád bővülésével az elnevezés indoeurópaira változott.

Az indoeurópai elnevezés alapja először a szanszkrit nyelvrokonság volt, amely az ókori India és a hindu vallás máig beszélt nyelve. Az elmélet megalkotói szerint, az ős indoeurópai népek Indiából vándoroltak az öreg kontinensre. Később - August Schleiher munkásságának köszönhetően - a szanszkrit helyett egy úgynevezett proto-indoeurópai ősnyelvet feltételeztek. Ez az alapnyelv i.e. 5000 körül kezdhetett nyelvjárásokra bomlani. Máig nem tudni, hogy pontosan hol beszélhették, és egyáltalán egységes volt e. A közel 150 indoeurópai nyelvet két csoportba sorolják. Hangtani tulajdonságaik alapján elkülönítenek egy nyugati és egy keleti ágat. A nyugati ághoz tartozik a kelta, az itáliai és a germán, a keletihez az indo-iráni, a balti-szláv és az örmény. A két ág között átmenetet képez az albán és a görög nyelv, melyek keleti és nyugati hangtani tulajdonságokat is mutatnak. Az indoeurópai alapnyelv közvetlen leszármazottjainak tartják számon a görög, az albán és az örmény nyelvet. Úgy tűnik, ez alapján e három nyelv ősiségben megelőzi a többi indoeurópai nyelvet.

Az egész indoeurópai nyelvelméletet ingatja meg alapjaiban az, hogy Varga Csaba kimutatta, pont az egyik legősibbnek tartott görög nyelvvel kapcsolatban, hogy annak ógörög előzménye nem más, mint a csángó-magyar nyelvjárás egyik változata. Ugyancsak ő hivatkozik műveiben azokra a kutatókra, akik több száz, akár több ezer szavas egyezéseket mutatnak ki a magyar nyelv és más, éppen indoeurópainak mondott nyelvek között.

Nevezetesen, Kőrösi Csoma Sándor, szanszkrit-magyar szóegyezéseket mutatott ki 250 szó esetében, melyet Dr. Tóth Jenő további 1300 szóval egészített ki. Szentkatolnai Bálint Gábor 3000 szóegyezést írt le a magyar és a dél-indiai tamil nyelv között. Dr. Aczél József, „Szittya-görög eredetünk – grammatikánk és 3000 tőszavunk egyezése a hellén göröggel” című művét maga Varga Csaba toldotta meg további 700 szóval. Timaru-Kast Sándor, „Kelta magyarok – magyar kelták” munkájában 2000 szóegyezésre hivatkozik. Szebellédi László, „A magyar nyelv őstörténete című munkájában 1000 szóegyezést mutat ki a latin és a magyar nyelv között, s még lehetne folytatni a sort.

További kételyeket ébreszt az, hogy az indoeurópai nyelvrokonságot 1647-ben először felvető Marcus Zuerius van Boxhorn, felismerve a nyelvi hasonlóságokat, feltételezte egy ősi közös nyelv létezését, amit ő szkítának nevezett. Vélekedése nem vált széleskörűen ismertté és nem vonzott további kutatómunkát, csak jó 100 évvel később, de már ott az említett szanszkrit nyelvet helyezték az ősnyelv szerepébe. Van Boxhorn felvetése, hogy az ősnyelv szkíta volt, egybevág azzal az írásaimban többszörösen megfogalmazott gondolattal, hogy az európai kultúra, hun-szkíta műveltségen alapul és annak pulzáló kiáramlásai alakították az idők folyamán.

Nézzük meg ennek jegyében az indogermán szóösszetételben szereplő, a németek önelnevezésükre használt germán kifejezés eredetét és összefüggéseit. A germánokat először i.e. 250 körül említik római feljegyzések. Ebben megjegyzik, hogy eredeti lakóhelyüket (Iráni-fennsík) legkésőbb hagyták el a többi nyugati és déli rokonnépekhez képest. A térséggel való kapcsolatukat iráni földrajzi nevek is megőrizték, például Kermán város és tartomány és Kermansah város. A germánok neve eredetileg kelta gúnynév, ami zajongó, kérkedő jelentéssel bír.

Ha az elnevezést a magyar nyelv logikája szerint vizsgáljuk meg, a germán szó első tagja még hajlik a kelta jelentés értelméhez, hiszen a „ger” szógyök, mint a felkelést, felszítást jelentő gerjed igénk alapja, összevág a zajongó, kérkedő jelentésű kelta szó figyelemfelkeltő értelmével. A germán szó második „mán”tagja, megtalálható magyar keresztnévben (Kálmán, ami eredeti magyar név, más nyelvterületen nem fordul elő) és családnevekben is (Kotymán, Kotormán, stb.). Ahogy ezt már Tóth Gyula leírta, a mán tag valójában a nemzetséget jelölő nem, vagyis nemzet fordított alakja, ami a lovak fajtáját jelölő mén, ménes szavainkban is megtalálható.

A latin nyelveken a germán szó alapját képező „germ” tag, viszont leginkább csírát jelent. Ebben az az érdekes, hogy csíra csak a magból jöhet létre. A magságot jelentő magyarság adja az alapját az életnek, ebből fejlődik ki a növény, melynek legfiatalabb formája a csíra. Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy a germán népesség fiatal lehet a többi néphez képest. Az emberi élet a gyermekkorral kezdődik, amit a magyar nyelv ugyanezzel a „ger”, vagyis „gyer” szógyökkel jelöl, melyet ebben az értelemben a Gyermán családnév létezése is alátámaszt. A gyermek képezi a jövőt, ő az eljövendő idők embere, ezért érezhető, hogy szorosan összefügg, a jön, felszólító módban, jer vagy gyere igénkkel. Az újszülött gyermeket mondják jövevénynek is, de növekedése folytán szorosan kapcsolódik az előbb említett „ger”, gerjed igénkkel is. Fiatal állatok nevében szintén megtalálható ez a forma, mint jérce vagy jerke. Mindezen széles jelentéskörből az következik, hogy az indoeurópai germ szó a magyar nyelv fejleménye lehet. Egyébként a német nyelvben gyermekre használt kind szóban felismerhető inda, pedig pontosan a növekedést, mozgékonyságot megtestesítő jelentése miatt található meg.

Érdekes, hogy az orosz csíra jelentésű szó, a „rosztok”, egyben egy mai napig létező germán város Rostock nevében is megtalálható. Főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy a várost a 7. században egy nyugati szláv törzs népessége, az obroditák alapították.

A germánokról az i.e. 3. századnál korábbról nincs adat. Tacitus szerint, a sok törzsből álló germán népesség, vezető törzsükről kapta a nevét. Az első ismert törzsi vezető Armin (más néven Arminius vagy Hermann) volt, aki Kr. u. 9-ben megállította a római előrenyomulást a teutoburgi erdőben. Érezhető, hogy ez a név egyszerűen a germán elnevezés hangalaki változata, ugyanis a szó eleji „g”hang „h”-vá puhulása már könnyíti annak elhagyását. Ilyen szóváltozat a mitológiai Irmin is, aki a háború germán istene, de eredetileg a zivatar démona. A hivatalos magyarázat szerint, a név jelentése talán előretörő. Irminnek volt szentelve a régi íróknál említett Irminsul nevű szent fa vagy oszlop, melyet a szászok vallásos tiszteletben részesítettek, mert hitük szerint ez kötötte össze a mennyet és a földet. Mindehhez csak annyi kívánkozik, hogy a magyar néphagyományból is ismerünk égig érő fát, ami gyakran paszuly, így képi formában is kapcsolatba hozható ez a kacsképző növény az indogermán kérdéssel. Az Irmin istenség, attribútumai okán, pedig párhuzamba tehető a legősibb istenalakkal. A név előretörő jelentése, ugyanakkor teljesen fedi a magból kitörő csíra működését.

A germánok aleman elnevezése viszont egy újabb gondolatsort indíthat el, ugyanis ez a névváltozat, az örmény névvel mutat hangtani rokonságot. Ez a hasonlóság alátámasztja az indoeurópai elmélet azon állításait, hogy a germánok az Iráni fennsík tájáról származnak, ami szoros közelséget mutat a mai Örményországgal és megerősítést nyer a germán és az ősibb örmény nyelv kapcsolata is. Az örmény hagyomány szerint, - akárcsak a magyar krónikás hagyomány a magyarokat - Noé egyik fiától, Jáfettől származtatják magukat. Jáfet egyik dédunokája Hajk volt Örményország legendás megalapítója, aki függetlenségük érdekében i.e. 2500 környékén legyőzte a babiloni királyt. Hajk neve szolgáltatta az országukra használt örmény Hajasztán elnevezést, míg fia Armenak pedig a külföldön elterjedt Armenia nevet adta. Az örmény Armenak és a germán Armin, Irmin, Irminsul nevek hasonlósága, nem meríti ki a két nép közti kapcsolatot. Elég, ha Örményország fővárosára, Jerevánra gondolunk. Kiss Lajos névmagyarázata szerint „Jereván a német Eriwan, az orosz Ерева́н (nyelvemlékbeli Эрива́нь) átvétele. A név etimológiája tisztázatlan, talán kapcsolatba hozható a Szeván-tó partján talált ékírásos feliratokban szereplő Eriani országnévvel.” Az ügy pikantériáját a német átvétel lehetőségének felvetése adja meg. Szerintem a város nevének első tagja ugyanaz a jelentéskör, amit a germán elnevezésnél fejtegettem, míg a második tag esetében elég valószínű, hogy közrejátszhatott a térségben található Van-tó is. A város ókori történelméhez tartozik, hogy a Van-tó és Jereveán területét is magába foglalva alakult meg az i.e. 9 században, korának egyik legfejlettebb állama, az Urartui királyság, melynek alapítója egy Arame nevű fejedelem volt. Nem sokkal ez után I. Argisti urartui király erődítményt építtetett a mai Jereván helyén Eribuni néven. Egyes források szerint Arame neve az Arme vagy Aram családnévből származik, amely később Armeniának vagyis Örményországnak a nevét is adta.

Akár a Jáfeti ükunoka Armenak, akár az urartui Arame a névadója Örményországnak, kétségtelenül kapcsolatba hozható velük az arámi népesség. Az arámiaiak a térség legősibb lakói, említik őket amoritáknak vagy amurrúknak, a sumer feljegyzések marduként emlékeznek róluk. Ők adták az Óbabiloni birodalom uralkodó dinasztiáját. Közeli rokonaik a kánaániak. Mezopotámia és Kánaán közti sztyeppés, félsivatagos terület nomád lakói voltak, az i.e. 3. évezred második felétől az Eufrátesz folyótól nyugatra nagy területeket népesítettek be. A mértékadónak ismert Plinius Secundus állítása szerint, melyre Mesterházy Zsolt hívta fel a figyelmet, „Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata” című munkájában, hogy a szkíták rokonságban állnak a régi világ arameusaival. Egészen pontosan így írja: „A szkíta népet, kiket a perzsák szakának neveznek, általában az ókori arámiakhoz állítják a legközelebbi nemzetnek.”Nemzeti nevüket az asszíroktól ismerjük, mint asguzai. A Szentírásban is askúznak említik a szkítákat. Ugyancsak Mesterházy Zsolt nevezett munkájában hivatkozik Polibiusra, aki Kr.e. 240-ből írja: „Philoteria ama tó mellett fekszik, melybe a Jordán nevű folyó beömölvén ismét kiömlik a rónaságra az úgynevezett szkíták városa körül.” Itt nyilvánvalóan Scythopolisról, a mai Beth-Sean-ról van szó, ami az arámiak területe volt egykor. Szicíliai Diodórosz, i. e. 40 körül ezt írja: „Mert nagyon megsokasodott az a nép (a szkíta), s nevezetes királyai voltak, kiktől némelyek a Szaka, mások a Masszagéta, ismét mások az Arimasp (Arameus) nevet kapták”. Az arámiak kárpát-medencei lenyomatát őrzi a Garam folyó és Garáb település. Szibériában az Amúr-folyó nevéhez, az arámiak amurrú névváltozatának lehet köze. Valószínű, hogy az arámiakra vonatkozik a nem túl hízelgő haramia szavunk is, ami azoknak a jelzőknek a táborába sorolhatunk, melyeket – vélhetően hatalmi nyomásra és egyházi közreműködéssel – ellenséges nevekből alkották. Például Hannibál – kannibál, Keled, Galad, Glád – galád, Csaba – ostoba, stb. A Karám változatból, ami a nomád népeknél állatok – elsősorban lovak – elkerítésére szolgáló építmény, kiolvasható az a kar szavunk, ami a térség legősibb népességére, a kurdokra is utal. Mivel ezt a kérdést már korábbi írásomban részleteztem, elég most a magyarokra használt szabartoi vagyis szabír, szavárd elnevezéseknek a karddal, szablyával való etimológiai kapcsolatára hivatkoznom, s megemlítenem, hogy Grúzia „Karadunas” önelnevezéséből és Örményország Armenia névváltozatból is ugyanezt a kar jelentésű szót olvashatjuk ki, utóbbinál az angol „arm” szó formájában.

Érdekes módon egy indiai mitológiai alak nevéhez is van köze az arámiaknak elnevezésének. Rama ősi indiai király volt, a hindu tanok szerint, Visnu isten hetedik avatárja. Tetteit a Rámájána foglalja össze. Ez a kapcsolódás erősíti azt a feltételezést, hogy az emberiség történetének olyan korai rétegéből származik a név, amikor még közeli kapcsolatban lehettek nagy földrajzi távolságokban élő kultúrák elődei.

Ismert egy arámi királyság Cóba, kinek királya Hadadezer, aki a Szentírás szerint háborúzik Dávid seregével. Cóba, a Csaba névre hangzik. Ezt a kapcsolatot erősíti az is, hogy a Tárihi Üngürüsz török nyelvű magyar krónika a Csaba nevet Kaba-ként szerepelteti. Létezik egy sólyomféle, a kabasólyom, ami összefüggésbe hozza a Cóba város nevét a sólyommal. A Kárpát-medencében a sólyommal kapcsolatos település elnevezések egész sora ismert (Solymár, Nagysólymos, Sólyom, stb.). A sólyom, a szkíta népek jelképe és vallásos tiszteletben tartott állata is egyben. A tárgyalt térségből is hozható erre példa, nevezetesen Hierosolyma, a mai Jeruzsálem, mely névnek első tagjára ugyanaz vonatkozik, amit Jereván esetében elemeztünk. Az egyiptomi források az i.e. 14. századi Amarna levelekben Urusalim, míg a mezopotámiai ékírásos táblákon Urusalima néven említik. Mindez az Urartui királysággal való kapcsolatára utal, ami a mai Irak ősi Uruk nevében is felismerhető. Ami Hadadezer király nevének magyarázatát illeti, elfogadott vélemény szerint jelentése: „hadad a segítség”. Sajnos itt tartunk, hogy egy magyarul tökéletesen érthető nevet nekünk már el kell magyarázni.

Az arám kérdés azonban nem merül ki ennyiben, ugyanis ennek a nazális alaknak, a bilabiális zárhangos változata már egy újabb népességet kapcsol be az ősnépi leszármazás folyamatába. Az arab népeket ma Észak-Afrika nyugati részétől egészen a Közel-Keletig bezárólag emlegetünk. Az Egyiptomtól keletre élőket szaracénoknak (magyarul szerecseneknek), míg az ettől nyugatra találhatóakat móroknak nevezik. Eredeti őshazájuk az Arab-félsziget területén volt. Már az i.e. 2. évezredi sumer szövegekben említést tesznek a számunkra beszédes nevű, fontos kereskedelmi szerepet betöltő, Magan királyságról, ami a mai Omán területével azonos. Később, i.e. 1000 körül már ismertek voltak jelentős kereskedelmi tevékenységükről a dél-arab törzsek (sábeus, mineus, katabán, hadramauti), melyek később királyságok lettek. Felvetésemet igazolja, hogy a félsziget északi részén, a szíriai sivatagban, a földközi-tengeri és a mezopotámiai kultúrvilág peremén, az arabok többnyire arámokkal keveredve éltek. Itt már az ókorban kisebb arab, ill. arab-arám dinasztiák keletkeztek. Ebből következik, hogy az arámiak amurrú elnevezése lehet a forrása, a nyugati arabok mór elnevezésének. További bizonyíték az arámiak szkíta származására, hogy az indoszkíták között létezett amürgi törzs, akik feltételezések szerint Perzsiából vándoroltak Indiába Kr. e. 1-2. században.

Az összefoglalóan gyakran szábeusnak vagy délarabnak nevezett civilizáció története nem pontosan rekonstruálható. A leletanyag csekély, a görögök és rómaiak is alig ismerték, mindössze annyit tudtak róla, hogy Arabia Felix, a „Boldog Arábia” dúsgazdag, és hogy innen érkeznek a fűszerek. A rómaiak egy alkalommal tettek kísérletet az elfoglalásukra, de kudarcot vallottak. Mindenesetre a mineus délarab törzs és az ősi mínoszi kultúra névegyezése elgondolkodtató. . Főleg, ha az uruki rész földrajzi neveire gondolunk, ami már az Úr-mineus vagy Úr-mínosz összetétel kapcsán, már az örmény nevet adja ki. A legismertebb arábiai királyság a Szabeus, ami a Bibliában is szerepel (Sába királynő és Salamon király története). Címük „mkrb” volt, amit az arabból visszakövetkeztetve „mukarribb”-ként szokás visszaadni, ami kísértetiesen egyezik az arab világban fennmaradt Maghreb terület (Algéria, Marokkó, Tunézia, Líbia, Nyugat-Szahara, Mauritánia) és a térségben élő magyaráb törzs nevével, melyek magyar kapcsolatát más kutatók (többek közt Tóth Gyula) is felvetették. Mauritánia nevéből egyértelműen kiolvasható a mór eredet, de hivatalosan is a mauritániai berberek, a „maurik” földjét jelenti. Egyébként a Móric nevünk, ami állítólag a latin Maurus névből származik, jelentése szintén mór, szerecsen. A térségre jellemző európai gének gyakori előfordulását, az ókor végén, a száz évig tartó Vandál Királyság uralma során betelepült germán népesség bekeveredésével magyarázzák, ami azért nehezen képzelhető el, mert még a 150 éves török hódoltság után sem képez ilyen arányt a török genetika a ma élő magyarság összetételében. Sokkal valószínűbb a korábbi kelet-nyugati irányú vándorlásoknak köszönhető europid népesség megjelenése, melynek csak egyik állomása lehetett a vandál betelepedés.

Szabá jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy már az i.e. 8-7 század fordulóján uralkodó II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba asszír királyok évkönyvei is megemlítenek két beszédes nevű szabái uralkodót, Jasza-amart és Kariba-ilt. Előbbi a jász, azaz szkíta, utóbbi a kar kérdéshez kapcsolódik.

Hadramauti griffábrázolás, (Jemen, Nemzeti Múzeum)

Szabái „ódélarab”írásos kőtábla

A kevés régészeti emlék, ami megmaradt részben rovásjeles véset, melyeknek írásjelei inkább hasonlítanak a székely-magyar rovás jelkészlethez, mintsem az arab íráshoz. A leletek formai világukban igen közel állnak a szkíta állatábrázolások jellegzetességeihez, ahogy a hadramauiti griff is minden tekintetben egyezik a szkíta leletek griff alakjaival. Az egykori mór uralom alatt álló térségből, az Ibériai-félszigetről is említhetjük Alméria város azaz Al-mória vagy Úr-mória példáját, mely a mór uralom földrajzi lenyomatát képezi.

Meglepő módon az arab név etimológiája, egy olyan népet is bekapcsol a sorba, amelyet az indoeurópai népek közé sorolnak, ráadásul az indoeurópai alapnyelv közvetlen leszármazottjának tartanak, s egyes nyelvészek szerint, még a görög nyelvet is megelőzik ősisében. Ez a nép az albán. A nyelvi kapcsolatot az arab elnevezés hátsó tagjának hangcseréje adja, úgymint arab –arba, melyre a római időkben meghonosodott barba, azaz barbár elnevezés is utal. A rómaiak Barbaricumnak nevezték mindazt a területet, ahol nem római érdekeltségű népek laktak, mely érvényes volt Észak-Afrikára is. Ráadásul a térségre jellemző ősnépesség, a berberek elnevezése alátámasztja a felvetést. A történészek többsége megegyezik abban, hogy az albán népelnevezéshez köze lehet az albano illír törzs nevének, de a két népességnek a közös eredetét már vitatják. Közelebb vihet bennünket a válaszhoz az, hogy a középkorban az albánok Arbëriának vagy Arbëniának nevezték országukat, és arbëreshekként vagy arbëneshekként emlegették magukat. Ezt az elnevezést csak a 17. század végén és a 18. század elején váltotta fel a mai napig is országukra használt Shqiperia név és a népességükre vonatkozó shqiptar démonim, melyet „sasok földje” és „sasok gyermekei” jelentésben értelmeznek. Ezzel kapcsolatosan a Shqiperia – Szibéria egyezést és a sas – turul ősképi azonosságot csak mellékesen említem meg.

Az albánok kapcsán meg kell jegyezni, hogy az imént velük kapcsolatba hozott arab világban, több helyen névismétlődést vélhetünk felfedezni. Példaként említhető (A)Líbia és (A)Libanon neve. Érdekes módon, a tengeren túl is találunk megfeleléseket. Alabama, az USA egyik tagállama, nevét a térségben egykor élt muszkogi törzsről és az itt futó folyóról kapta. Általánosan elfogadott nézet szerint a földrajzi elnevezés alapját képező alba szó csaktó nyelvből ered és növényt jelent, ami egy újabb kapcsolódás az inda kérdéshez.

Az indoeurópai kérdés tisztázása érdekében, vissza kell térnünk az Iráni-fennsíkra és ki kell derítenünk kik voltak valójában a térség lakói, akik benépesítették egykor Európa legnagyobb részét. Kiindulásként érdemes idézni Benkő István „Médek-magyarok” című írásából, az itt élő nyelvek jellegzetességei miatt: „A perzsa, kurd és afgán nyelvet az indo-európai nyelvcsalád iráni ágába sorolják. Ugyanakkor az iráni nyelv több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek a többi indo-európai nyelvben nem, ugyanakkor a magyar nyelvben megtalálhatók. Mindenekelőtt a mély „a” hangot említem meg. A hangok a nyelvek legtartósabb elemei. Sok esetben megfigyelhető, hogy személyek vagy népek nyelvcsere esetén is megőrzik a korábbi nyelvben használt hangokat. A külföldiek számára az esetek többségében például a mély „a” hang megtanulása nagy nehézségbe ütközik, ehelyett „á” hangot ejtenek. Az iráni nyelv – szemben a többi indoeurópai nyelvvel és hasonlóan a magyar nyelvhez – agglitunatív (toldalékoló) és nincsenek benne nemek.”

A ma iráninak nevezett nép, legkorábbi árja elnevezése a szászánida (224-651) időszakból származik, ám jóval korábban is említenek ugyanezen a néven itt élő népet, akik keleti irányba vándorolva többek közt Indiában is letelepedtek és az i.e. 2000 táján lezajlott árja népvándorlás elméletének főszereplői. A Szászánida Birodalomnak, a dinasztia alapító Szászán volt a névadója, de már az első században is ült egy Szászész vagy más néven IV. Gondopharész az indopárthusok trónján 25-46 között. Érdekes, hogy a Szászánda Birodalom területéről kivándorló germánok egyik törzse a szász, szintén ezzel a névvel szerepel. Az Irán kifejezés először egy 3. századi feliratban fordul elő, melynek ősi formája az Arianám, ami az árják földjét jelenti. A szászánidák előtt a pártusok éltek itt 500 évig, korábban pedig a perzsák.

A perzsa szó az asszír parsua szóból ered, így hívták már az i.e. 9. századtól Pars (Perzsia) népét, melyet az európai országok, a görög történetíróknak köszönhetően, Perszisz néven emlegettek, ami „a perzsák országát” jelenti. Ez a kifejezés tevődött át a perzsa nyelvbe, amit ma Fársznak, közép perzsául Pársznak hívnak. Az elnevezés kísértetiesen hasonlít a trójai alapítású Párizs kapcsán már kifejtett „A-Paris” vagyis Avaris formára. Itt is görög eredetű névről van szó, így Perzsia, azaz Avaria lakói ugyanazok az avarok lehettek, akik Párizst alapították. Ráadásul az i. e 6. századtól uralkodó akhaimenida dinasztia névelemzése még merészebb következtetéssel szolgál, ugyanis félreérthetetlenül kiolvashatjuk a görög történelemből ismert akháj népcsoport nevét. Mivel a Pezsa birodalom magába foglalta Média területét is, így az akháj-medina uralkodóház neve ilyen formában már sokkal beszédesebbé válik. A 7. században, az arab betörés után, a perzsa területről menekülő zaratusztra hívő népesség egy része ismét Indiában és Pakisztánban telepedik le, ők a párszik. Ezeknek az avarnak feltételezhető pársziknak és még korábban a 4. században avarokhoz csatlakozó szakáknak köszönhetők olyan földrajzi nevek, mint Pesavar tartomány Pakisztánban, Váránaszi városa, a hinduizmus hét szent városának egyike Indiában, vagy Katiavar-félszget Észak-India nyugati partvidékén

Az árják földjét jelentő Irán ősi Arianám neve tovább vihet bennünket. Amellett, hogy egy eretnek keresztény irányzat, az ariánizmus neve is kibomlik, egy másik, az Irán hangalaki megfelelőjét, az alán népesség nevét is felismerhetjük. Hogy ez nem alaptalan, jó tudni, hogy az alánok, a szarmaták, vagy királyi szkíták által a Don mellékére telepített madai, avagy médiai iráni származású népességet képviselték. Az alán elnevezés az ászi nép szövetségének görögösített változata volt. Korábban, i. e. 130 előtt masszagétáknak hívták őket. A Kaukázusban letelepedett csoportjukat a 3.-4. században is masszagétának vagy maszkutnak hívták. Nevük jazig, jász alakban is előfordul, a közép-ázsiai szkíták, a szakák közé tartoznak. A jászok emlékét őrzi a mai napig Jazd városa és tartománya Irán közepén. Európai jelenlétüket földrajzi nevek is őrzik, pl. Katalónia, azaz Gót-alánia, a jász- nevekről nem is beszélve. Nem véletlen, hogy egyes kelta népeknél (pl. francia) a germánok országára használt Allemagne elnevezés utal az alán származásukra, akárcsak az egykor germán törzsek által lakott Hollandia, mint eredendően Alánlandia. A németek deutch önelnevezése és a hollandok angolos dutch formája az alánok masszagéta vagyis géta nevéből adódik, hiszen tudjuk, hogy a géták egy része dák néven szerepelt. Szorosan ide illeszkedik Born Gergely azon felvetése is, melyben a görögök hellén elnevezését, az alán népesség nevéből vezeti le.

Az alán-árja párhuzamot egy további népességgel egészíthetjük ki, az avarokkal. Ebben viszont az az ellentmondás feszül, hogy avarokról az európai történelemben, leghamarabb csak a 4. századtól beszélhetünk, így ez a felvetés legkevésbé sem állja ki a tudományosság kritériumát. Ezzel csak annyi a gond, hogy a földrajzi nevek és azoknak kronológiai megjelenése, ennél sokkal korábbi avar jelenlétet feltételez. Gondoljunk csak a trójai háborúból menekülő népességre, kiknek hercegének nevét őrzi a mai Párizs (Avarisz), vagy a Kr. e. 8. századból, a görög gyarmatosítások idejéből Szübarisz városára Dél-Itáliában. Mai néven Sibari, de közelben lévő Bari és az Adriai-tenger túloldalán fekvő Bar városa egyaránt tekinthető avar névfejleménynek. Akárcsak az Ibériai-félsziget neve, amely megegyezik a későbbi keleti grúz területén fekvő Ibériai Királyság (vagy, ahogy mondhatnánk Avaria) nevével, melynek környékéről feltételezik az egész indoeurópai kivándorlást. A germánok avar érintettségét, maga Bajorország antik neve Bavaria jelzi, mely a kelta korig vezet vissza. Az avar név lenyomata legtisztábban az i.e. 2. évezred elejéről ismert egyiptomi város, Avarisz nevében található meg.

Az avar szó eredetét keresve, három formája is megtalálható az iráni nyelvben, mint awarag (jelentése küldött, messiás, próféta), awari (nyereg markolata) és awara (akadály, ellenállás). A pártus apar és a közép-perzsa abar szó egyaránt azt jelenti, hogy magasabb, felsőrendű. Az avar kifejezés első ismert használata Ibn-Rustah perzsa szerzőtől származik a 10. századból, aki leírta, hogy „Jászok, alánok, avarok és kazikumukhok élnek a Kaukázusban”. Ha elfogadjuk azt, a feltételezést, hogy Priszkosz rétor 463 körüli írásában említett uarhunok valójában avarhunok, akkor ez még korábbi híradás róluk. Ennek előzménye, hogy I. Khingila 456-ban egyesítette az uar és a hjóno törzseket, így jött létre az egységes Heftalita Birodalom. A heftalita elnevezés mellett, a későbbiekben továbbra is nevezték őket uarhunoknak is.

Ezeknek a várhunoknak a nevéhez köthetők azok az ősi kör alakú építmények, melyeket általában körsáncokkal erődítettek. Ezek az építmények szolgáltak arra, hogy a vándorló, nomád népek összevárják egymást. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar nyelvben, az igei várakozás és a főnévi védett hely egyaránt a vár szóformával írható le. Ennek a vár szógyöknek a fejleménye a varsa, ami nem mellesleg ugyanúgy a kör alakú várat idéző, karikára hajtott vesszőkkel erősített halászati eszköz. Érdemes a Czuczor-Fogarasi szótár szómagyarázatát is figyelembe venni, ami alátámasztja a varsa szó kör eredetét:

„Azon r gyökhangu, s bar ber, far fer, par per, mar stb. gyökü szók osztályába sorozható, melyek valami köröset, kerekdedet; pergőt, forgót jelentenek: Képeztetésre hasonlók hozzá: morsa (morzsa) torsa (torzsa).”

Településnévben is előfordulhat a szó, az egykori varég, vagy mondhatjuk avarég alapítású Varsó esetében, melynek népi etimológiája szerint Wars halászról és a Visztula folyó Sawa nevű hableányáról kapta a nevét. Az előzőek alapján nem férhet kétség ahhoz, hogy a vár szavunk és az avarok elnevezése között szoros nevezéktani kapcsolat van.

Az avarok germániai jelenlétével kapcsolatos névelemzések, újabb meglepetéseket hozhatnak. A korábban említett Bavaria tartomány elnevezésében feltűnhet a páva szavunk, ami egy sor etimológiai kapcsolatot is felfed, ami ráadásul a magyar nyelvben fut össze. A páva szót, az észak-itáliai Lombardia tartományban a mai napig is megtalálható város, Pavia nevében is felismerhetjük. A páva a magyar néphagyományban erősen jelen lévő motívum, de Indiában szintén, ahol ráadásul szent madárként is tisztelik. Maráthi és pandzsábi nyelven a páva jelentése móra, ami már a mór kérdéshez kapcsolódik. Hogy ez nem a fantázia szüleménye, bizonyítja az, hogy a Móra női nevet spanyol eredetűnek tartják, ahol hosszú ideig mór uralom volt és a jelentése ugyancsak páva. A két egymástól jelentős földrajzi távolságban lévő indiai és ibériai térség között megmaradt szóegyezésre nincs más logikus magyarázat, mint az (a)mór vagy avar összekötő kapocs. Elgondolkodtató, hogy az egykor mór uralom alatt álló terület és a Karthágói Birodalom territóriuma többé-kevésbé fedésben van. Ebben a régióban található Hamilkar karthágói vezér által alapított Barcelona városa. Ha a gyakran elhagyott „a” hangot is figyelembe vesszük Abarcelona neve már máshogy cseng. Nem beszélve Barcelona egyik kerületéről Nou Barris, azaz Új Avaris beszédes elnevezéséről. További adalék -ugyanevvel a logikával- Hamilkar vezér Barkasz családi neve, mint Avarkasz. A mór-pun kapcsolat miatt figyelemre méltó az, hogy a páva franciául paon, walesi, bolgár, román, szerb és horvát nyelven paun. Az is ismert, hogy a római kori Pannonia tartomány latin nevét görögösen Peoniának mondják, az itt lakó peonesekről elnevezve, akik nem mások lehetnek, mint a pávás avarok. A páva görög pagóni és máltai pagun jelentéseit, a barbár berber népekre használt pogány jelzőként ismerhetjük fel. A grúz páva jelentés, a parshevangi, már a perzsa, párszi, avar kapcsolatra utal. Az avar népesség kárpát-medencei jelenlétének földrajzi lenyomata a Barca folyó és annak földrajzi, kulturális területe a Barcaság, sőt a térség legnagyobb városa, maga Brassó neve is.

A türk nyelvek páva szavai látszólag félrevisznek bennünket, hiszen a török tavus, az üzbég, tadzsik tovus és a türkmén taus, a tavasz jelentést sugallják. A kérdés megfejtésében ismét a Czuczor-Fogarasi szótár szómagyarázata adja meg választ:

„Mi e szónak eredeti jelentését illeti, valószinünek látszik, hogy gyöke tav, s tavasz am. tavas, t. i. az évnek azon része, midőn tél elmultával az olvadó hó tavakat képez. E szóban t. i. az asz, egy a tulajdonságot jelentő as képzővel, mely a csangóknál közönséges divatú, de megvan a köz szokásban levő horpasz, kopasz, csupasz, ravasz melléknevekben is.”

               Úgy tűnik, hogy ismét sikerült tetten érni egy a magyar nyelvben összefüggő szókapcsolatot, hiszen a tavaszi olvadáskor és árvizek idején keletkező vízállások, tavak látványa a páva farktollainak kék foltmintáit idézi meg. Ez a magyarázata annak, hogy a páva elnevezés szinonimájaként használhatott tavas madár változat terjedt el türk nyelvterületen.

Vízállásos alföldi táj (fotó: Molnár Péter)

               Ráadásul ezeket a tollmintákat pávaszemnek is mondjuk, ami igen gyakori eleme a magyar népi díszítőművészetnek. Szűrminták, hímzések alapvető készletébe tartozik. A felvetés további megerősítése az is, hogy az állandó víz-borított részeket tengerszemnek is mondjuk. Ennek földrajzi lenyomata lehet, a korábban tárgyalt Örményország észak-keleti Tavus tartományának neve is.

               Huszka József írta le „A turáni magyar ornamentika története” című művében, hogy a szem mintázat igen gyakori díszítő eleme volt a hun, avar és honfoglalás-kori magyar sírokban talált öltözet maradványoknak. Nem véletlen az sem, hogy a magyar szó gyökét képező mag és a szem jelentésbeli fedést mutat, hiszen a vetőmagot szemnek is mondjuk, pl. búzaszem. Huszka József szerint a mag a megújulás, míg a szem a megtartás jelképe. Ez a magyarázata annak, hogy a látás szerve, a szem a szótöve a személy és a személyiség szavainknak, mivel a szem tartalmazza, azaz fejezi ki legjobban az illető tulajdonságait, ahogy a mondás is tartja: „A szem a lélek tükre.” Ezért a szemmel azonos jelentésű mag szótövű, az egyénre vagy személyre használt megszólítás a maga, de szintén ez a magyarázata az egyedül lévő vagy egyként értendő személyre vonatkozó maga, magán, magány szavaknak. Mondjuk a magányosra, hogy egy szem magában van, ami tovább erősíti a vázolt összefüggéseket.

            A szem a látás szerve, a szemmel való érzékeléshez elengedhetetlen a víz jelenléte, hiszen csarnokvíz tölti ki a szemgolyót, ahol lezajlik az az optikai folyamat, amikor a külvilágból érkező fénymintázatok a szembogár nyílásán keresztül eljutnak a látóideg végződésekhez. De nem csak a szemben lévő víz játszik szerepet a látásban. Az első tükörkép érzékelések is a vízfelület fényvisszaverődése folyamán jöttek létre. Mindezt csak azért bocsájtottam előre, mert különböző nyelvekben átfedés van a pávaszem által megidézett tó, a látni, nézni és tükör jelentésű szavak között. A fény a szembogár vagy pupilla változó méretű nyílásán keresztül jut be a szembe, ami tulajdonképpen egy lyuk, akárcsak a tó jelentésű angol lake (fonetikusan lék, ami valójában a befagyott vízfelületen vágott lyuk) vagy loch, a latin lacus, az olasz, spanyol és portugál lago, az örmény lich, az albán liqeni, a francia lac és a maráthi léka. Az angol néz szó, a look, ugyancsak a lyuk, azaz tó kérdéshez vezet. A „néz” szó szláv változatai viszont a víz szóhoz tartoznak, mint vizerá (szlovák), vzhled (cseh), vigljágyit (orosz), izglezdha (bolgár), izgleg (horvát, szerb) és izskatās (lett). Akárcsak a „lát” ige szláv változatai, mint vizs (bolgár), vidjeti (horvát), vidět (cseh), vidjot (orosz) és a vidi (szerb), de a latin vide és az olasz vedere is ide sorolható, de maga az egész latin alapú vizualitás jelentéskör is úgyszintén ide tartozik. Ugyanennek az igének francia voir (fonetikusan voár) és spanyol (ver), változatai már a pávából levezethető avar jelentést sugallják. A víz tükröződésével rokon egy síma felületről vísszatűnő képet adni képes tárgy a tükör, melynek arab mura, angol mirror és francia miroiter szavai a spanyol, maráthi és pandzsábi nyelven páva jeletésű móra szóval muatatnak rokonságot. Az olasz látszani jelentésű sembra szó, pedig félreérthetetlenül a szem gyökre utal. Maradva a lát igénél, az angol see, a dán és norvég se és a német sehen, az ugyancsak német tó jelentésű See szóval egyezik, illetve mutat hasonlóságot. A néz igénk gyakori igekötője a körül, ami a körülöttük találhatő világ teljes érzékelésére való törekvést fejezi ki. Ez a körülnézés érhető tetten a körinedi (kazah), körünöt (kirgiz), görünüyor (török), görünýär (türkmén), ko'rinadi (üzbég) szavakban, ami a páva szemfoltjainak, a tónak és a lyuknak a kerekségét is megidézik.

               Még érdemes visszatérni a türk nyelvek tovus, páva szavából következő tavasz jelentéseire. A bahar (török, türkmén, azeri), a bahor (tadzsik, üzbég) és a bihar (kurd) tavasz szavak, az évszakra jellemző szeles időjárásra utaló vihar szavunknak felelnek meg. Ez azért fontos összefüggés, mert van a Kárpát-medencében Bihar-hegység és Indiában is Bihar tartomány, melyek összekötő kapcsa szintén a tárgyalt népesség lehet. A Bihar-hegység előterében található, a ma már főként Békés megyére használt új keletű Viharsarok elnevezés, ami ha nem is tudatosan, de ugyancsak szorosan a témához tartozik. További tavasz jelentésű szavak a primavera (olasz, spanyol, portugál), a vor (izlandi) és a vår (svéd, norvég) az avar szó irányába mutatnak, míg a litván és lett nyelvek pavasaris szava már félreérthetetlenül a páva kérdésre kapcsol vissza. Hogy a punok se maradjanak ki, maori nyelven a tavasz puna. A legmegdöbbentőbb ebben az, hogy a Viharsarokban, jóval korábban e tanulmány megszületése előtt, Dombegyház környéki tájvizsgálatai során mutatta ki Born Gergely, hogy az itt található kultikus jelentőségű halmok, pávaszem alakzatban helyezkednek el. Ide tartozik még, hogy a páva jelenésű móra szó, egy dél-alföldi településünk, Mórahalom nevében, éppen halommal kapcsolatos szóösszetételben jelenik meg.

Az eddigiek alapján, jól látható, hogy az Iráni fennsík térségéből induló kivándorlások széles idősávot fednek le a történelem időszalagján. Ráadásul az innen kivándorló népeket etimológiai kapcsolat köti össze, ami megerősíti a köztük lévő rokonság meglétét. Az árja, perzsa, jász, alán és avar népesség keleti és nyugati vándorlásainak egyaránt megtalálhatóak a földrajzi lenyomatai. Könnyen lehet, hogy ezek a kiáramlások nem kizárólag hadászati okokból történtek, hanem összefügghetnek a vándorló nomád életmóddal is, amely az íjfeszítő szkíta népek sajátja volt.

 A felvázolt nyelvi összefüggések súlyos következtetései egy sokkal világosabb képet rajzolnak ki Európa népeinek származásáról. Úgy érzem sikerült bizonyítékok sorát felhozni arra, hogy az indoeurópai származáselmélet valójában egy fedőtörténete a szkíta jász-alán, avar betelepüléseknek, melyek a már ott élő rokonnépekkel együtt, a mai európai nemzetek jelentős részének alapnépességét adták.

A magyar nyelv összefüggéseit vizsgáló munkáim során, már több esetben utaltam a görög történelem eredetét érintő kérdésekre. Ezek a felvetések teljesen más megvilágításba helyeznek bizonyos személyeket és eseményeket, így szükségessé vált egy külön erre a területre kiterjedő tanulmány elkészítése. Azt, az első nekifutásra képtelennek tűnő következtetést igyekszem bizonyítani, hogy a görögnek ismert kultúra ősnépességi előzményeiben, a magyarral közös leszármazás szálait vélhetjük felfedezni.

A tisztánlátás érdekében rögtön magával a görög népelnevezés vizsgálatával érdemes kezdeni. Magyarul értelmezve, a görög szó valamiféle gördülő, kerek formán történő mozgással hozható kapcsolatba. A „gör” szótő értelemkörében számos igei és névszói alak található a magyar nyelvben, így a gördül, görbül és maga a görög szóforma is. Az egyik dinnyeféleség, mely úgy ismert, hogy a görög népelnevezésről kapta a nevét, de kerek az alakja is, így ez a régies szóforma ugyanúgy lehet a forrás, mert ugyanazt jelenti. A hangcsoporton belüli g-k váltás, pedig az értelmében szintén ide tartozó „kör” szófejlemények sorát eredményezi, így például a köröz, körül, köszörül, stb. Ismert a magyar nyelvben a felhangolás tájegységenkénti eltérése, melyet talán a vödör és veder példáján a legkönnyebb értelmezni. A „k.r” gyökszó „e” hanggal való feltöltése által képzett „ker” pedig szavaink egész sorát adja, melyek szintén a kerülő, körbe való mozgás és az eredendően köralakra jellemző állapotformák széles skáláját eredményezi. Ezek a kerül, kereng, keres, illetve kerék, kerek, keret, kert stb. Ez a kérdés azért fontos, mert korábbi munkáimban már többször belefutottam ebbe a kérdésbe. Gondolok a templomelnevezések (kirche, church, cerkov, stb) kör értelmezésére, a király országkerülő tevékenysége és az ősi turul szimbólum köröző mozgásával kapcsolatos szó és értelem-összefüggéseire. A görög népnevek idegen változatai is, mind ezt a kerek értelemkört tükrözik vissza: greek (angol), grec (francia), greco (olasz), grego (portugál) grecki (szláv nyelvek), kreikkalainen (finn) és kreeka keel (észt). Keresztnevekben felismerhető formái is, mind ezt a jelentést sugallják: Gregor (kerek-úr), Kirk, stb.

Nézzük meg, hogy a Kerekországnak feltételezett görög honnak, vannak-e tárgyiasult bizonyítékai. A világ építészetében jól ismertek a görög oszlopfők, melyek a mai napig használatban vannak világszerte a görög-római hagyományokat tisztelő helyeken. Az egyikük a jón oszlopfő, melynek jellegzetessége a csavarminta:

Ez a csavarminta pedig egyértelműen egy kör alakzat. Az ősi görög népnek tartott jónokat már a XIX. század elején Horvát István azonosította a jászokkal illetve a pelazgokkal. Ugyanez a minta elmaradhatatlan része a korintoszi oszlopoknak is:

Az ókori görög kultúra egyik városállamáról Korintoszról kapta a nevét. A névben megbújó „körindás” eredeti jelentés, már a tárgyalt értelemkörhöz kapcsolódik. A korintoszi név, rokonságot mutat az alpi szlávok (karantánok) és az általuk lakott területek nevével (Karintia, Krajna), de a Kárpát-medencében is akad ilyen település, Konond, amely főleg fazekasságáról nevezetes.

.

Az itt készült edények jellemző díszítő motívuma a körinda, ami számos más magyar népművészeti tájegység is magáénak tudhat. Ebből a körinda szóból vezethető le a gerenda jelentése is, hiszen az oszlopfők kapcsolódtak a tetőzet legfontosabb elemeihez, így közelségük okán ragadhatott át az áthidalókra ez az elnevezés. Rokon szavai korong és a göröngy is, melyek szintén kerek formájúak. Véletlen lenne, hogy az angol round, kör jelentésű szó, pont a körinda szó második tagjával mutat egyezőséget? Bizonyosan nem, hiszen más nyelvek is tükrözik ezt a kapcsolatot, gondoljunk csak az olasz kerek jelentésű rundo szóra, de a spanyol és portugál ronda, a francia rond, a német runde is ugyanezt igazolja.

Ha a természeti forrását keressük ennek a mintázatnak, a növényvilágban könnyen megtalálhatjuk:

Ez pedig a növények egyik levélmódosulása, a kacs, mellyel képesek kapaszkodni, valamit elérni, rögzíteni magukat. A kisgyermek kezét népiesen kacsónak nevezik, mellyel ugyanazt tudják tenni, mint a növények. A növényi kacs kerek kunkoráról nevezték el az első, keréken gördülő járművet, a kocsit, amivel könnyebben és gyorsabban érhettek el távolabbi helyeket. Az angolban is felismerhető ez a forma a coach (kócs) szóban. Bár előbb jelent edzőt vagy buszt, de a postakocsi jelentése egyértelműen ide kapcsol. Főleg, ha figyelembe vesszük a ténylegesen a kocsira használt, kar vagy kör fejleményű car szót is. Ezen kívül a latin currus, a portugál carro és a spanyol coche is a magyar kar, kör és kacs eredethez társítható. Az angol catch, megfog, elkap jelentéssel, szintén a tárgyalt értelemkört bővíti. Kacs fejlemény maga a kapcsol igénk is, melynek toldalékolt változata a kapcsolódni, értelmében is szoros viszonyt mutat a természeti előzménnyel.

Vizuális típusú olvasóim kedvéért illesztem ide ezt a mezopotámiai kőfaragványt, amely talán segít összerakni a képet. Az ábrázolt istenség szellemi mivoltát a sólyom testű ábrázolás kívánja érzékeltetni, míg a „kör-atyaságot” a dereka körüli és a bal kezében tartott kör vagy karika érzékelteti. Ráadásul a köratyában megvan a lentiekkel való kapcsolódás szándéka, melyet az alsó karikából két irányba is nyújtózó kacsok jelképeznek.

A természeti előzmény alapján következtethetünk arra, hogy a kacs és csavarminták, a kapaszkodást, valaminek az elérését, megragadásának óhaját szimbolizálják. Maga a karika szó is kar fejlemény, mivel ez a tárgy elsősorban a kar éke volt. Ennek segítségével értelmezhetőek a görög oszlopfők ég felé törő kacsmintái, melyek a felső világhoz való kapcsolódás szándékát, akaratát fejezik ki. Talán nem véletlen, hogy az őskereszténységgel szoros rokonságot mutató manicheizmus két szent növénye, a szőlő és a dinnye is kacsot képző növény.

Ismert a magyar néphagyományban az a Karácsony és Vízkereszt közti szokás, a regölés, amikor rigmusokba szedett jókívánságokkal köszöntik a ház népét. Ennek a szokásnak, a románoknál fennmaradt változata a kolinda, ami valószínűleg egy ősibb rétegét őrizte meg a regölésnek. Erről volt meggyőződve Bartók Béla is, aki többek közt maga is gyűjtötte és kutatta a kolindálást. A román elnevezés magyarul értelmezhető, mint körinda. A körindálás szokásában ugyanaz az égi kapcsolódási szándék ölt testet a jókívánságok lehívása során, mint a regölésben. A kolinda szó elfogadott eredetét a latin calendarium szóból vezetik le, ami állítólag a hónapok kezdetét jelentő első nap, a calendae napjáról kapta a nevét, amikor kihirdetésre került az adott hónap nonae és idus napja, és ebből a kihirdetés vagy kikiáltás szokásából került át néphagyományba. Maga az eredetnek tartott latin calendarium szó, adósok könyvét jelenti, ami arra utal, hogy a római jog szerint a hónap első (calendae) napján váltak esedékessé az adósságok és annak kamatainak törlesztése. Ám az előzmények figyelembevételével, sokkal valószínűbb, hogy a kolindálás elnevezése, nem egy később kialakult római szokásjog fejleményeként, hanem az ősi tudásban gyökerező, szakrális művészeti alkotások olvasataként értelmezhető, s maga a kalendárium szó is az évkört idéző körindából származik.

Érdekes kérdés, hogyan kapcsolódik a kacs témakörhöz a kacsintás szavunk, ami egyértelműen ebből a szógyökből ered, s ugyanakkor sem a látással, sem a szemmel nincs kapcsolatban. A magyarázatot, az ókori Egyiptom képírásából olvashatjuk ki.

A Hórusz szem ábrázolások, mitikus tartalommal bírnak, mágikus erőt tulajdonítanak neki, védő erőt és az isteni tudást testesítik meg. Ezeken a jeleken mindig egy szem szerepel és a szemből kinyúló kacs is jellegzetes része a szimbólumnak. A kacs a szem közepétől indul, ami a látással való összefüggését erősíti, maga a kacs pedig azt az értelmezést sugallja, hogy képes kapcsolódni, azaz a látó szemmel kapcsolatba lehet kerülni. A kacsintás szavunk, ami a kacsindás jelentéssel hangtanilag megegyezik, egy szemmel való jelzést jelent, amikor a kacsintó személy egy pillanatra behunyja az egyik szemét. Ezzel a mozzanattal idézi meg a Hórusz szemet, mellyel beavatja valamibe azt a személyt, akinek a jelzést szánta. Ráadásul Hórusz nevében az Körös név bújik meg, melynek gyöke köré ez az egész írás is szándékozik épülni.

A magyar nyelvben, a kacs rokon-értelmű jelentése az inda szó, ami a korábban említett round, rundo, runde kör jelentésű idegen formákban szintén felismerhető. Ugyanez fellelhető a türk nyelvek „körül” szavaiban is: etrafinda (török), ajnalasinda (kazah), tövereginde (türkmén), atrofida (üzbég) és ajlanasinda (kirgiz). Könnyen lehet, hogy India és Indonézia nevében is azt az ősi névadási szokást vélhetjük felfedezni, amit Görögország esetében is feltételezhetünk. Nevezetesen, hogy a kerek egészet jelentő, kört megtestesítő természeti előzmény, a kacs, vagyis az inda lehet az alapja mindennek. Ha megnézzük az egész jelentéseit, meglepve tapasztalhatjuk, hogy az angol „all”, a skandináv nyelvek „hel”, „hela” és a holland „geheel” alakjai, pedig Görögország görög nyelvű Hellász, Elliniki formájára hangzik. Inda fejlemény az indulni igénk is, ami tulajdonképpen valaminek az elérésére tett első lépést jelenti.

További nyelvi adalék, hogy a szláv nyelvek kerékre használt kolo, koleszo szavai, amellett, hogy a magyar „kör” ősgyököt tartalmazzák, ugyanennek a gyöknek a fejleményét, a kölest idézik meg, mely jellemzően kerek magjáról ismerhető meg. A köles angol kechri és örmény korek alakja szintén ide kapcsol, akárcsak a cirok-kerek egyezés. A szláv koleszo a gabonafélék kalász alakjára is hangzik, ami pedig az ököl nyelvi formáját és alakját is adja, ahol a szorosan behajtott ujjak szem formája alkotja az (ö)kalászt. Ennek az a jelentősége, hogy ókori görög és római névformákban is felismerhető ez a tartalom. Ilyen név például a Periklész, az Achilleusz, a Héraklész vagy a Hercules. Ismert a nyugati grúzok kolkiszi elnevezése, amit egy korábbi írásban kapcsolatba hoztam az ősnépességi keszi, kasza, kard értelemkörrel. Ugyanígy összefüggés mutatható ki a Közép-Makedónia területén található Kilkisz pefektúrával is. A görög Hellász elnevezésből kibontható kalász jelentés, magára az országukra használt szóban így nyer kerek, egész értelmet.

Érdemes ezen a ponton, nyelvi kapcsolódásuk okán, néhány népességet is megemlíteni. A Fekete-tenger északi területeihez köthető akatzirok (emlegetik őket akaciroknak vagy akatiroknak is), sztyeppei nép volt. A róluk először megemlékező Priszkosz rétor őket hunoknak vagy szkítáknak nevezi, bár ezt a jelenlegi tudományos álláspont nem támogatja. Az akatzírok nevében nem a többes számból adódó, a kerek egészre utaló cirok szó, hanem maga a körre utaló „cir” tag érdemel figyelmet. Nyelvi emlékük nem maradt fenn, csupán Priszkosz emlékezett meg vezérükről Kuridakhoszról, vagy latinosan Curidachus-ról, kinek nevéből pontosan a „köri-dák” jelentés olvasható ki.

Az akatzirok elődei, a nevükben is hasonló agathürszök lehettek, akikről feljegyezték, hogy szkíták, vagy szkíták által uralt trák népesség voltak. Herodotosz szerint a királyi szkíták rokonai voltak. Az i.e. 8-5. század idején, többek közt az Erdélyi-medencét és az Alföldet is lakták. Az erdélyi részeken élőket nevezték dákoknak is, míg a Havasalföldön élőket gétáknak. A görögök szkíta származására utal az az eredetmonda, mely szerint a kelet-európai szkíták, Heraklész és egy kígyótestű nő nászából származnak. Hérodotosz szerint, a három fiú utód, (Agathürszosz, Gelónosz és Szküthész) közül, Gelónosz az, akinek gélónoi nevű népe göröghöz köthető. Ennek kapcsán figyelemre méltó földrajzi megfeleléseket hozhatunk fel példának a történelmi Magyarország területéről, mint Galánta és Kalocsa városa, Budapest Kelenföld része, de ősi családnévben is előfordul, ilyen a Bor-Kalán nemzetség. Jáfet fiának, Gómernek a népét nevezi a biblikus hagyomány galatáknak, melyeknek emlékét a Kárpát-medencében az egykor dákok által lakott erdélyi terület, Kalotaszeg és településnevei őrizték meg. Ezen felül a Szent Korona országaihoz tartozó Galícia, a hispániai Galícia és a kis-ázsiai Galácia, a görögországi Galátsi város valamint az erdélyi Galác (románul: Galati) település is ennek az ősi vonulatnak a lenyomata. A galatákat, keltáknak is mondhatjuk, ide tartoznak a gallok is. Közelsége okán a bennünket leginkább érintő Galícia, a történelmi Magyarország észak-keleti határán fekvő terület (a mai Lengyelország és Ukrajna része) névadója az egykori Halicsi Fejedelemség központja, Halics városa volt. Galíciát nevezik Gácsországnak is, ami már a korábban taglalt kacs kérdéshez tartozik. Itt kell megemlíteni a kacs és a kacsa összefüggését. Köztudott, hogy a kacsa vízi szárnyas, s hogy a szárazföldön esetlenül mozog, „kacsázva” jár. Ráadásul a kacsa hímjét gácsérnak hívják, ami közvetlen bizonyítéka Gácsország és a kacs kapcsolatának.

Figyelmet érdemel a kalász szóra hangzó kálizok kérdése is. A kálizokról a 9-13. századig szólnak a híradások, akik állítólag iráni eredetű muzulmán vallású népek voltak. Valószínűleg már az árpádi bejövetelben is részt vettek. Kézai Simon szerint Aba Sámuel anyja is káliz volt. Eredeti lakóhelyük az Aral-tó déli környékén, az úgynevezett Khorezmi Birodalom területére tehető. Hvárezm vagy khorezm neveinek tanulmányozásakor szintén felismerhető a kör eredet.

Kerekország lehetséges földrajzi lenyomatait keresve, feltűnhet Korfu szigete, ami a mai Görögország északnyugati határa. Görögül Kérkira, latinul Corcyra. Leginkább az olasz Korfu elnevezése ismert. A mi nyelvünkön nem jelent nehézséget kiolvasni eredeti Kör-köre vagy Kör-fő jelentését. Érdekesség, hogy a szigethez tartozik további három kisebb sziget is. Egyikük neve mai görög nyelven is Othoni. Ez azért pikáns kérdés, mert a mai főváros Athén neve is jó eséllyel ebből a magyarul értelmezhető alakból fejlődött ki, ami eredetileg nemes egyszerűséggel Otthon volt. A Kerkyra név a horvátországi Korcsula esetében is felbukkan, hiszen ezt a szigetet az ókori Korfuról érkező görög gyarmatosítók nevezték el és alapították a várost szülőföldjük neve után.

Az Adriai-tenger további figyelemre méltó földrajzi elnevezéseket tartogat a számunkra, ilyen például a Krk-sziget. A szláv nyelvek mássalhangzó torlódásra hajlamosak, olyannyira, hogy ebben az esetben nincs is magánhangzó a névben. Ha szeretnénk könnyen kimondhatóvá tenni, adja magát a kerek-sziget változat, vagy ennek módosulása, ha úgy tetszik görög-sziget. Krk-sziget római neve Curicta és Krk város Curicum neve, nem az eredeti név, ugyanis a sziget első lakói liburniak voltak, akiket drako-illir törzsként is emlegetnek, akik hosszabb ideig megvetették a lábukat az Adria partvidékén. Azt is tudni kell, hogy a római uralom előtt Itáliában és Illiricumban is sokáig léteztek görög kolóniák, akik önálló városállamokban éltek. Az illírek és görögök kapcsolatára még visszatérek.

A görög civilizáció előzményei közt igen fontos szerepe van a minószi kultúrának, melynek lineáris írását nemrég értelmezte magyar nyelven Révész Péter, Amerikában élő magyar kutató. A minószi kultúra Kréta szigetén alakult ki, időszámításunk előtti harmadik évezredben. Ebben a civilizációs szempontból legősibb görög sziget nevében is megtalálható a tárgyalt kör értelmezés. Ősi logika szerint a sziget neve Kör-atyának érthető. Már a korai mezopotámiai írásos emlékekben is említik a szigetet Kaptara néven. Biblikus névalakja Kaphtór, az egyiptomi források Keftiu néven emlegetik. Ezek a formák az akkád kapturrum szóra vezethetők vissza, ami tárolóedényt vagy tároló-helységet jelent. Ezen a ponton a vájt fülűek már felkaphatták a fejüket, hiszen ezek a névváltozatok a kaptár szavunkkal mutatnak egyezőséget, ami ráadásul pont egy tároló edény, melyben a mézelő méheket tartották. A mezopotámiai feljegyzés kapcsán pedig az ősi méd méhkultusz nyelvi lenyomatára ismerhetünk, akárcsak az anatóliai Kaptara település nevében is. Az előbb idézett mezopotámiai dombormű köristen ábrázolása, pedig Kréta-sziget nevének „köratya” értelmezését támasztja alá.

A gondolatsorba illeszkedik egy további görög sziget neve is, ami ráadásul ugyanúgy hangzik, mint a történelmi Magyarország területét határoló hegység elnevezése. Az angol nyelvű wikipedia szerint, Kárpátosz-sziget neve egy legenda szerint akkor keletkezett, amikor az első lakosok elrabolták az olimpiai isteneket és behozták őket a szigetre. Így nevezték el őket árpátiaiknak, a görög ragadozó jelentésű arpaktikosz szóból. A Karpathos név az albán karpe (kő) szóhoz kapcsolódik, amely a protoindoeurópai „sker-„/”ker-„gyökből származik. Továbbá Karpatosz sziget mitológiai otthona Japetus titánnak is. Ezekből több következtetést is levonhatunk. Az, hogy a sziget neve a görög ragadozó szóból származna, nem tartom valószínűnek, mert a vele egyező Kárpát-hegységnek és az általa határolt medencének, nincs köze ehhez a fogalomkörhöz. Sokkal inkább egy ősi névadási formához kapcsolható, mellyel már korábban foglalkoztam, nevezetesen a gabona nevekből származó szaporasággal, termékenységgel összefüggő elnevezésekhez. A sziget árpátiainak nevezett lakói erre az árpából képzett Árpád névre vezethetők vissza. Valószínű, hogy a gabona is magáról a személyről kaphatta a nevét, mert ismert az, hogy magyarban a gabonából készült, életet jelentő kenyeret papának hívják, így a szó jelentésének a forrása az Apád uram, eredeti Úr-apád alakja lehetett, melyből az Árpád alak maradt meg. Milyen különös, hogy a Kárpát-medencébe bejövő Árpád vezér a róla elnevezett földrajzi egységet vette birtokba ősei jogán! Az pedig, hogy Japetus titán, aki Jáfettel azonosítható, ehhez a földrajzi elnevezéshez kapcsolódik, az ősi leszármazási vonallal való kapcsolatra mutat rá. A protoindoeurópainak mondott „sker” és „ker” szógyöki eredethez annyit, hogy pont a magyar nyelvben a kő fejleménye, a formáját idéző kör, vagy kerek forma, ami a tárgyalt Kerekország nevében is felfedezhetünk. Erre példa a Kükládok szigetcsoport is, melynek görög neve Kikládesz, olaszul Cicladi, akárcsak a Közép-Makedóniában található Szikléz település is. Ezekből a névváltozatokból a szikla szavunk olvasható ki, melynek kereksége a kő anyagával összeforrtan értelmezhető. A név magyarázata egyébként a görög „kuklász” szó, ami ráadásul körült jelent. Továbbá, a szikla szavunk kapcsolatban van a szikul-székely ősnépességet jelölő névvel, de erről majd később szólok további összefüggések kapcsán.

Kárpátosz sziget latin neve Carpathus, míg olaszul Scarpanto. Nem kell meglepődnünk azon sem, hogy a római időkben, épp a Kárpát-medencében elhelyezkedő Pannonia tartomány egyik városa Scarbantia, a mai Sopron neve, egyezik az olasz névváltozattal. Sopron pedig visszakapcsol a szabír kérdésre, ugyanis nem csak másik pannoniai város, Savaria, hanem Sopron mai nevében is felfedezhető az ősi vonulatról való elnevezés, a Szabírhon-Sapíron-Sopron átalakulás útján. Ha már a szabíroknál tartunk, mi más lenne a magyarázata annak, hogy Dél-Itáliában, ie. 720-ban, a betelepülő akhájok megalapítják Szübarisz városát, ami egyértelműen szabír névszármazék, minthogy a görögként ismert akhájok is eredendően szabírok voltak. Szübarisz mai neve Sibari, de a közelben lévő Bari kikötőváros neve is őrzi az avari, szavari eredetet, akárcsak a görögországi város Vári is. Ugyancsak az akhájok hozták létre Krotón városát is, melynek nevében éppen a körotthon jelentést ismerhetjük fel. Egyébként a két város egymás ellen fordult az idők során, így ie. 510-ben a krotóniak elpusztították Szübariszt. Az elmenekült lakosai alapították az egykori Thurioi vagy latinosan Thurii városát, ami már a turul kérdéshez vezet. Krotón sokáig dacolt a római hódítással szemben, a pun háborúkban Karthágó szövetségese volt, de csak ie. 194-ben lett római kolónia. A korintosziak (körindások) szicíliai gyarmata Szürakúza, Archimédész híres mondása kapcsán érdekes, ami így hangzik: „Ne zavarjátok köreimet!”. A kirajzolódó kép alapján elképzelhető, hogy többet is jelenthet ez a halála előtti mondása.

A kárpát kérdéskörhöz tartozik még egy ókori népesség is, a kárpok, akikről állítólag magát a Kárpát-hegységet nevezték el. Származásuk vitatott, lehet, hogy dák, germán vagy szarmata eredetűek. Először Klaudiosz Ptolemaiosz írta le őket i-e. 130 és 148 között készült Geographia című művében, mint délkelet-európai nép. A Római Császárság idejéből származó feljegyzések Dácia romanizálatlan részeire teszik őket. Rómával ellenséges nép volt, szkítákkal, germánokkal, szarmata népekkel álltak szövetségben. Zószimosz görög történetíró 500 körül számol be utoljára a kárpodákokról, akik a hunokkal és a szkírekkel szövetkezve hadakoztak 379 és 395 között Theodosius császárral. Ezekből a feljegyzésekből az a fontos következtetés származik, hogy a kárpok, akiknek neve a görög Kárpátosz szigettel és a Kárpátok hegyvonulatával szoros rokonságot mutat, hun-szkíta eredetű, így a görög sziget nevének kialakulásában egy jóval korábbi előzmény kapcsán köze lehetett.

A fent leírt következtetések miatt, elkerülhetetlen a görögnek ismert népesség keletkezésének idejéig visszamenni és ősnépességi kapcsolatait megvizsgálni. Az előzmények között az első fejlett civilizáció, a krétai Mínoszi kultúra, amelyről fentebb hivatkoztam, hogy magyar vonatkozású kapcsolat mutatható ki az esetében. A trójai őslakosság eredete szintén az idők homályába vész. Róluk annyit bizonyosan elmondhatunk, hogy a trójai háború után nyugatra települtek, ahol egy elég markáns kulturális lenyomatot hagytak maguk után. Több település alapítása köthető hozzájuk. Itáliában az etruszkokat származtatják tőlük. A képes krónika szerint Aquilea városa és Velence eredete is hozzájuk köthető. A Kárpát-medencében a Pilis-hegységben ők alapítják Sicambriát, melyet később Attila király is székhelyül használ. A krónikáink szerint is ezek a trójaiak alapították Párizs városát, ami Párisz hercegről kapta nevét. Ez a név nyomatékosan alátámasztja a trójaiak szkíta-avar eredetét, ugyanis a név elejéről elkopott hang visszaállításával tisztán megkapjuk az Aparisz, azaz Avarisz elnevezést. Hésziódosz tipológiai utalása, hogy a trójai nők világos hajúak voltak, erősíti az ősi vonulathoz való tartozást. Továbbá a trójai elnevezés etimológiai kapcsolatban van az Árpáddal bejött tarján törzzsel, melynek közvetett bizonyítéka az etruszk előzményei alapján, Itália lakóira használt nemzetközi italián és magyar talián, tarján elnevezés. A Párisz kérdéshez tartozik, hogy a görög gyarmatosítások idején alapították az Adriai-tenger partján Phárosz városát is (a mai Hvar), ami történetesen hangalakilag egyezik Párizs nevével. Phárosz eredetét tréfásan úgy magyarázhatok egyazon szóval, hogy az avarok Phárosza a várak városa.

Visszakanyarodva a körinda természeti előzményeire, a növényi kacs mellett találhatunk az állatvilágban is körkörösen felcsavarodó és kinyúló testrészt. Ez a lepkék között megfigyelhető pödörnyelv, mellyel egyes fajok, mint például a szender-félék, röptükben képesek a virágokból kiszívogatni a nektárt.

Szkeptikus olvasóim, már fogják a fejüket és gondolják magukban, hogy ugye nem képzelem, hogy ebből kimutatok bármi nyelvi összefüggést. Hát, rossz hírem van a számukra. A mai francia nyelv kialakulásában több, ma már nem élő nyelv is hatással volt. Könnyen lehet, hogy a franciák ősi trójai kapcsolatának lenyomata a lepkére vagy pillangóra használt papillion szavuk, ahol az első pap szótag nem igényel magyarázatot, míg a második illion tag, mint Ilion, Trója görög neveként ismerhető fel.

A görögök őseinek tekinthető törzsek bevándorlása, az i.e. II évezred kezdetén indult meg Ázsia irányából, amely több hullámban, ezer évig tartott. Vándorlásuk idején, a görög törzsek nemzetségekben, törzsekben és törzsszövetségben(!) éltek. Tudományos körökben, vándor és félnomád életet élő indoeurópai népnek tartják őket számon. Sorrendben a jón, az akháj, majd végül népességben is a legjelentősebb dór bevándorlás zajlott le. A letelepedés során a jónok értek legkorábban délre és keveredtek a legyőzött őslakókkal. A legismertebb jón nagyvárosok Athén (Otthon) és Milétosz voltak. Az évszázadok során, a technikai és civilizációs vívmányok felvirágoztatták a görög városállamokat, de a megnövekedő népességet, főleg az erdőirtások miatt, nem tudta a térség eltartani. Ennek volt köszönhető az ie. VIII. századtól kezdődő gyarmatosítások elindítása, melyek során, külső területeken jöttek létre görög városállamok. A görög gyarmatosítás fő irányai a Fekete-tenger partvidéke, Dél-Itália és Szicília partvidéke, az Adriai-tenger északi partja, és a mai Dél-Franciaország tengerpartja voltak.

Ahogy már fentebb említettem, achaia lakói alapították meg a szabír kérdéssel összefüggő Szübarist és a magyarul könnyen értelmezhető Kroton (Körotthon) városát. Megér egy misét az akhájok nevének vizsgálata is. Vannak, akik az akhájokat a mükénéiekkel azonosítják, ami már egy jóval korábbi jelenlétet feltételez az ókori Görögország területén. Az akháj név ráhangzik a görög félsziget és Anatólia közti térségben található Égei-tenger nevére, így ezek alapján akár nevezhetnénk Akháj-tengernek is. A hivatalos magyarázatok elég szórtak, nincs egy erősen elfogadott változat sem. Az egyik az, hogy Aegae (ma Vergina) városáról kapta a nevét, a másik, hogy a mitológiai Aegeus a név forrása, de levezetik az ógörög dialektus aiges, hullámok jelentésű szavából, melynek forrása az „aix” kecske szó metaforikus használatából ered, továbbá az aigalos (part) szóból is származtatják. Figyelemre méltó a kecskéből való származtatás, mert a kecske szó is kacs fejlemény, pontosan az ívelődő szarva miatt, amit a hullámokkal hoztak összefüggésbe. Ha már itt tartunk a szintén kacsszerűen csavarodó szarvú kos, szintén e logika szerint értelmezhető.

Az égei – akháj összefüggést nem említik, holott ez a népesség a térség lakója volt hosszú ideig. Ismert az a szómódosulási forma, amikor a szó elejéről vagy végéről elkopik egy-egy hang. A görög szavak végein gyakori az „sz” végződés, ami az ugyanezzel a hanggal kezdődő szavak ilyenforma változását eredményezheti. Nézzük meg az így képződött eredményt: (sz)akháj, illetve (sz)égei. Nem nehéz ebből kiolvasni a székely népnevet. Ezen a ponton állhat össze a kép, hogy a görög gyarmatosítások során miért adnak az akhájok Szübarisz nevet az általuk megalapított városnak Szicília térségében, ott ahol a szikulusz ősnépességről van elnevezve a legmeghatározóbb sziget. Ezek alapján értelmezhető a dél-franciaországi Korzika neve is. Az első tag az unásig emlegetett „kör” értelemkör, míg a második „szika” részlet, a szikul vagy székely ősnépességre utal. A mai Görögország Szikiész városa szintén ezt a vonalat erősíti.

Ahol székelyt találunk, ott lenniük kell magyaroknak is. Megara ősi városa az Attika régióban található, a Szaronikosz-öböl partján, átellenben Szalamisz (Sólymos) szigetével. Ez a település azoknak a „magyar gyanús” településeknek a táborát gyarapítja, melyeket világszerte megtalálhatunk. A görög mitológia szerint Megara, Creon, Théba királyának legidősebb lánya volt. Maga a női név görög eredetű, palotát, templomot, szentélyt jelent. A görög gyarmatosítások idején, megaraiak alapították Megara Hübleiát, a szicíliai Szürakuszaitól északra. Ugyancsak megarai dórok hozták létre Bizáncot az i.e.VII. században Büzasz vezetésével. Az, hogy Bizánc nevének eredete, az alapítók vezérének gabona jelentésű Büzasz, azaz Búzás elnevezéséből származik, feljogosít bennünket, hogy Bizáncot „Búzánk”-nak értelmezzük. Szent Jeromos 409-ben a következőt jegyezte fel a megaraiakról, akik híresek voltak arról, szeretnek templomokat építeni:

„Van a megaraiakról egy közmondás…Úgy építkeznek, mintha örökké élnének, és úgy élnek, mintha holnap meghalnának.” (CXXIII. levél 15.)

A megarai kérdés egy további összefüggést vet fel, nevezetesen, hogy a „mega” előtag és a vele rokon „make” változat egy újabb népességet kapcsol be a vizsgálandó körbe. Ezek pedig a makedónok. Ez a görög népesség a mai Görögország északi részéhez köthető. A leghíresebb makedón III. Alexandrosz azaz, Nagy Sándor, a világhódító hadvezér. Nevezik őt görögül Alexandrosz Megasznak, latinul Alexander Magnusnak, perzsául Szikandarnak vagy Iszkandernek. A perzsa névváltozatban nehéz nem észrevenni az ősi szikán eredetre való utalást, míg a magyar Sándor név a „Szent-úr” jelentést sugallja. A görög és a latin forma, ennek a szent úrnak a testet öltését jelenti, mint „Alak-szentúr”. Érdekes, hogy ennek földrajzi lenyomatait is megtalálhatjuk Görögország területén. Ilyen például a Szantorini szigetcsoport, a korábban említett Kükládok legdélebbi része, melynek nevét a XIII. századtól ismerik és Szaloniki Szent Irénnel hozzák kapcsolatba, ám ókori Théra neve már hordozta az eredeti jelentést. Érdekes, hogy egy másik ókori névváltozata a Sztongülé, éppen kereket, kör alakút jelent. Nagy Sándorral kapcsolatos furcsa tény, hogy a török közvetítéssel visszakerült ős geszta, a Tarihi Üngürüsz, ami a magyarok történetét jelenti, elég részletesen foglalkozik életútjával, ezen belül is a kárpát-medencei ténykedésével. Olyan érzése lehet az embernek, mintha az arab krónikások magyarként kezelnék Iszkendert. Nagy Sándorral kapcsolatban van egy idevágó részlet a Képes Krónikában, amikor a trójaiak Kárpát-medencei bejöveteléről van szó:

„Trója pusztulása után Pannoniába jöttek, amelyet egykor, Nagy Sándor idejében, Felső-Görögországnak neveztek…”.

Ehhez adalék, hogy Horvát István, Jászok című könyvében több ízben is idéz olyan szövegrészeket, melyben az ókori történetírók, a magyarokhoz erősen köthető jászokkal való viszonyát egyértelműen jellemzik:

„Maga (Sándor) testőrzőivel, s fegyvereseinek egy seregükkel ’s minden szkíta jászaival, titkos uton maga után hagyván nyoltzvan stádiumot, egy vadon erdő közepében tábort ütött.” (Polyaenus)

Itt kell megemlíteni a jászokkal félreérthetetlenül kapcsolatba hozható Aiaszt, a híres mitológiai harcost, akinek névrokona a trójai háborúban is szerepet játszott. Latinos elnevezése Aiax vagy Ajax. A jászokat Szicília görög gyarmati kapcsolatai miatt is érdemes megemlíteni, hiszen az őslakók között említik az aszónokat, a szikánok, az elümoszok és a szikeloszok mellett. Stephanus Byzantius nyomán, a térség jelentős földrajzi elnevezései közt is megőrződött a jászok neve, miszerint:

„Ezektől a jászoktól nyerte ma is szokásban lévő ionium mare nevét az Adriai tenger.”

A görög ősnépesség, a jón, és a jászok között ez alapján tehetjük ki az egyenlőség-jelet, amit már Horvát István is megtett kétszáz évvel ezelőtt. A Jászok című könyvéből idézem Arriani Nicomedensis feljegyzését, aki szerint ekképp beszélt Nagy Sándor katonáinak a jászokról:

„A Barbarusok közül pedig egész Európának legerősebb Népei a ’Thrátziaiak, a ’Paeonesek, az Illiricumiak, és Agriánusok fognak velem az elpuhult és gyáva Ásiai hadak ellen táborba szállani.”

A Nicomedensis által említett barbár népek közül a paeonesek is figyelmet érdemelnek, annál is inkább, mert Pannonia (nagyjából a mai Dunántúl) népességéről van szó, akikről Appianosz Alexandrosz a következőképpen emlékezik meg:

 „A paeonok, a hosszú Ister mentén lakó hatalmas nemzet, a dardanusokon túl a japodes népig terjeszkednek; őket a görögök paeonoknak, a rómaiak pedig pannonoknak hívják, és az illyrek közé sorolják, ahogy előrebocsájtottuk”

Ezen a ponton érkeztünk el az illír kérdéshez. Az Appianosz által illírek közé sorolt pannonok és a Nicomedensis által egyaránt a barbárok közt említett paeonesek és illiricumiak esetében, szövetségben lévő rokon népekről beszélhetünk. Az illírek nevének magyar értelmezése szerint íj-urak, akik tudnak bánni ezzel a fegyverrel, akárcsak a jászok, akiket Horvát István íjászokként értelmezett. A trójai háborúban játszódó ismert eposz az Iliász, tökéletesen ráhangzik az íjász szavunkra. Az előzmények alapján, nehéz lenne elképzelni azt, hogy ne lenne köze Homérosz művének a jászokhoz.

Érdemes még körüljárni a görög törzsek közül a jónokat. A jón népnév lehet a Jónás névnek a forrása, melynek hivatalos magyarázata szerint héber eredetű és galambot jelent, ami már csak azért érdekes, mert a magyar galamb szó és a Hérodotosz szerinti Gélonosz leszármazott ős görögség, a gélonoi közös szóelőzményről fakad, mint galan-áv, azaz galamb. A Képes Krónikában Szent Jeromosra hivatkozva közli Kálti Márk, hogy a görögök Javántól származnak, aki Jáfet egyik fia, s hogy ezért nevezik Görögországot héberül Janánnak. Az Árpáddal bejövő hét törzs közt található a Jenő törzs, ami nevezéktani szempontból pontosan ide tartozik. A Jónás név magyar változata a Gyenes, melynek Dénes alakja már görög eredetűnek ismert és Dionüszosznak, a bor és a szőlő (kacsos növény!) istenének ajánlottat jelent. Ezen logika szerint Gyenüszosz vagy Jónüszosz isten egy másik névhez is elvezet bennünket, ami szintén a jón ősnépességhez köthető. A János név, általában a legnagyobb tudásba beavatott személyekhez kapcsolható, gondoljunk csak Keresztelő Szent Jánosra vagy a Jelenések Könyvét lejegyző apostol Szent Jánosra, de messzire vezet az átjárást ügyelő, a kapukat őrző két arcú Janus isten ősi kultusza is. A János szláv változata az Iván mellett a Jovanos, ami ugyancsak a mi nyelvünkön értelmezhető, mint Jó-fényes. A jón népességről kapta Görögország a régies Jónia elnevezését és jávánita jelzőjét.

De térjünk vissza Nagy Sándorhoz, aki különös módon rendelkezett, ugyanis végakaratában birodalmát nem gyermekei közt, hanem vezérei közt osztotta fel. Ezekkel az utódokkal kapcsolatosan feltűnhet, hogy nem feltétlen maradtak hűek a görög-római irányvonalhoz, amihez a jelenlegi történészi álláspont szerinti Nagy Sándor tartozott. A négy terület négy uralkodója közt szerepel a dinasztia alapító Szeleukosz is, aki Szíriát és Észak-Mezopotámiát kapta. Ez azért érdekes, mert ez volt a Pártus Birodalom kialakulásának alapja, ami az idők során komoly hatalmi tényezővé vált a térségben és kifejezetten az ellenpólusát képezte a Római Birodalomnak.

Még vissza kell hogy térjünk a görög törzsek közt számon tartott, népességében is legjelentősebb dór vonulatra. Strabo feljegyezte, hogy „a görögöket danaanoknak nevezi Homérosz”, akik egyes elképzelések szerint Kánaán (Kunhon) területéről származnak, a heraklidákkal együtt. Ha jobban megvizsgáljuk a danaan kifejezést, számunkra a dán-jón, azaz dán-jász eredeti jelentés bontható ki. Bonfini szerint vannak olyan feljegyzések, amelyek azt állítják, dardaniai volt Dardanus, a trójai nemzet alapítójának vére. A Dardanellák névadója valójában dór-dán értelmezés segítségével tehető helyre. Ennek a népnek az embertani jegyeiről egy thébeszi lírikus költő, Pindar tesz utalást, amikor „világos hajú danaoi”-ról beszél. A dórokhoz kötődő dán törzs lenyomata a makedón névben is felismerhető a feltételezett eredeti maka-dán változat segítségével, de a térség más földrajzi neveiben is, mint például Jordánia.

Előre ugorva az időben, a Római Birodalom hanyatlása idején, Attila halála után testvérháború alakult ki a krónikáink által leírt két fiú utód, Aladár és Csaba között, melynek következménye az lett, hogy a vesztes Csaba, anyai nagyatyjához Honoriusz császárhoz menekült Görögországba és ott is maradt 13 évig. Nem az a nehezen elképzelhető, hogy Attila görög feleséget választott magának, hanem az, hogy Csaba anyja, aki egy Honoriusz nevű császár lánya, nem szövetsége jeléül adta volna oda lányát és ne lett volna rokona a hunoknak egy „hunori-úz” névvel.

Akármelyik rétegét vizsgáljuk a görög történelemnek, lépten-nyomon belebotlunk a szkíta ősnépességi vonulat nyomaiba. A görög népelnevezés és számos földrajzi név nyelvi összefüggéseiből, azt a határozott következtetést vonhatjuk le, hogy a mérföldkőnek elismert görög kultúra, arra az ősi vonulatra fűzhető fel, melyről nem szívesen beszél a hivatalos történelemtudomány. Az itt lejegyzett felvetések tükrében, a görög kultúra más megvilágításba kerül, ami szükségessé teszi az eddig kialakult kép átértelmezését.

Ebben az írásban, az írott emberi történelem legkorábbi időszakáig visszanyúlva igyekszem azokat a nyelvi összefüggéseket feltárni, amelyek az ősnépesség kilétére és leszármazására választ adhatnak. Tisztában vagyok vele, hogy a munkamódszerem nem állja ki a tudományosság feltételeit és azzal is, hogy lehetnek hibák a munkámban, ám mégis teszek egy próbát, hogy a tudományos dogmáktól mentes, logikus gondolkodásra képes olvasóimat meggyőzzem arról, hogy átértékelésre szorul a jelenlegi történelmi szemlélet. Munkámban több hasznos gondolattal, hivatkozással és segítő megjegyzéssel támogatott dr. Kis Éva és Born Gergely, akiknek ezúton is köszönetemet fejezem ki.

A jelenkori emberiség története a vízözön idejéig vezethető vissza. A vízözönről számos forrás hitelt érdemlően tudósít, de geológiai lenyomatai bizonyítják, hogy 10-12 ezer évvel ezelőtt óriási víztömeg árasztotta el a bolygót, hatalmas pusztítást okozva, melynek során az emberiség jelentős része kipusztult. A túlélők csekély tábora népesítette be újra a Földet, nevezhetjük őket ősnépességnek. Számos dokumentum, többek közt a Szentírás is Noét és fiait említi ezek közül, de a grúzok, a türk népek és a magyar krónikák is hivatkoznak erre a leszármazási vonalra. Kiss Dénestől hallottam azt, hogy a mi nyelvünk emlékező nyelv. Azért mondjuk azt, hogy „ezt megúsztuk”, ami vízzel kapcsolatos ige, ha megmenekülünk valamitől, mert a vízözön hatalmas katasztrófája volt a szó forrása. Ez a kifejezés őrződött meg és szélesedett ki az értelme az idők során minden más alól való meg menekvésre. Ahhoz, hogy ezt a nyelvi emlékezetet igazolni tudjuk, kapcsolatot kellene kimutatni az ősi származásra hivatkozó népek között. Induljunk ki az úzoktól, akiknek neve hasonlóságot mutat a megúszásban megőrzött kifejezéssel.

Az úzok a legősibb népréteghez tartoznak. A nép névadóját a jáfeti leszármazási vonalon Togarma fiai közt említik kazár és héber források is, mint Buz. Az úzokat nevezik guzoknak és oguzoknak is, akikről az első évezred közepén készültek feljegyzések. A Kaszpi-tengertől keletre tűntek fel és lovas-nomád népként írták le őket. Nyugati törzseik, a 9. század végétől Kelet-Európában éltek, egy részük a középkori Magyar Királyság területén telepedtek le, mint fekete kunok. A közép-ázsiai törzsektől származnak a szeldzsuk törökök, a mai nyugati török népek (törökök, azeriek, türkmének) ősei. Az Európába költözött úzok leszármazottai a Moldova területén élő gagauzok. Az úz, guz, oguz ugyanannak a népnek a neve. Egyes történetírók turkoman vagy koman (azaz kun), míg az oroszok polovec néven is nevezték őket. Az oguz elnevezés a törökség egyik legősibb törzsét takarja, mely a mondai Oghuz kántól származott, s a török hagyományok szerint e törzshöz tartoztak a kunok, turkománok és ozmánlik, sőt még az üzbégek is. Valójában az oguz nem egy törzsnek, hanem az egész törökségnek a régi neve. Ránk magyarokra nézve különös fontossággal bír az a körülmény, hogy az oguz ősi jelvénye is épp úgy a turul volt, mint nálunk s a nemzetiségi szervezet beosztása ugyanaz volt, mint a székelyeknél; mindegyiknél volt ugyanis hat nemzetség s minden egyes nemzetség négy ágra oszlott, összesen tehát 24 ágra (Pallas Nagylexilon). Az sem mellékes kérdés, hogy az úzok orosz polovec elnevezése igen hasonlít a magyar palóc névre, ami enged annyi következtetést, hogy kapcsolatba hozhatók egymással.

A kun - úz egyezést az is támogatja, hogy a kunok ősi szállásterületén, a Kuma folyó mentén egy Uzil nevű város is állt. Ugyanakkor a jegyzett keresztnevek között szerepel az Uzor név, ami a hivatalos magyarázat szerint török-magyar eredetű és úz férfit jelent, ami számunkra nem szabad, hogy meglepetés legyen, mivel könnyedén kiolvasható belőle eredeti formája az úz-úr. Ebből a logikából kiindulva a fekete kunoknak emlegetett úzok a leginkább figyelemre méltóak, mert még ha voltak is ellentétek velük kapcsolatosan a történelem során, végül a Kárpát-medencébe települt részük könnyen a magyar nemzet részévé vált. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy túlzottan nagy kulturális különbség nem állhatott fenn közöttük. Geórgisz Kedrénosz, a 11. század végén élt görög író az úzokat hunoknak nevezi. Anna Koméné egy fél évszázaddal később hasonlóan vélekedik róluk: „akiket unnoknak mondunk, azok a köznép nyelvén úzoknak szoktak neveztetni.” Az úz nép földrajzi lenyomatai megfigyelhetőek a Kárpát-medencében. Gondoljunk csak a katonasírjai körüli bonyodalmak miatt emlegetett Úz patak völgyére Erdélyben, de a borsodi kohász település Ózd is ide sorolható, de elképzelhető, hogy Uzon, Uszka, Uszód, Uzsa, Oszkó, Oszlár, Osztopán és Ozora településeknek is van ehhez a fogalomhoz köze.

Az Úz nevet már az Ószövetség is említi, ahol a szkítákat nevezik askuznak, illetve rontott alakban askenáznak. Jób könyvében a következő áll: „Vala Úz földén egy ember, a kinek Jób vala a neve. Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűn-gyűlölő”.

Az úz népelnevezést megvizsgálva, szembetűnik, hogy szoros összefüggésbe hozható a magyar nyelv egyik ősgyökével, egész pontosan a vízzel kapcsolatos értelemkörrel. A mai nyelvben a víz szót elsősorban állapotához köthető jelentésében értelmezzük. Működésében, azaz igei alakjában pedig a mai úsz(ik) szavunkban lelhetjük fel, melyre már Magyar Adorján és más alternatív nyelvkutatók is felhívták a figyelmet a „vízni” – úszni összefüggés kapcsán. Ez az igei alak a török nyelvek víz jelentésű szavainak (szu) fordított olvasatával egyezik. A nyelvfejlődés irányára utal, hogy ez a forma számos vízmozgással kapcsolatos magyar igében megtalálható. Úgymint zúg, zubog, zuborog, zuhan (főnévi alakban: zuhany), zúdul, stb. Érdekes, hogy az úszni szó szláv változatai (plavaty, pluva, plivati, stb.) pontosan az általuk úzokra használt polovec szóra hangzanak. Korábbi írásaimban, már rámutattam, hogy Európa korai történelmében több nép elnevezésében felismerhető a vízzel összefüggő úz-szkíta eredet nyoma. A vizigótok esetében nincs szükség magyarázatra, a vandáloknál a dán vand víz jelentésű szó vezet rá bennünket erre. Korábban már kifejtettem, hogy a vikingek valójában vizihungok, a frízek vár-úzok, vagy ha tetszik vár-vizek, a besenyők vizenyők, sőt még Bizánc Bizantium nevében is a vízöntő jelentés bontakozik ki. Ázsiai szkíta eredetű népek neveiben is ugyanígy felismerhetjük ezt a kapcsolatot. Gondoljunk csak az oszétokra, isszédokra, ászikra, osztyákokra.

A víz határozott folyamatos mozgásával társítható egy hasonló jellegű tevékenység, ami ugyancsak az úz népnévvel hozható összefüggésbe. Ez a vadászat során gyakorolt üldözés, vagyis űzés. Milyen érdekes, hogy ennek a folyamatnak a célállata az őz, szintén ide kapcsolható. Nem mellesleg a magyarok eredetmondájában, a csodaszarvas üldözés szintén a tárgyalt témához tartozik. Európai nyelvekben ennek a kapcsolatnak vannak lenyomatai. A vadász görögül kunigosz, angolul hunter, ami vadászó hun nép nevéről tevődött erre az általuk végzett tevékenységkörre, akárcsak a vadászathoz használt kutyák neve a germán nyelvek hund, hond szavaiból köszön vissza, frízül ez még inkább magától értetődő, ugyanis itt hun a megfelelője, de az olasz cane, a latin canis és még a francia chien is ide köthető. További adalék, hogy a nyugatról visszatelepülő Hont és Pázmány nemzetség nevében is hordozza ezt a jelentést. Hont szerepel egy miniatúrán a Képes krónikában. Pajzsán és zászlaján is egyértelműen kutyafej látható. Pázmány nevéhez annyit, hogy a kutya horvátul és szerbül pas, csehül pes és lengyelül pies, így nagy valószínűséggel nevének eredeti jelentése, már családi címerükből adódóan is Pas-man, azaz kutyás-ember, vagyis vadász.

A kutya jellegzetes tevékenysége az ásás. Köztudott, hogy vannak kotorék ebek, akik földbe rejtőzködő prédaállatokat kaparnak ki, de az is jellemző, hogy a kutyák a fölösleges táplálékot elássák. Angolban az ásást jelentő szó, a dig ráhangzik a kutya, dog szóra. Fel kell, hogy tűnjön az, hogy a vadászatban folytatott hajtás, üldözés, amit kutyákkal végeznek, akikre jellemző az ás ige, rokon az űz szóval. Mindemellett az űzés, egy folyamatos haladással járó helyváltoztatás, akárcsak az folyóvíz mozgása. Ennek tudatában az úszó és az űző tevékenység megalapozottan rokonítható egymással. Az özön, özönlik szavunk, ami valójában egy folyamatos nagy erejű áramlást jelent, szintén társítható úz, víz szavunkkal.

Lehet, hogy nincs igazam, de elképzelhető, hogy ez az ősi úz eredetjelölés szerepelhet a görög és római műveltégből ismert nevekben (például Homér-osz, Juli-us, stb.). Ez a névtoldalék, tudomásom szerint nincs egyértelműen megmagyarázva. Erősíti az elgondolást, hogy ez a névforma a hunoknál is előfordult, gondoljunk csak Attila apjára, Bendegúzra, ahol a név első tagja a ma ismert Benedek név, ami eredendően a péntek szavunkat takarja. Ennek az a magyarázata, hogy a hét napjait a hagyomány szerint a hét bolygónak feleltették meg, ami történetesen a péntek esetében a fény-teke, a fényes, azaz a Vénusz. Az úz utótag, pedig a fentebb taglalt jelentéskörrel tölti fel a Bendegúz nevet.

Ez az egész kérdés azért érdekes a számukra, mert a magyarokat elsők között megnevező VII. Konstantinosz bizánci császár munkájában (De Administrando Imperio) a magyarokat tourkoi-nak, illetve régebben, úgymond, szabartoi aszfaloi-nak említi. Ez a szabartoi aszfaloi elnevezés a tudományos körökben mai napig nem tisztázott egyértelműen és továbbra is vita tárgya. Azonban, ha a magyarok őseiként emlegetett szabar elnevezés nyelvi kapcsolatait keressük, akkor nem kell meglepődni azon, hogy ez szintén a jellegadó űző, vadászó tevékenységre vezet rá bennünket, a szabar - zavar megfelelésnek köszönhetően. Annak érdekében, hogy eloszlassuk azokat a kételyeket, hogy ez nem csupán egy bárgyú etimologizálás, nézzük meg milyen tudományos érvek sorakoznak fel a névmagyarázat körül. A szabar név, ami a török sabir szóból vezethető le és a görög aszfaloi elnevezés, ami az aszfalész melléknévből következik, érdekes módon állhatatost, türelmest jelent egyaránt, pontosan azt, amire a vadászat során, a vad hosszas üldözése során szükség van. Ugyanezt támasztja alá Pecz Vilmos és Gyomlay Gyula értelmezése, mely szerint a szabartoi aszfaloi kifejezés rendíthetetlen szavárd jelentésű. Szemerényi Oswald, a szavárd elnevezés megfelelőjeként ismert szaka szó elemzése során jutott arra, hogy jelentése nomád, mivel a szó alapját az iráni sag (megy, folyik, fut, kóborol) szó adja, ami szintén illeszkedik a folyamatos mozgással összefüggő jelentéskörhöz. Tomaschek, Altheim és Stiehl, akik az avarok görögös elnevezését (apasziakai, vagy aszpasziakai, eredetileg aparszakai azaz avar szakák) vizi szakáknak illetve víznek örvendők vagy paripáknak örvendők alakban fejtenek vissza, már az úz-víz összefüggés irányába mutatnak, a lovak vadászatban betöltött jelentősége mellett.

Ha megvizsgáljuk, a szabar elnevezést első tagja a „sza”, egy olyan jelentéskörrel bíró szógyök, ami elválást, az egészből való eltávolodást jelent. Igei származékai: szab, szabadul, szakad, szakít, szalad, szaporodik, főnévi formái pedig szakáll, sapka, szakadék, szakasz, szalag, szarv, stb. Ennek olvasatából a szabir, szabar elnevezés valószínűleg azokat a szabad törzseket jelentheti, akik „szabad urak” voltak. Nem voltak kötelezettségeik egyik hatalommal szemben sem, kötetlenül vándorolhattak. Az ősi nomád életformából adódó vándorlások színtere a sztyeppei pusztaság. Szibéria neve és orosz „szibir” alakja árulkodik névadó népességéről, a szabírokról, csak hajlamosak vagyunk ezt nem észrevenni. Ahogy azt sem, a tanulmányainkból kapott berögződéseink miatt, hogy a Római Birodalom, Pannonia tartományának egyik legjelentősebb városa, Savaria szintén ezt a nevet viseli, melyet nem a hódító rómaiak ragasztottak rá, hanem az őslakosok neveztek így. Az V. század óta ismert a hunok és magyarok vonulási útjába eső Kijev városa, melynek latin neve Sabar. Ebből levezethető, hogy a szabír, szabar, szavar nép fedi azt az avar népességet, amely a kárpát-medencei történelemben, a hun korszak és a magyarok második bejövetele közötti időszakra tesznek, ám látni kell, hogy valójában az avar népesség gyökerei, az időben és térben jóval távolabbra nyúlnak.

Szavárd gyanús nevek megtalálhatók az ókori történelemben is. Spartacus, a rómaiak ellen lázadó rabszolgavezérről tudjuk, hogy trák származású volt. Neve görögösen Szparadokosz, ami fejthető szavárd-dák-úznak. Érdekes, hogy a hellenizálódott trák királyság, Spárta első királya is Spartokos volt. Spárta 330 éves fennállása alatt még négy király szereplelt ezzel a névvel. Spárta neve is vizsgálatot igényel, jó eséllyel, mint szabad városállam, Szabadvárda, rövidebb formában Szavárda lehetett a ma ismert név forrása. Fennmaradt, hogy a spártaiak pajzsukon egy sátortető szerű jelet, a görög abc „L” jelét viselték (Λ), melynek hivatalos magyarázata a Peloponnészosz délkeleti területét alkotó Lakedaimon vagy Lakoniké (latinul Lacedaemon, Laconia) rövidítése, mivel Spárta a térség legfontosabb települése volt. Az viszont elgondolkodtató, hogy ez a tárgyalt jel, a rovás abc „S” hangját is fedi, ami történetesen Spárta kezdőbetűje.

Egy további fontos összefüggésre szeretném a figyelmet felhívni, a zab példáján keresztül. A kalászos növények közül a zab neve magának a növénynek a szaporaságágával van nyelvtani rokonságban, hiszen mindkét alak a tárgyalt „sza” gyök fejleménye. Ismert biológiai példa, hogy egy szem gabonából egy egész kalász lesz, melyben megsokszorozódik az elvetett mag mennyisége. A zab – (s)zaporodás összefüggés jelentőségét az adja, hogy megvilágítja annak a történelmi névadási szokásnak az eredetét, melyet többek közt Árpád, Szabolcs, az akkád uralkodó Sapur vagy az úzok kapcsán emlegetett Búz nevében is felismerhetünk. Ezek a gabonanevekből képzett formák a termékenység mellett a szabír-szavárd eredetre is utalnak, mivel a megszaporodás is az ősnép jellemzője volt, melynek során be tudta népesíteni a vízözön után a Földet. Érdekes visszakapcsolódás, hogy a sejtszintű szaporodás, az osztódás és maga az osztás, szétosztódás szótöve is az „úsz” igével egyezik, ahogy ebben az értelmezésben az úz és a szavárd nép is elterjedt, szétúszott a világban a vízözön visszavonulása után. A folyók duzzadására, az árad szavunkat használjuk, ami szintén ide kapcsolódik. A bőven termő gabona is képletesen eláraszthatja a gazdáját, így a zab-árad összetételből olvasható ki a szapora ősnépesség, a szavárd.

Az említett Savaria elnevezés mellett, a szavárd eredetnek jelentős földrajzi nyomai maradtak fenn a Kárpát-medencében. Ilyen Zabar település, amely a leletek alapján, már a bronzkorban is lakott volt, először 1332-ben említik Sobur néven, de Zádorfalva, Szövérd, Sobor, Szob, Zombor, Székelyszabar, Hercegszabar, Zalaszabar, Szabolcs és Szovárhegy települések is ebbe e körbe sorolhatók, akárcsak a Nyitra melletti Zobor-hegy. Különös, hogy folyóink közül a Száva és Dráva is kapcsolatba hozható a szavárd kérdéssel. Ugyanis amikor a Száva árad, az a szavárd nevet adja ki, Dráva fonetikus olvasata szintén ide kapcsolható. A szabír ősnép lenyomatai szerte a világban megtalálhatók. Kiss Zsolt, Levédia a földrajzi nevek tükrében című munkájában összegyűjtötte az egykori szavárd vonulás területén megtalálható szavárd névalakú földrajzi előfordulásokat, melyben igen komoly névanyagot mutat be. A teljesség igénye nélkül Bileh Savar (Irán), Szabarivka, Zabara, Zabari, Zabarinyi, Zabarjani, Zabirja, Zaporozsec, Zaporzsa (Ukrajna), Szabirabad (Azerbajdzsán), Szabirkendi (Grúzia), Sabar, Subar, Subarküdük, Subarsi (Kazahsztán), Zabardo (Bulgária), Zabore (Fehéroroszország), Zaborje, Zaporozsszkaja (Oroszország). Ezen felül Szíriában a mai napig léteznek Szabír, Szuvári és Szabar települések. Figyelemre méltó még a Nagy-Záb folyó észak-Irakban, ami szintén ezt a vonalat erősíti.

A szab szógyök határozott jelentése az egészből való kivágás, azaz szabás. Jellegzetes eszköze szintén ebből a szótőből ered, ez pedig a szablya. Ez az ívelt pengéjű vágó kardféleség a szkíta és türk eredetű népek sajátos fegyvere volt. Atilla királyt ugyancsak szablyával ábrázolja a Képes Krónika.

Ha kétségeink lennének ennek eredetében, nézzük meg más nyelveken, hogyan nevezik ezt az eszközt. A szláv nyelvek szintén szablának vagy szablyának mondják, arabul sabir, angolul saber, skandináv nyelveken sabel, de a többi latin nyelvekben is ezek változatai ismerhetők fel, ami félreérthetetlenül utal arra, hogy a szabírokra jellemző használati tárgyról van szó, amit ráadásul róluk neveztek el az idegen népek. Ha ki akarjuk zárni a véletlenszerűséget, ugyanezt az összehasonlítást megtehetjük a kard szóval, ami a magyarban a kar és az akarat eszköze és rokonszava. A kard angolul sword, németül schwert, svédül svard, dánul svaerd, hollandul zwaard, tehát szavárd. Ennek kard-szavárd, szabír-szablya összefüggésnek a tükrében, a már korábban kifejtett karthágói szkíta eredet újabb megerősítést kap, hiszen Karthágó régi neve, Kard-hadas, szintén árulkodik lakóinak hovatartozásáról. Az egykori karthágói állam latin területén ma beszélt nyelveken a kard olaszul spada, spanyolul és portugálul espada szavak, kísértetiesen hasonlítanak a skandináv nyelvek, karddal összefüggő karra használt skade (dán), skader (norvég), skada (svéd), schade (holland) szavaira. Ez amellett, hogy utal a spanyolok eredeti elnevezésére, melyet valószínűleg a szabír ősnépesség szablya, kard jelentésű neve után kaptak, a forrásnyelv kar-kard összefüggését is bizonyítják. A kardkészítésnek komoly hagyománya van Spanyolországban, gondoljunk csak a világhírű toledói pengére. A kard latin gladio formája, a magyar krónikák leszármazási vonalán vezethető vissza Keled nevére, de Glád vagy Galád vezér szabírságára is utal. Ráadásul a kazah nyelvben az akarni ige, az éppen idevágó keledi formában ismert. A grúzok származása is erősen kapcsolódik az ősnépességhez, de a kard összefüggés is jelen van önelnevezésükben. Eredetüket Noé fiáig, Jáfetig vezetik vissza, magukat kartvelebi-nek nevezik Kartloszról, aki Jáfet dédunokája volt. A nyelvüket kartulinak, míg országukat Szakartvelo-nak hívják. Az ókori görög történetírók a nyugati grúzokat kolkhisziaknak, míg a keletieket ibériaiaknak nevezték. Milyen félszigeten is laknak a spanyolok? Hát igen Ibéria. Véletlen lenne, hogy a grúz és a spanyol ibériaiakat is a kardról nevezték el? Ez már mérföldekkel túl van egy véletlenszerűségen. Egyetlen kapocs a szavárd (iber, avar) ősnépesség lehet. A mitológiák szerint Marduk, az ókor Babilon főistene találta fel a kardot, akit az úz kérdéshez kapcsolódó Aszari néven is említenek. Egyébként a szavárd szó utótagja, a „várd”, hangtani megfelelője egy másik ősi vágóeszköznek is. A bárd ugyanazt a fogalomkört fedi, mint a szablya vagy a kard, azaz elválaszt, megoszt, gondoljunk csak a part vagy a párt szavainkra és azok származékaira, illetve más nyelvekben való előfordulásukra.

A kar-kard gondolatsorhoz tartozik a kardot tartó kéz, melynek vizsgálata tovább vihet bennünket. A kéz szavunk, akárcsak a kar, az akaratunk megvalósításának eszköze, melynek igei fejleményei többek közt a készít, kezel, kezd, késztet, stb. A kéz angol és germán megfelelői, a már korábban tárgyalt ősnépesség (hun, szavárd) nevéből kialakult, azokra jellemző tevékenységköréből kialakult szavak, hund (kutya) és hunt (vadászni) táborát gyarapítja. A hand kéz jelentés mellett, a görög kéri, a grúz kheli és a kazah kol változat is figyelemre méltó, ugyanis ezek a grúzok egyik ősének tekinthető kolkhiszi néphez kapcsolódnak. Ugyanis ez a korai grúz állam, a középkorban egyesült az ókorban Iberia néven ismert, keletebbre fekvő területtel és ezzel jött létre az egységes grúz királyság. Arról a grúz népről van szó, melynek kartvelebi ősnév változataiban már felismertük a kard – szablya –szabír eredetet. Ráadásul a kazah kol kéz jelentésű szó megtalálható a magyar nyelvben, melyet az összeszorított kézre használt ököl szóban ismerhetünk fel. Ez a gondolatmenet alapján lehettek a kolkhisziek eredetileg „ökölkesziek”. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az Árpáddal bejövő magyarok törzsszövetségében is szerepelt egy keszi törzs, ami valószínűleg ennek az ősi vonulatnak a képviselője volt. A kardot tartó kar szimbóluma igen gyakori a magyar heraldikában. Számunkra összefüggései okán, most Hont vármegye címere a legérdekesebb.

A kard előzmény más népek elnevezéséből is kitűnik, melyet talán a kurdok esetében ismerhetünk fel a legkönnyebben. A kurdok, a Közel-Kelet egyik legősibb népe, magukat a gutiktól származtatják, akik az Asszír Birodalom leigázásával írták be magukat a történelembe. A gutik országukat Kurduinak vagy Guti Birodalomnak nevezték. Magukat kassunak, vagy más néven kasszitáknak hívták, melyben a Kús leszármazási vonal és a magyar keszi törzs neve mellett, a kard megfelelőjeként használható kasza szavunkat ismerhetjük fel (lásd, igei formában kaszabol). Az ő idejükben birodalmuk és egész Mezopotámia neve Kar(a)dúnias volt, ami a kurd-kard összefüggésre utal. A kasszitákat egyes feltételezések szerint, az Egyiptomot elfoglaló hüxoszokkal lehet azonosítani. Ez azért érdekes, mert az ie. 17. században, a Nílus deltájában fekvő, általuk kiépített Avariszt tették meg fővárosuknak, melynek elnevezése a grúzok keleti ibériai ágának nevével mutat egyezést amellett, hogy a (Sz)avarisz névben a szavárd őselnevezés bújik meg. A hüxoszoszok nomád szármázására utal az is, hogy általuk lett bevezetve Egyiptomban többek közt a ló vontatta harci szekér és az összetett íj is. A kard kérdéshez tartozik az is, hogy az ie. 9. századi asszír források említenek egy Babilónia déli részén található Kaldu nevű országot, melynek lakói a káldok, akik nevük alapján szintén a tárgyalt ősi vonulathoz sorolhatók.

A „sza” vagy szűkebben „szab” szógyök származékai további értelmezési lehetőségeket kínálnak. Ilyen szó lehet a csap, ami szintén arra az értelemkörre vonatkozik, ami az egésztől való eltávolítást, eltávolodást segíti elő. Igei értelmében, magával a csapással megváltozik az eredeti állapot. A változás módját az igekötő pontosítja, pl. elcsap, lecsap, kicsap, stb. Főnévi alakjában a csap az az eszköz, ami segít az eredeti állapot megváltoztatásában, átereszt az egészből egy tetszőleges részt. Azért nevezik az ösvényt csapásnak, mert elsősorban azt az utat jelenti, amin eljuthatunk egy másik helyre, azaz változtathatunk helyzetünkön. A főnévi értelemből is származnak igék, mint a csapolás (folyatás), csappanás (fogyatkozás), sőt még a cseppenés is, ami cseppenkénti változást fejez ki. Ezt azért is érdemes tisztázni, mert a szentírásban is szerepelnek csapások, ami mai értelmében katasztrófáknak értelmezünk, de alapvetően a csapás egy változtatást fejez ki. A csap folyamatos működését jellemezhetjük, a szivárog igével, ami nem csak hangalakilag egyezik a szavárd szóval, hanem a szavárdok folyamatos mozgásával is. A vándorló nomád élet a mérsékelt égövön, az évszakok változásával egy ciklikusságot követett, ami az állattartáshoz kedvező adottságú területek látogatása során, többnyire egy körmozgást írt le. Így talán már érthető, hogy miért a szintén köröző mozgást végző ragadozó madár (turul) a totemállatuk. A szavárdokhoz sorolható, a mai egyetlen ogur nép, a csuvasok korábbi suvar névéből vezethető le a körbe járó csavar mozgás és a ma már rossz értelemben használt csavargó élet. A nomád vándorlás lényege, hogy folyamatos mozgással, újabb, a háziállatok számára kedvezőbb adottságú területeket keresnek fel. Ez az ősi „csavargó” haladás a sóvárog igénkben is megőrződött, ami mai értelmében vágyakozást, új dolog áhítását jelenti. Itt szeretném a figyelmet felhívni, hogy ezek a nyelvi összefüggések csak úgy tudnak kialakulni, ha a forrásnyelv (jelen esetben a magyar) adja azt a szótövet, ami széles értelemkörrel töltődik fel a különböző tevékenységek során. A suvar és a vadászatból ismert zavar megfelelés okán, egy természeti fogalomkör elnevezésére is magyarázatot kaphatunk. Ha a légkörben valami zavar keletkezik, ami nagy hőmérsékleti, nyomás és töltés különbségű légtömegek találkozásakor következik be, ekkor alakulnak ki a zivatarok. Ilyenkor a heves esőzéssel, villámlással, mennydörgéssel és kavargó légmozgással járó események tára, a zavar-tár, azaz mára a zivatar. A zivatart követő légköri jelenség, a szivárvány (zavarvány) neve, szintén ide sorolható. A nagy erősségű eső, a zápor pedig a szapora értelem okán kapcsolódik a szabír fogalomkörhöz. Egy további nyelvtani példa is megőrizte nyelvünkben a suvar-szavárd kapcsolatot, ugyanis a kettőzött igék között (pl. pitteg-pattog, ripeg-ropog, stb.) két forma ismert, melyet egy rövid és egy hosszú igei alak alkot, melyek ráadásul rokon-értelműek is. Ez a csűr-csavar és a zűr-zavar, ami az ősi nomád körmozgással egyező, de mára már inkább keveredés, zavaros fordulat értelemben használatos.

Korábban utaltam arra, hogy Szemerényi Oswald fejtése szerint a szavárd rokon szaka nép neve nomádot jelent. Állításának igazolására egy feltételezett iráni szót hoz fel (sak: megy, folyik, fut, kóborol). Véleménye szerint a perzsák azért nevezték a szkíta népeket egyetemlegesen szakának, mert azok vándorló pásztorok voltak. Ezt az állítást igyekszem igazolni néhány gondolattal. A nomád állattartó élet, mai értelemben vett művelői a pásztorok. Ismert a magyar népi hagyományban a pásztorművészet és annak kiemelt jelentősége. Sajátos jelképrendszere bizonyítja ősiségét, ami nyelvi bizonyítékokkal is alátámasztható. A szavárd-nomád életmód lenyomata, az angol sepherd és a német Schafer pásztor jelentésű szavakban érhető tetten. Ismert ebben az értelemben használt szavunk is, a sáfár, ami állatokat felügyelőt, számadót jelent. Elterjedt vélemény, hogy maga a pásztor szavunk nem magyar eredetű, mivel a szó töve az idegennek gondolt poszt, azaz állás, őrhely. Ezt szeretném cáfolni azzal, hogy a magyar pászta szavunk főnévi alakban sávot jelent, míg igei alakban pásztáz, vagyis áttekint, átvizsgál jelentésű, amit a pásztor, a pászta-úr is tesz, felügyeli az állatokat, tekintetével pásztázza. A sáv-urad, a szavárd ugyancsak ezt teszi. Valójában a szó posztol-pásztál, őrködik jelentésű formája került át más nyelvekbe és szélesedett ott ki jelentésköre. A kutya nem csak a vadászok nélkülözhetetlen segítőtársa, hanem a pásztoroké is. Gondoljunk csak arra, hogy a kutyafajták jelentős része ebből a csoportból kerül ki. Ez azért fontos, mert a kutya szó orosz megfelelője, a szobáka, a szavárd-származék szavak széles táborát gazdagítja.

Szavárd etimológiai párhuzamokat keresve, a középkorban az Ibériai-félszigeten letelepedett zsidóságra használt szefárd vagy szvarádi névre figyelhetünk fel. Az elnevezés az ősi Szefarad helynévből származik, ahova II. Sarrukín asszír király i.e. 722-ben hurcoltatta el a zsidókat. Van a zsidóságnak egy hagyományos hangszere, a sófár, ami egy kosszarv, melyet kürtként szólaltatnak meg. A sófár, az arámi sapír (szép) szóból származik. A nomád műveltségben ősi eredetű a pásztorkürtök használata, ennek párhuzama tűnik fel ősi elnevezéssel a zsidó kultúrában is.

Ismert a magyar mondai hagyományban, Csaba királyfi legendája, aki csillagösvényen érkezve, égi seregével szabadítja meg a magyarokat a bajból. A krónikás hagyomány is (Képes Krónika) említi Csabát, Attila kisebb fiaként. A Csaba név eredete ugyancsak a tárgyalt „szab”, „csap” gyökhöz köthető. A fenti szómagyarázatok igazolják Csaba szabadítói minőségét. Ez az ősi hagyomány más vallásokban is visszatükröződik. A gnosztikus tanokban Tsabbaoth a szabadító, szintén a seregek ura. Blavatzky, Titkos tanítások című könyvében a szót a következőképpen magyarázza:

„Seregek Ura” (tsabaoth) a kaldeai szabeusokhoz (vagy Tsabæans-hoz) tartozik, a szótöve pedig a tsab szó, ami „kocsit”, „hajót” és „sereget” jelent, így a sabaoth szó szerint a hajóhadat, a hajólegénységet, vagy tengeri sereget jelent, mivel az égre metaforásan a „felső óceánként” hivatkoztak a tanításban.”

Az idézet szerint a korábban a kard összefüggésben említett káldok nyelvén, a tsab szó sereget is jelent, mely alapján megérthetjük, hogy miért ezt a szótövet alkalmazza a magyar nyelv több embernek a megjelölésére, mint csapat. Ugyanez azzal is magyarázható, hogy az összeverődő, összecsapódó egyének alkotnak csapatot. Ez akkor lesz teljesen logikus, ha felismerjük, hogy a szélesebb értelmében hajót is jelentő szó forrása, a vízözön idején menekülő és összeverődő emberek alkotta csapat volt. A korábbi pásztor példák közé kívánkozik, de csak itt értelmezhető, hogy a türk nyelvek pásztor szava, a csobán, az itt taglalt közös szógyökről fakad. Szeretném megjegyezni, hogy „csab” szótő fejleményei szélesítik a korábban tárgyalt vízmozgással összefüggő kifejezések körét. Ilyen igei forma a csobog, csobban, míg főnévi alakra példa a régies ivóedény a csobolyó. Ugyanerre a szógyökre épül és lehet kapcsolatban ezzel az ősi vonulattal számos ókori elnevezés. Például Szabá (a Bibliában Sába), a szabeusok országa, a mai Jemen területén, melynek jelentőségét mutatja, hogy a történészek, az Indiai-óceán Föníciájának említenek. Az iszlám hitéletből ismert Kába köve is ide sorolható, melynek eredete iszlám előtti időkre tehető. A szaudi város, Mekka szentélyében elhelyezett rituális tárgy, valószínűleg egy meteorit kő, melyet Fekete kőnek neveznek.

Érdemes kitérni a szavárd szó második „várd” tagjára is, ami a korábban már említett bárd jelentésen kívül, egyértelműen a vár szavunkhoz kapcsolható, s ezzel együtt valamilyen védett településhez kötődő létformához. Gondoljunk csak a számos –várad és –várda névtagú településeinkre, melyekben ezt felismerhetjük. A falakkal védett helyen, a várban van lehetőség a kedvezőtlen körülményeket átvészelni. A vár hangtani rokonságban áll a kicsinyítő képzővel kiegészített bárka szavunkkal, ami pontosan azt a bibliai történet szerinti óvóhelyet jelenti, amely a témákhoz kapcsolódó pusztító vízözön ellen ad védelmet. Ez alapján nem meglepő az, hogy a katasztrófát túlélő szavárd, szabar népesség nevéből az (ú)szabár(kaiak) értelmezés is kibontható. A Római Birodalom ősellenségének számító pártusok származására szintén ebből a várdus-pártus összefüggésből következtethetünk.

A Konstantin bizánci császártól ránk maradt, magyarokra használt, szabartoi aszfaloi kifejezés aszfaoi tagja tovább vihet bennünket a kérdések tisztázásában. Az állhatatos, rendíthetetlen jelentésű aszfaoi szóról először az aszfalt szó juthat eszünkbe. Az aszfalt, mint építőanyag, már Mezopotámiában ismert volt. Már az ókorban rájöttek, hogy ez a fekete színű könnyen megolvasztható ásvány, kiváló kötőanyag. Segítségével, sokkal szilárdabb falakat tudtak létrehozni, melyek sokkal jobban ellenálltak a környezeti és emberi behatásnak. Az aszfalt fekete színéhez kapcsolódik, hogy Benkő Lóránd a szabartoi aszfaloi kifejezést, az örmény nyelven keresztül, fekete fiúknak fejti. Ismert a nomád népek (hunok, kunok, magyarok) esetében, az egyes népcsoportokat szín alapján megkülönböztetni. Leggyakrabban a fekete és a fehér színnel illették őket. Ez azért izgalmas kérdés, mert a germán nyelvek fekete jelentésű szavai, félreérthetetlenül ráhangzanak a szavárd szóra: schwarz (német), svart (norvég, svéd), zwart (holland), svartur (izlandi), ahogy a korábban említett kard szóra is. A kar szavunk, melynek származéka a kard, pedig a török nyelvek fekete szavaival egyezik: kara (török, kirgiz, azeri, kazah, tatár), gara (türkmén), kora (üzbég), khar (mongol). Ha hozzá vesszük azt a gondolatsort, melyben a leszármazást és a temperamentumot egyaránt jellemző vérrel kapcsolatos kifejezések sora alkot (forróvérű, hidegvérű, vérében van, kékvérű, stb.), akkor további megerősítéseket kapunk. Talán ismert a karakán kifejezés, melyet határozott, erős egyéniségre használunk. Ebben a szóban ismét visszaköszön a türk nyelveken fekete jelentésű kara előtagja és a kan, vér jelentésű szóvég. A türk nyelvek logikája szerint, a karakán ember, fekete vérűt jelent, tehát olyan származású valakit, aki a világ dolgaiban magabiztos kiállású. A szabír elnevezés utótagjában is ráismerhetünk a vér hangalaki megfelelőjére, így e logika szerint, a szabír, szabad vérűt is jelenthet. A nemzetközi szóvá kinőtt karakter, ami alapvetően jellemet, jellegzetességet jelent, szintén ezúton értelmezhető. Nézzük meg a fentebb tárgyalt szaporaságot és az ősnépességet jellemző zab kifejezés megfelelőit: vrómi (görög), havre (skandináv nyelvek), haver (holland), hafer (német), varsak (örmény), shvira (grúz), melyekben a vér szavunkat ismerhetjük fel. A spanyol, olasz, latin zab jelentésű avena, pedig a véna szavunkra utal, amit már a hozott képességek kapcsán használunk, de kötődik a vér származást hordozó jelentéséhez is (pl. van vénája hozzá). Ha a kar szavunk idegen megfelelőt nézzük, feltűnhet, hogy az angol arm, pontosan arra az örmény (armén) forrásnyelvre hangzik, melyből Benkő Lóránd a fekete fiúk jelentést fejtette, ráadásul az örményben a kar jelentése vnas, ami meg a véna jelentéskörhöz kapcsolódik. Ezek alapján már magyarázkodásnak helye nincs, a kör bezárul, minden egy irányba mutat.

A fekete kérdést tovább gazdagítja egy további példa is. Köztudott Mátyás király kiemelkedő történelmi szerepe. Páratlan könyvgyűjteménye és udvarában megforduló tudósok nagysága feltételezi magas szintű műveltségét, melyet ráadásul a korabeli feljegyzések is bizonyítanak. Ebbe a műveltségbe beletartozhat olyan tudás is, mely nem maradt az utókorra. Ilyen terület lehetett az őstörténetre vonatkozó ismeretek köre. Elgondolkoztató az, hogy Mátyás korának egyik legütőképesebb hadseregét, fekete seregnek nevezték. A névadásban Mátyás címermadarának feketesége mellett, a nyugati hunokra és magyarokra használt fekete jelző is közre játszhatott. Történészi álláspont szerint a névadás utólagos, de ennek cáfolatát feltételezi a Corvin név kara-vin (fekete-bor, azaz vér) olvasata. Továbbá következtethetünk a Corvinok karakán tulajdonságára.

A krónikás hagyományban, a szavárd eredetre utaló nevek sora található meg. Attila egyik vezére Szoárd kapitány volt, aki az itáliai hadjárat során önálló sereget vezetett, de Anonymus, Árpád kapitányai között is említ egy Szovárdot, aki többedmagával a Nyitra környéki harcokban vett részt, a szlovének és csehek ellen, akik között Zobor volt a vezér. Nyitrához kötődik a magyar Királyság első szentté avatottja, Szent Zoárd, aki a történet szerint Lengyelországból származott. Szovárd harcolt még Galád vezér (Ajtony felmenője) ellen is, a Maros-menti tájakon, aki blogár, kun és blak segítséggel vette fel a harcot ellene. Érzékelhető, hogy a hunok, a magyarok, a csehek és a lengyelek közt is ősnépességre utaló névformák fordulnak elő, ami jó eséllyel, a közös eredettel magyarázható. Árpád Szovárdja azért érdekes, mert déli hadjáratai során emberei Görögországban ragadtak, melyről a névtelen krónikás (Anonymus) a következőképpen ír:

„Szovárd ugyanezen a földön vett magának feleséget, és az a nép, melyet most Csaba-magyarjának mondanak, Szovárd vezér halála után Görögországban maradt. Mégpedig a görögök szerint azért mondták csobának, azaz ostoba népnek, mivel urának halála után nem volt kedve útra kelni, hogy hazájába visszatérjen.”

Itt a Csaba névalakból származó jelző keletkezésére kaphatunk magyarázatot, melyet nyilván nem kifejezetten jó szándékkal hoztak létre, de ahogy korábban szó esett róla ez a név is az ősi vonulatot gazdagítja.

A Szent István korabeli Remete Szent András, akit latinosan Zoeardus formában írtak, szolgáltatta a forrását további névalakoknak. Ilyenek a Zuárd, a Zoárd, a Szórád, a Szólát és a Szalárd is. Ez utóbbi azért különösen érdekes, mert a Szilárd névvel mutat szoros kapcsolatot, ami történetesen a mi nyelvünkön egyaránt azt jelenti, amit a bizánci feljegyzés szabartoi aszfaloi kifejezésének megfejtése és az írás elrendelőjének neve (Konstantin), állhatatos, rendíthetetlen, azaz szilárd.

A szavárd szófejlemények elemzésével az volt a szándékom, hogy példát hozzak egy ősszó széles jelentéskörének bemutatására, idegen nyelvekben való előfordulására és értelmi összefüggéseinek sokszínűségére. A többféle megfejtés nem bizonytalanságot jelent, hanem pontosan az ellenkezőjét. Ez igazolja azt, hogy a szó, a nyelvfejlődés kezdetéről származik, és ha úgy tetszik, az isteni teljesség kifejeződéséig vezethető vissza.

Ebben az írásban továbbra is a nyelvi összefüggések keresésével igyekszem őstörténetünk szálait kibogozni. Tisztában vagyok azzal, hogy az általam alkalmazott módszer nem felel meg a tudományosság követelményének, ám mégis reménykedem abban, hogy a józan logika érvei mentén haladva, kizárva a tömeges véletlenszerűségek lehetőségét, lesznek olyan nyitott gondolkodású olvasóim, akikben elindít egyfajta felismerést, ami elvezethet az emberiség valós történelmének feltárásához. Nagy segítségemre volt ebben dr. Kis Éva és Born Gergely, akik több gondolattal is hozzájárultak ennek a munkának a megszületéséhez.

 Egyes tárgyi emlékek ismerete és azok tudáshordozó szerepének átgondolása, elvezethet újabb összefüggések felismeréséhez. Így van ez az osztrogót és gepida „sasfejes” övcsatok elemzésével is.

Az első képen Szentesen talált gepida, a másodikon Kelet-Ukrajnában előkerült osztrogót övcsat. Az már egy gyors vizsgálódás után kiderül, hogy a szkíta eredetű gepida lelet és a germán származású osztrogót emlék között komoly hasonlóságok mutatkoznak. Azt is kimondhatjuk, hogy jelentős kulturális különbség nincs a két tudomány által szétválasztott nép között, hiszen a két öv viselet üzenete közös hitvilág kifejeződését mutatja.

Mindenek előtt érdemes az öv szerepét tisztázni. A régiségben a felövezés, a felnőtté válás fontos állomása volt, amikor a szertartás során, a fiatal fiúból férfi lett. Az öv nem pusztán a nadrág megtartására szolgál, hanem az öltözetben való elhelyezkedésével jelképezi a testiség és a lelkiség elválasztó vonalát. Ekkor válik maga urává az öv viselője. A test szellemiség hordozó szerepe a lélek működése által válik egységgé. Az öv csatja kiemelt szereppel szolgált. Ez jelezte, minek a szellemiségéhez és milyen lelkiség által kíván működni viselője, mi által csatlakozik hozzá. A hivatalos tudomány szerint sasnak meghatározott csat díszítés, a szkíta gyökerű magyar hagyomány alapján, egyértelműen a turulmadár által képviselt szellemiséget jelképezi. A turul egy nagyon magas szellemi minőség, gondoljunk csak Emese álmára, ahol nagy királyok sorát jövendölte meg, vagy az egyiptomi Hórusz sólyom ábrázolásáraira. Érdemes ennek a madár minőségnek, a jelentéskörét és nyelvi összefüggéseit is megvizsgálni. A ragadozó madarak közé tartozó sólyom a levegő ura, látása kiváló, a legnagyobb támadási sebességet képes elérni és magasabbra nem száll egyik madár sem, nincs ellenfele a levegőben, a sast is elűzi. A sólyom hangalaki megfelelője a selyemnek és a szellem szónak is. Ha belegondolunk mindkettő légies megjelenésű, valamiféle kapcsolódási szereppel bír a nem látható világhoz. A fátyol anyaga is selyem, amivel el kívánnak fedni dolgokat, de nem egészen, csak annyira, hogy egy kis átsejlésre lehetőséget adjon, közvetítő szerepe egyértelmű. A szentlélekmadár feladata ugyanez. Áthozza a meg nem nyilvánult világból az isteni tudást, a bölcsességet, az iránymutatást. Érdekes, hogy a salem és a shalom, béke jelentésű köszöntés is ebből a jelentéskörből ered. Az ismert bibliai történet nyomán mára a béke madara a galamb lett, ami olajágat hoz a csőrében. Jeruzsálem nevében is felismerhető a sólyom. Korábbi nevén Hierosolyma is mutatja, hogy olyan ősi településről van szó, ahol ennek a szent madárnak az eljövetelére számítottak, mely alapján, Jer-sólyma, vagy Gyere-sólyom az eredeti név. Érdekes módon a sólyomhoz köthető településnevek, a történelmi Magyarország területén igen gyakoriak. Például: Solymár, Zólyom, Nagysolymos, Sóly, de egyéb földrajzi nevekben is felismerhető a tárgyalt madár, úgymint Somlyó, So(ly)mogy, Sajó.Gyakori címerállat a sas, melynek neve a szusz, azaz lélek szóval állítható párhuzamba, ami ugyancsak a fenti gondolatmenetre vezet el bennünket. Kicsinyítő alakja a saska, vagy másképp a sáska már a rovarvilág leépítő minőségéhez vezet, ami a felhalmozott javak pusztítását képviseli.

Visszatérve az osztrogót és gepida övcsatok ragadozó madarára, ez a mi nyelvünkön könnyen beazonosítható. Ez pedig az ölyv, ugyanis hangalakilag teljesen megfeleltethető az öv szavunknak, de még az év szó értelmezése által is. Ezek mind körbe mozognak. Az esztendő kör, ha végig ér újra ismétli önmagát. Az öv is úgy fut körbe a derékon, mint a köröző mozgást végző ragadozó madár, az ölyv. Egyes magyarázatok szerint az öl, elpusztít szó a név forrása. Ennek cáfolatára további adalék az örv és az örvény szavunk, ami tovább szélesíti a kör alakkal vagy körbe mozgással összefüggő jelentéskört. Megvizsgálva a kora középkor uralkodó neveit, gyakran találhatunk keleti gót, vizigót, longobárd és gepida királyok, de burgund majordomusok között is erre az ölyv minőségre hangzó –ulf végződésű neveket (Athaulf, Agilulf, Aistulf, Gundulf, Brodulf, stb.). Rövidesen látni fogjuk, hogy ez a köröző madár jelentéskör egy sor madárban testet fog ölteni. 

A legnagyobb ilyen madárral kapcsolatos kérdés, Atilla és Mátyás madara kapcsán vetődik fel. Hogyan lett a krónikák leírásából ismert Atilla pajzsát díszítő turulmadár, Mátyás idejére holló? A válasz a nyelvi kapcsolatokban keresendő. Ezek alapján egy sor madár hozható közös nevezőre. Induljunk ki a holló idegen alakjaiból: corbeau (francia), corvo (portugál), cuervo (spanyol), garvan (szláv nyelvek), melyekből egy ragadozó madár, a karvaly neve bontakozik ki. Az olasz corvino változat közvetlen megfejtése: „kör-fényű”, a szó második tagja, a vino bort jelent. A bor és a vér nemcsak hangalakilag, hanem megjelenésében is megegyezik, különösen azóta, mióta Jézus Krisztus ezt az utolsó vacsorán szemléltette. A vér szavunk a leszármazást is jelenti. Egy példa erre, hogy a Barabás név hivatalos értelmezésében is Abbasz-fia, azaz Abbasz vére, tehát Vér-Abbasz. Ezzel összefüggésben a vér fény hordozó szerepére is fény derül, ugyanis a szláv nyelvekben a vérrel azonosított bor fenyőt jelent. Ráadásul a cirill ábécé „v” hangja a latin „b” jellel szerepel. Magyarban a fenyő szó gyöke a fény, mivel a fenyő bármikor, még vizesen is meggyújtható, tehát fénnyé tehető. Ezért eredendően a fenyő erről a fény(l)ő tulajdonságáról kapta a nevét. Latinul a fenyő fajneve Pinus, azaz fényes. Ide tartozik a venyige szavunk is, ami szőlővessző hasonló besorolását jelzi. Mátyás király leszármazása az anjou királyokon keresztül vezet, hiszen nagy valószínűséggel ő Zsigmond unokája. Erre egy nyelvi bizonyíték is hozható. Az első anjou királyunk Károly Róbert nevének eredetével kapcsolatosan a Képes Krónika a következőket írja: 

„..születésekor „elsőbben otthon Carobertónak, vagyis Károly Róbertnak neveztek, Magyarországon pedig elhagyván Róbertot, a magyarok Károlynak hívták.”

A Caroberto név megfeleltethető a holló corbeau, corvo alakjainak, melyből következtethetünk a hollós címer eredetére. A karvaly népi elnevezései közül a karoly és a karul változatok tovább oszlathatják a kételyeket a fenti gondolatmenettel kapcsolatban. Ennek fényében érdemes értelmezni a latin változatok eredetét. Ismert, hogy a holló és a legtöbb ragadozó madár körözve pásztázza a területet zsákmány után kutatva. Ez a jellegzetes viselkedés adja meg a név eredetét. A corbeau bő kört ír le, azaz körbe repül, míg a corvus köríves repülést mutat be. A körbe repülésnek a sajátsága, hogy nem egyenes vonalon, hanem görbén kell mozogni, így a lesz a holló névváltozata a görbő, aminek földrajzi lenyomatai mai napig fellelhetők, például Kis- és Nagygörbő Zala megyében. A körívű repülésű karvaly, a hasonló mozgású holló idegen neveiben vert gyökeret, ami mutatja a mára jól elkülöníthető két madár közös néveredetét, ami alapján már nem támadhat ellentét a két címerállat megítélésében, s a Hunyadiak eredetét illetően is megerősítést kap az anjou vonalon visszatért Árpád-házi leszármazás. A holló további idegen nevei segítségével egy újabb értelmezést is kaphatunk. Az angol raven, a dán, norvég ravn, a német rabe a révülés szavunkat adja ki, ami szintén a köröző mozgásból adódik, gondoljunk csak a dervisek táncára, ahol a révülést a forgó táncukkal érik el. Ez a gondolatmenet segíthet tisztázni a múlt homályába vesző misztikus madáralak, a griff nevének értelmezését. Megvizsgálva ezt a különböző állattulajdonságokat megjelenítő lényt, megállapítható, hogy minden más jegyei ellenére elsősorban madárnak mondható, mégpedig köröző madárnak, mert a neve is körív. Ez a körív madár magyar családnevekben is visszaköszön, mint például Kriván, Krivik, Gráfik, stb. Sőt ezekből következtethetünk arra, hogy a gróf méltóságnév erre a szellemi lényre vezethető vissza, de a latin nyelvek gráf szava is, hiszen a griffmadár által leírt körök adják a szó igei jelentését.

A tárgyalt szentlélek-madár minőségnek rossz irányba való átalakulását, egy további ragadozó madár név jelzi a számunkra. Ez pedig a kánya. A Czuczor-Fogarasi szótár a következőt írja a szóval kapcsolatosan: 

„A nép nyelvén ingadozó és határozatlan értelemmel bir. Általán kánya neven hivják a nagyobbféle ragadozó madarakat, különösen a sasok, sólymok neméhez tartozókat, melyek baromfiakat, egereket, néha nyúlfiakat is vadásznak... Nevét vagy csavargó, karingós repülésétől, és így a görbülést jelentő ka gyökelemtől, s közelebb kany gyöktől vette…”

A kánya szóban a sárkány második tagját ismerhetjük fel. Ahhoz, hogy pontosan megértsük a szókapcsolatok okait, fontos magának a sárkánynak az értelmezése. Gyakran felbukkan ősi ábrázolásokon, de még a népmesékben is. Először a legtöbben a rosszat, a gonoszság megtestesülését véljük felismerni benne. A sárkány állapotában az, aminek látszik, de működésében igei alakja a serken. A sárkány azzá válik, amivé tesszük. Az első tag a sár szó, ami a földből való származására mutat rá. A sárkány valójában a földi életből fakadó, serkenő vágyakat testesíti meg, amikor a ragadozó madárral jellemzett tiszta minőség rosszá alakul. Ezért van, hogy a sárkányt nem megölni kell, hanem uralni, és ahhoz, hogy uralni lehessen meg kell sebesíteni. A sárkány a szükséges rossz megtestesítője, mellyel megismerhető a minőségek közti különbség. Nyelvi bizonyíték erre, hogy a tuvai nyelv sárkány szava ulu, azaz ölyv. A sebesítés kifejezésből a „csabásítás” hangzik ki, ami azt a tiszta szűzi erkölcsi minőséget érzékelteti, amit Csaba királyfi és Szent Imre képviselt. A sárkány gyakran szerepelt szkíta népek jelképei között. A dákokat is ilyen tekintetben tartják számon. Kumorovitz L. Bernát, A magyar zászló és nemzeti színeink múltja című munkájában a következőket írja:

„Traianus császár rendszeresítette a Dáciában aratott győzelmei után. A szkítáknak is volt sárkányos zászlójuk, s még korábban a perzsáknak. A draco tehát keleti eredetű, s a zászlóval együtt, a rómaiak közvetítésével honosodott meg a középkori Európában.”

A sárkány jelkép szkíta eredete, rámutat arra, hogy innen származó szakrális szimbólum lehetett. Figyelemre méltó, hogy az Ajtony képviselte ősvallási vonulatban létezett sárkányos papi rend, melynek éppen Ajtony volt a főpapja, de még Zsigmond idejében is működött a sárkányos lovagrend. A „bécsi szabja”, amit Atilla kardjának is feltételeznek, markolatán szintén sárkány motívumok találhatók. De térjünk vissza a kányához és annak gyökéhez. Értehetőbb lesz, ha megnézzük a Czuczor-Fogarasi szótár ide vonatkozó szószedetét:

„KANYÓ: (kany-ó) fn. tt. kanyó-t. Hirtelen felnőtt, idomtalan görbe, megkonyult állásu siheder, kamasz, hórihorgas. Gyöke a görbeséget jelentő kany vagy kony.”

Ismét a görbeséghez jutottunk, ami a madaraink repülési jellegzetessége. Erősíti ezt a kanyar szavunk is, ami idegen nyelveken a holló (corvo) változatai: curve (angol), curva (olasz, portugál), kurva (svéd), kurv (észt) és krivina (szerb). A görbeséget számos településnév őrzi: Görbéd, Görbeháza, stb., így jó tudni, hogy ezek nem azért kapták a nevüket, mert a település görbe, hanem a névadó állat a görbő, azaz a holló, amire Hollóháza neve lehet példa. Gondoljunk csak arra, hogy a holló és a gyűrű mennyire összetartozik Mátyás történetében is. Valószínű, hogy Győr a nevét gyűrű alakú várfalairól kapta, sőt Jeruzsálem Gyűrűsólyom olvasata is gazdagítja ezt a gondolatmenetet. Ezzel a logikával a „várkony” végződésű településnevek érthetővé válnak, s ezen keresztül a kun-hun népnév jelentése is, ugyanis a vár-kun, várkony értelmezés tovább mélyíthető a vár-kany (görbe vár) változattal. Talán ez a magyarázata a késő múltba vezető körépítmények, földvárak alakjának. A régiségben sokkal nehezebb volt a térbeli és időbeli távolságokat összehangolni. Ezek kiegyenlítésére a várak voltak a legalkalmasabban, ahol összevárhatták egymást, s ahol a találkozásig biztonságban érezhették magukat. Ezt fedi a vár kicsinyített alakjának bárka változata védelmező burok értelemben. A fallal védett várak kisebbjeit jellemzőjükről, a falról nevezték el őseink falunak, s a benne megférő kisebb csoportot, pedig a település becézett alakjáról falkának. A várka-bárka-falka összefüggésen túl a védett települések körbekerítettségére utaló köröző madár jelentése is kibomlik. A sólyom idegen nyelvekben fennmaradt és a gondolatmenetet támogató falco alakjának a magyar valkó változata is fellelhető, ami településnevekben hagyott nyomot, mint Magyarvalkó és Oláhvalkó. A hunok és kunok a köröző, görbéző turul minőséghez tartoznak, ezt képezték le a településeik építésekor és nevet is ez alapján adtak. Sőt maguk a hunok, vagy névváltozatban kunok is erről kapták a nevüket. Felvetődhet a kérdés, hogy a sárkány szóban szereplő „kany” tag alapján, hogyan lesz görbe a sárkány? Érdemes a legtöbb (sár)kánya ábrázolást ilyen szemmel is megnézni, ahol a legtöbb esetben görbe a nyaka.

 A sárkányt gyakran emlegetik sárkány kígyóként is. A rokon kígyó szó eredete is a kanyargó mozgásból vezethető le és pont a kanyargó szó rövidítésével jött létre. A kígyó erős kapcsolatot mutat a földdel, jól illeszthető a korábbi gondolatmenetbe.A magyar nyelvben, félelmet keltő alakra használjuk a szörny kifejezést, ami a szárny szavunknak feleltethető meg. Ebből következik, hogy ennek a rémisztő lénynek szárnyának kell lennie, ami igaz is, hiszen a földből serkenő vágyakat megtestesítő sárkány elragadja a lelkeket és veszélyes magasságba is repítheti, ha azok nem tudnak úrrá lenni rajta. A sárkány szó „kány” tagja összehangzik a hány igével, ami egyezik a sárkány tüzet hányó tulajdonságával, ami a lélek tűzelemmel való működésére utal.  

A kanyar az útirány változtatását jelenti. Ha igyekszünk bővíteni a kányához kapcsolható értelemkört, az út épületek közti határozottabb irányváltásánál, kanyarulatánál, sarok keletkezik. A sarok idegen jelentései a kánya által képviselt kanyargó mozgáshoz vezetnek: co(r)ner (angol), gonia (görög), köná (japán), esquina - őskánya (spanyol). A skandináv nyelvek sarok jelentésű horn, hörn, hjörne szavai pedig a szarv által megjelenített görbeségre utalnak, hiszen számos nyelvben ez a szó szarvat jelent. A lélekmadár leromlott minősége a sárkány, melyre egy nem túl hízelgő jelzőkkel emlegetett madár a szarka hangzik rá. Ennek idegen alakjai az észt harakas, a finn harakka és a görög karakáxa nem csak a madárminőségek tovább árnyalódását jelenti a harkály jelentéskör felé, hanem a kerekes, körbe repülés tulajdonságát is megidézi. A sarok nem csak házak között létezik, hanem testrészként is ismerjük. Ebben a formájában az észt kand (kányád), a finn kantapáá és a litván kulnas (kányás) utal a tárgyalt tulajdonságra.

Egy további, hasonló szöget bezáró testrész, a könyök idegen megfelelői is elvezetnek bennünket ebbe az irányba, ugyanis az észt küünarnukk, a finn kyynárpáá, a görög ankóna, a lett elkónis, a litván alküné és még a kirgiz csükanak is a kányára utal, ahogy maga a magyar könyök szó is. Ha ez utóbbit is megnézzük, felismerhetjük, hogy első tagja a kánya által képviselt kanyarodó értelemkörhöz tartozik, míg a szó második tagja azt a formát érzékelteti, amit a könyök hajlásakor bezár, azaz egy ék alakzatot. Ezek alapján következtethetünk arra, hogy a könyök szavunk a kany-ék szóösszetételből alakult ki. További érdekessége a könyök kérdésnek, hogy a szláv és ibér megfelelői a lakat szavunkra hangzanak (bolgár: laküt, szerb, horvát: lakat, ukrán: likat, orosz: lokot, lengyel: lokiec, spanyol: /la/codo, portugál: /la/cotovelo és francia: /la/coude). A lakat neve azért az ami, mert a lakat ajtóra helyezésével a bent maradót ott lakatja. A lakat képletesen ugyanazt teszi, mint a csípőre tett kar, hajlottan záródik. A könyök olasz megfelelője a gomito, a hajlott dologra használt gamó szóból ered, ahogy Esztergom neve is a Duna régi Ister nevéből adódó Ister-gamóból.

A könyök kérdés azonban nem merül ki ennyiben, ugyanis ismert a magyar nyelvben a szótagforgatásos szóalkotás, amit ha ebben az esetben is alkalmazunk, egy magyar törzs nevét kaphatjuk meg. Ezzel együtt a könyök szavunk könyék hangzóváltozata, amit még ma is használnak egyes tájakon, szótagforgatás nélkül is kiadja ezt a jelentést. A köny megfordítva nyök, a könyék második tagja nyék. A nyék törzs nevének eredetére nincsenek megdönthetetlen érvek, inkább csak feltételezések. A sárkányos szkíták, az előbb kifejtett kany szótagból levezetett értelmezés szerint, lehettek a nyék törzs, akiknek nevéből még a nyak szavunk is kiolvasható, ami megfelel a görbenyakú sárkány értelemkörének. 

Érdemes még foglalkozni a sarokkal, mint testrésszel is. Mi kapcsolja szorosra a sarkot a sárkánnyal? A sárkány a földből, vagy víz alól, tehát lentről emelkedik, száll fel vagy saját igéjével serken, hogy elragadjon jó minőségeket, gyakran fiatal szüzeket. Ahhoz, hogy ellent lehessen neki állni vagy a fejét kell levágni, azaz rossz szellemiségétől megszabadítani vagy meg kell vetni a lábunkat, hogy ne tudjon elragadni. A földdel való legszorosabb kapcsolatunk a sarkunkon keresztül valósul meg. Nem vezet jóra, ha elrugaszkodunk a földtől. Gyakori mondás, hogy „állj a sarkadra!”. Nem a lábujjadra, hogy nagyobbnak látszódj, hanem maradj a földön, vesd meg a sarkad. Ezt csak azért részleteztem, hogy érthetővé váljon az Akhileusz történet, miért a sarka maradt a legsebezhetőbb pontja. A sarok hangalaki megfelelője a szurok, ami jellemzően fekete. Ez a sarok földdel való kapcsolata miatt van. A sarok szláv nyelvekben pata, ami a földel kapcsolódó testrész okán, rögtön kapcsolja a sárkányos ősvallási vonulatot a vele hangalaki megfelelőséget mutató Vata és az eretneknek nyilvánított, patarénusok nevéhez. A szurok idegen jelentései egy újabb madár minőséget fednek fel. Ez pedig a daru, mint a turu(l) hangpárja. A szurok lettben darva, finnben terva, észtben törv, angolban tar, német, holland nyelvben teer, japánban táru, franciában talone, olaszban tallone, spanyolban talon, de még a szláv és ibér nyelvek katran szavában is felismerhető. A hangzósított változata a kataran, pedig már arra a gót-alán fekete vonulatra vezet rá, amely ezeken a nyelvterületeken vetette meg egykor a lábát. Ezeknek a jelentéseknek egyik magyarázata, a darura átterjedt fekete hollómadár minőség nyelvekben való megjelenése. Egy korai keresztény ágazat, ami valószínűleg közel állt az őskeresztény valláshoz, amit a 13. században eretnekké nyilvánítottak és szinte teljesen kiirtottak éppen az ellenük indított első keresztes háborúban, a katár vallás. A mai Dél-Franciaország területén elhelyezkedő Katárföld lakói a katárok voltak. Az ibér katran elnevezés katár-án értelmezése mutatja, hogy éppen ebből a fekete vonulatból eredeztethető az ő nevük is. A katár elnevezés egy további értelmezés felé is elvezet. Ismert, hogy a katárok Dél-Franciaországban jelentős barlangrendszert ismertek és működtettek. Pontosan a nevük újra hangzósításával figyelhetünk fel erre a tulajdonságukra. A kő-tár értelmezésből juthatunk el a földalatti tevékenységükhöz, a bányászathoz vagy a védelmi célból létrehozott járatrendszer kialakításukhoz. A katár, az a kő-tör vagy kotor, igékkel rokon. A tár gyök szerepel a tárna szavunkban, ami a bányászat, kitermelés, feltárás helyét jelenti. Itt nincs sok fény, szinte minden fekete, ezért kapta a szurok szó is ezt a „tár”jelentést. Ráadásul a latin nyelvek föld jelentésű terre, terra szavai, ugyanezt a szógyököt tartalmazzák, ami közvetlenül csatol vissza a sárkány sár tagjának föld vagy fekete jelentéséhez. A lábbeliként használt saru szavunk szintén a földdel való kapcsolatot jeleníti meg. Az asszír uralkodólistában szerepel a Sarrukin (Sarok-hun) név, melynek értelmezésére szintén innen van lehetőség. Erre a névre hangzik a muszlim vallásúakra használt szaracén, magyarosan szerecsen szó. Forrásának meglepően az arab sarki szót jelölik meg, ami keletit jelent, hiszen az Egyiptomtól keletre élő arabokat illették ezzel a névvel, ám mélyebb jelentése rámutat e népek ősibb eredetére, vagyis a szerecsenek nem a bőrük színe miatt feketék. Katárföld szomszédságában, Katalóniában, a katalán települések közt gyakori az emlegetett „tar” gyök előfordulása: Tarragona, Tarragonés, Tárrega, Tortosa, Mataró, s még a bányászatra utaló Banyoles település is beszédes a számunkra. Sarkéi város, melyet a kazárok építették a Don partjára a magyarokkal szembeni védelem céljából, szintén utal erre a fekete kapcsolatra, de maga az ősi dák város Samisegetusa (Sármező-géta-őse) szintén.

Visszatérve a hajlítható tulajdonságú könyök szóra, a vele rokon gyökű, a sírás során keletkező könny, aminek keletkezése a száj görbülésével és a fej leszegésével (konyulás) jár együtt. A könny idegen alakjai szorosan kapcsolódnak, hiszen a németben és az angolban tear, dánban, norvégban: táre, svédben, izlandiban: tár. A sárkányra nem csak ráhangzik a tárkány szavunk, ami ősi szakrális fémművest jelent, hanem értelem átfedések is vannak a szótagok jelentésében. A kány szógyököt összefüggésbe hoztam a kun – hun nép nevével. Ez alapján a tárkány az tár-kun vagy tár-hun. A tár pedig a fentebb kifejtett fekete jelentést takarja. Ez adja meg a végső választ arra, hogy a tárkány, az tulajdonképpen fekete hun. Az sem véletlen, hogy pont a Fekete-Körös völgyében fekszik Köröstárkány település. Krassó vármegye és a Krassó folyó nevét magyarázzák a török fekete jelentésű kara és víz értelmű szu összetételéből, de a Krassó megfeleltethető a Körös szónak is, így maga a Körös szó is jelenthet fekete vizet.

A turul (régiesen turu) – daru megfeleltethetőség kapcsán idekívánkozik Kézai Simon leírása Atilláról:

„Ethele király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak. Mert ezt a czimert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.”

Koronás fejű madárról beszél a krónikás. Létezik ilyen a darvak között is, az Afrikában élő koronás daru.

A magyar néprajzban a darunak nagy hagyománya van. Már a 10. századi ábrázolása is ismert egy karperecről, a koronázási palást szegélyén és IV. Béla címerében is szerepel, de Károly Róbert dénárján is (ez különösen fontos, a korábbiak tükrében). Címerállatként gyakran előfordul, de kalapdíszként is igen elterjedt volt a férfiak között. A moldvai csángóknál ismert a daruzás, amiben többek közt egy leszúrt bot mellett köröznek, ami nagy hasonlóságot mutat magyar a gólyás játékkal. A kínai mitológiai hagyományban a daru a fényesség princípiumával áll kapcsolatban és úgy tartották, hogy a halhatatlanok darvakon járnak. Mindezeket a madárhoz köthető hagyomány jelentősége miatt soroltam fel.

A krónikás által említett koronás fejű madárról, a számunkra egy jellegzetes testrész a taraj juthat eszünkbe. Ez a bőrfüggelék az állatok fején fut végig. Legismertebb formája a tyúkudvar urának fején végigfutó dísz, ami oldalnézetben nagyon hasonlít a királyok koronájára.

A kakas hasonló szerepet tölt be a maga területén. Járása büszke, azaz hangalaki párja szerint gőgös. Szántai Lajostól hallottam, hogy a király szavunk a kerülj igével hozható kapcsolatba, ami az uralkodók szakrális ország-kerüléseiben öltött testet. A turulmadár keringő mozgása ugyanezt minőséget képviseli, ráadásul a turul régies formája a turuj, ami már közvetlen kapcsolatba hozható a taraj szavunkkal.

Érdekes módon, ez a tarajos királyi tulajdonság az ókor számos viseletében megjelenik. A tarajos sisakok Trójától egész Rómáig jellemezték a harci viseletet. Trója kapcsán a krónikás hagyományunk szerint az akhájok által elűzött trójai szkíták népesítették be a nyugati tájakat. Gondoljunk csak az etruszk (turuszék) vonulatra, a Galliában letelepedő éppen kakas kultuszt hozó, a főváros nevét adó Parisz királyfi népére vagy a Pannóniában Szikambria városát megalapító népességre. A Wikipedia szerint Trója neve a hettita forrásokban „ta-ru-i-sa” alakban fordul elő, ami nagyon hasonlít az etruszkokkal azonosított tengeri nép, a turusa, görögül türszénosz törzsnévre, amiből több következtetés is levonható, elsősorban az, hogy az etruszkok lehettek, akiket lakóhelyük után trójaiaknak neveztek el. Ez összecseng a római latin eredetmitosszal, amely Trójából származtatja és Aeneastól eredezteti Róma lakosságát. A turusa vagy türszénosz, mint törzsnév, önmagával való magyarázatként ismerhető fel, hiszen a nevet a törzs jelentéssé alakult turus, turulos minőségből vették, akik egykor egységes származási közösséget alkottak. A kakas gőgős tulajdonságához még annyit, hogy a Noétól induló Jáfeti leszármazási vonalon megjelenik Magóg is. Magóg névből kiolvasható gógós, gőgös tulajdonság, ami forrása lehet a kakas szavunknak. Fentebb tisztáztuk, hogy a sárkány igei alakja a serken. A serkentés eszköze a sarkantyú, amit érthetünk sárkány tűnek is. Ezzel az eszközzel természeténél fogva éppen a királyi tulajdonságú kakas rendelkezik. A királyi minőség más hétköznapi kifejezésekben is hagyott lenyomatot. A korábban tárgyalt kanyargós értelembe tartozik a kerek formájú kenyér szavunk, ami a kanyar hangalaki párja. Amikor szelünk egy szeletet ebből a kenyérből, természetesen tenyérből, akkor egy köríves mozdulattal kanyarintunk egy karéjjal, ami viszont azzal a király szavunkkal azonosítható, melynek jelképe a taréj. Ráadásul a karéj kenyér és a taréj még formájában is hasonlítanak egymásra.

A tarajos minőség nevekben is megtestesült. A dák verő Traianus nevét fejthetjük Taraj-Janus-nak, mint a nevében hordozott tulajdonság kétarcúságának, vagy a földhöz kötődő Tara-Janusnak. Ugyanis már a korábban kapcsolatba hozott sarok és szurok szó idegen jelentései (sarok: talon, szurok: tar, teer, terva, darva), a föld feketesége mellett származásának fekete ágának jelzésére is szolgálhatott. A jelenlegi tudományos álláspont szerint logikus lenne, hogy Traianus, római lévén a görög hagyományt folytatva, a tarajos sisakosokat képviselte, de a fentiek tükrében nem lehet más az előzmény, mint a trójai szkíták. A mi nyelvünkön a római utódnépet, az olaszokat taljánoknak, vagy tarjánoknak is nevezik. Fölvetődhet, hogy ez az itáliai névből származik, mint (i)talián, sőt a szkeptikusok számára kérdés lehet egyáltalán a taraj szó magyar eredete is. Ám kibontva az eredeti értelemkörét látható, hogy a kakas fejdísze a taraj azért kapta ezt a nevet, mert egy csupasz toll nélküli bőrfüggeléket jelent az állat fején, egy tar-hajat. A T-R szőgyök működésében valaminek a levágását, aprítását, kinyerését, összegyűjtését jelenti, mit TöR, TaR(ol), TáR és állapotában, mint TaR, TaRLó, TöRek, TáRoLó stb. így a taraj magyar eredete nem marad kétséges. A tarajos sisakdíszeseket kétségtelenül magyar nyelven nevezték el. Ráadásul a taraj hangalaki párja a talaj szavunk, ami közvetlenül csatol vissza latin nyelvek föld jelentésű terra, terre alakjaira. Ha jól belegondolunk a megművelt talaj felszíne hasonlóan barázdált, hullámos, mint a taréj formája.

Trója és Traianus kapcsán ismét eljutottunk az ősnépesség kérdéséhez. Ahogy az előbb írtam az itáliaiakat taljánoknak vagy tarjánoknak is hívjuk. Igen ám, de tele van a Kárpát-medence tarján településnevekkel: Gyöngyöstarján, Salgótarján, Tarján, Tiszatarján, Tarjánpuszta, sőt Szeged egyik városrésze is Tarján, de van Tarján patak is Gyöngyösön. Ez nem véletlen, hiszen az egyik honfoglaló törzs neve is tarján volt. Nézzük meg mit ír róluk a Wikipedia:

A tarján törzs a magyar törzsszövetség egyik magyar törzse volt. Neve a török eredetű tarkan méltóságnévvel egyeztethető etimológiailag. Ennek eredeti jelentése földesúr, tartományúr. Mások (pl. Ligeti Lajos) szerint a tarkan (iráni forrásokban tarẖan, török nyelvekben inkább tarχan, mongol darqan) török etimológiái elfogadhatatlanok. Türk feliratokon tűnik fel először, a türkökhöz szogd közvetítéssel került valószínűleg a zsuanzsuanoktól. Ezen álláspont szerint nemcsak a tarján törzsnév és helynevek, hanem a Tárkány helynevek is ebből a méltóságnévből erednek.

Így máris helyben vagyunk. A tarján szó egyesek szerint elfogadhatatlan etimológiái pedig elvezetnek bennünket a tárkányság megértéséhez. A mongol dargan változat, a villámlást kísérő jelenségére a dörgésre emlékeztetnek bennünket. Ez és egy korábbi írásban említett dörg-György összefüggés a tárkányok ember feletti képesességeire engednek következtetni. A tárkányok nevében szintén ott van a származás nyoma, mint trákián, tehát trák. Némerth Gyula hivatkozik a török tarkan méltóságnév trakan- alakjára, mely egy X. század elejéről való görögnyelvű bolgár feliratban fordul elő (Beschewliew : Die protobulgarischen Inschriften, 52. 1.). A trák hangalakilag egyeztethető a dák népnévvel. A trákián névből alakult ki a nyugati nyelvek dragon, azaz sárkány szava. Az ősvallás sárkányos rendje mindjárt értelmet nyer és a dákok sárkányos lobogója is. Nem mellesleg Szent György történetben is a sárkány legyőzése és uralása áll a középpontban. Nagy valószínűséggel a nem kevés szkíta előzményű görög történelemből ismert, szigorú törvényeiről elhíresült Draco, szintén ehhez a vonulathoz tartozhatott. Hogy magyar szempontból mennyire vezethető vissza az időben a tárkány kérdés, arra nyelvünk széles értelemkörből kibomló lenyomatai világítanak rá, mint például a tárkony, mint fűszernövény, vagy tarhonya, mint étel. Ismert, hogy a Szirdarja és az Aral-tó vidékéről nyugatra vándorló szkíta törzsszövetséget maszagétának vagy ásziknak hívták, s hogy új helyükön már alánoknak nevezték őket. Az alánokat egy eretnekké nyilvánított vallási ágazatnak, az ariánusoknak a nevében is felismerhetjük, melyre már Tóth Gyula is rámutatott. Az alánok, a nyelvi úton is bizonyított fekete ágat képviselő gót-alánokkal, vagyis katalánokkal azonosíthatók. Az arián vallást a (t)arján törzs nevében is felismerhetjük, akár a származási helyhez köthető két ázsiai folyó, a Szirdarja és az Amudarja nevében is. Érdekes megvizsgálni, hogy a mai népek idegen elnevezéseiben, kiknél található meg az „-arián” tag. Ebből kiderül, hogy ez két rokon nemzet, a bolgár és a magyar esetében fordul elő, mint bulgarian és hungarian. A bolgárok idegen alakú neve a bal-ági vagy balog arián, míg a magyaroké a kán-ági vagy királyi arián formából alakultak ki. Ennek tükrében a nyugat-európai népek indoeurópai vagy korábban árja származási elmélete teljesen más megvilágításba kerül.

A tarján név még feltűnik a 11. századi bolgár történelmében is, melynek tanulmányozása rendkívül fontos a számunkra, hiszen pont Delján Péter nevében ismerhetjük fel a tarján hangzást, aki anyai ágon Szent István unokaöccse. Hogy ez a kérdés milyen nagyságrendű és milyen előzményekre tekinthetünk vissza, annak érzékeltetésére hoznám fel, hogy a perzsáknál ugyanez a minőség jelenik meg három Dareios uralkodó nevében is, mint Tarajos. Ezek alapján egy olyan kép bontakozik ki a számunkra, ami nem csak Európa, hanem a keleti világ szkíta előzményeire is rávilágít.

Annál is inkább, mert a hettita időjárásisten Tarhuntasz (hatti nyelven Táru, luviban Tarhun) neve is ebbe a körbe sorolható, aki az arinnai napisten férje. A hatti mitológiában ők a főistenpár, akitől az egész panteon származik. Leggyakoribb megnevezésének ősi sumer leirata, megjelenik hettita forrásokban is, ami a sumer nyelvben tartalmazza a vihar, eső vagy zivatar jelentést. Az akkádok ugyanezzel a jellel írták le a szél fogalmát (saru), ami igencsak hasonlít a király vagy uralkodó (sarru) szóra. Az, hogy feleségét arinnai napistennek nevezték, az arianizmus névvel illetett vallási ágazat, sokkal korábbi nyelvi előfordulását jelzi. Tarhuntasz neve figyelemre méltó hasonlóságot mutat az etruszk Tarchon isten nevével és a római néven Tarquinii (eredetileg Tarchon) város istenével. Az sem mellékes, hogy a város nevét viselték az első etruszk királyok a tarquiniusok. Kultusza Tarhuntasszasz városához kötődik, amely település jelenleg még ismeretlen helyen feküdt, valahol Anatólia déli részén. Tarhuntasz leírása a következő:

„Ábrázolásain hármas villámként jelenik meg, emberalakban fejszét tart a kezében, amely gyakran kétfejű. Lehetséges még a buzogány is. Fején szarvas koronával jelenik meg, szent állata a bika, amely miatt Anatóliában elterjedt a szent bikák kultusza. Mítoszaiban szörnyek legyőzője, ilyen Hedammu (talán tengeri kígyó), valamint Illujankasz, a sárkány. Összességében mitológiája nagyon hasonló Zeuszéhoz, valószínűleg a phrüg és lüd mitológián keresztül egyenes kapcsolatban vannak.” /Wikipedia/

A leírás tökéletesen illik Baál istenre, az ősvallás istenére, akiről tudjuk, hogy a görög mitológia főistenének Zeusznak a megfelelője, hiszen ismert Zeusz-Belus néven is. A szarvas korona pedig bizonyítéka annak, hogy a legfőbb uralkodói jelkép, maga a korona, ebben a formában a magyar nyelvből tevődött át más nyelvekbe, hiszen a kör-anya jelentésű korona szó, ami eredetileg matriarchális forrású, hangalakilag teljesen megfelel a corn, corno, stb. szavaknak, melyek szarvat jelentenek.

Tarhuntasz mondájában egy Hupaszijasz nevű halandó segíti a sárkány elleni harcban, akinek nevében a Kopasz-íjász elnevezést ismerhetjük fel. A mi nyelvünkben a tar és a kopasz igen nagy hasonlóságot mutat. A tar-íjász pedig a sokat tárgyalt tarajos minőséggel hozható összefüggésbe. A fentiekből nem következik kevesebb, mint hogy a római történelem szkíta eredetű tárkányos királyokkal indul, ami a tarajos királyi minőségen alapszik. 

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a kereszténységet Jézus Krisztus születésével indítják, holott a keresztény vallás nyelvi gyökerei jóval messzebbre nyúlnak. Ismert a mezopotámiai műveltségben is olyan alakok ábrázolása, akiknek állati testrészeik vannak. Ilyen a szárnyas géniusznak nevezett ember testű, de madár fejű lény.

A képek alapján jól látható, hogy megporzási feladatot végez és ugyanúgy két pár szárnya van, mint a méheknek, így valószínűsíthető, hogy termékenységi istenről van szó, aki fenntartja a földi életet. Igen ám, de a fején tollkorona van, mondhatni egy taraj, ami a fentebb tárgyalt tulajdonságokra vezet rá bennünket. A taréj szó idegen formái, angol, norvég, svéd: crest, olasz, spanyol cresta, portugál crista, francia créte, japán kuresuto, éppen a keresztény vallásra hangzanak, ami a mi nyelvünkön a kereszt alapszóra épülő toldalékkal képzett vallási formát jelent. A taréj a fejen fut végig, alulról fölfelé, ez a szellemiség útját képviseli. Ugyanilyen szellemi attribútum a szarv is, ami szintén uralmat jelképez, és felfelé sugárzódik. Ez az irány kereszteződik a föld síkjával, ahol az anyagi lét megvalósul. Ez lehet a lényege az egész kereszténységnek, ahol anyagban van próbára téve a szellemiség. Ennek a működéséhez elengedhetetlen a megfelelő lelkiség megléte. A lelki minőség pedig csak az összetartozás tudatban tud olyan fokra emelkedni, ami az önös érdekeket alá tudja vetni. Ebből látszik, hogy az emberiség felaprózása, idegen szóval individualizálódása a magasabb szintű egységtudat ellen dolgozik. Amíg az emberiségben nem tudatosul a közös származás, nem nyílik meg az út Istenhez

A korábbi fejezetben tisztázásra került a gótok és a dánok származása, de a krónikáinkban leírták, hogy Attila címei közt a médek királya titulus is szerepel. Felvetődhet a kérdés, hogyan lehetett a hunok ismert vonulási útvonalától távol eső Méd Birodalom, s annak ezer éves maradványa Attila fennhatósága alatt a Krisztus utáni V. században? Hivatalosan, a médek az időszámításunk előtti első évezredben élt ókori nép volt. Asszír források említik őket először az ie. 9. században. Birodalmuk központja a Kaszpi-tengertől délnyugatra elterülő hegyvidéken helyezkedett el. Asszíria megdöntésével hozták létre birodalmukat, ami Anatóliától Közép-Ázsiáig terjedt ki. Az ie. 6. században a perzsákkal egyesültek és a médek hódításaira alapozva jött létre az Óperzsa birodalom. Legközelebbi leszármazottjaik a mai kurdok. Nagy ellentmondás feszül abban, hogy médekről már nem beszélhetünk 2600 éve, mivel egyesültek a perzsákkal, de királyi címként mégis felbukkannak az V. században. Az igazság megtalálásához, segítségül hívjuk az írásos emlékeket és a már bevált nyelvi és nevezéktani bizonyítékokat, ki fog derülni, hogy a médek mögött egy ősi vonulat húzódik meg. Mindenek előtt érdemes felfigyelni néhány neves ókori történetíró feljegyzésére. A korábbi fejezetekben szereplő Trogus Pompeius idézetben utalást találunk médföld első birtokosainak kilétére:

„A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják.”

Strabó (Kr.e. 64-kr.u.20) görög történész a pártus birodalom megalakulását így írja le:

" A Kaspi tenger körüli dákok egyesültek a médekkel és megalkották a Pártus birodalmat"

(ami i.e. 250-től isz.u.225-ig állt fenn). Egy másik feljegyzésben, a szkíta származású népként ismert szarmaták vagy más néven szauromaták származására kaphatunk utalást:

„Sarmatae, Medorum (ut ferunt) suboles”; (a szarmaták, mint hírlik, a médektől erednek). [Plinius, VI. 7,19].

Az idézetek segítségével, megbizonyosodhatunk Mezopotámia szkíta előzményeiről, valamint a pártusokban és szarmatákban tovább élő médek létezését jóval közelebb helyezhetjük Attila korához, s a méd királyi címen, már nem szabad megütköznünk, sőt a médek indoiráni származása kérdőjeleződik meg azzal, hogy két szkíta néppel hozzák közvetlen összefüggésbe.

A kérdés további tisztázása érdekében, próbáljuk meg kideríteni a méd népnév eredeti értelmét. Először a szláv nyelvek „med” szava juthat eszünkbe, ami mézet jelent. Megállapíthatjuk, hogy a méd és a méz hangalakilag közel álló szavak. Gondoljuk csak a méz jelentéskörébe tartozó (m)édes szavunkra. Kezdetben a vadméhek által gyűjtött mézhez nehéz volt hozzájutni. A faodúkban rejtőző mézet faággal szedték ki, vagy szövetcsíkkal itatták fel és húzták ki. Innen ered a (mézes) madzag (médág-mézág) szavunk. Ahhoz, hogy ne legyenek kétségeink, hogy a méd szónak melyik nyelv az eredete, ki kell bővebben bontani a méz szógyök nyelvi kapcsolódásait. A földkerekség nyelveinek tanulmányozása során, rájöhetünk, hogy a méz szó az egyik legősibb a világon. Álljon elő néhány példa erre, a már említett med (szláv nyelvek) mellett: madu (indonéz, jávai, maláj nyelvek), madhu (bengáli), madha (maráthi), maha (nepáli), meghr (örmény), medus (lett, litván), miel (francia, spanyol), mel (latin, portugál), miele (olasz), méli (görög), mesi (észt) és ezita (baszk). A méz eredete az a virágos rét, vagy másképpen mező, ahonnan a méhek összegyűjtik a virágport és készítenek belőle mézet. Bizonyítják ezt az angol „mead”és a wales-i „maes” mező jelentésű szavak. A megdöbbentő dolgok csak ezután következnek, amikor megnézzük egy sor további nyelv méz jelentésű szavait, nem feledve Attila származását. Ezek a következőképpen hangzanak: hunaja (finn), hunang (izlandi), hunning (fríz), honing (holland), honning (dán, norvég), honig (német), honung (svéd), honey (angol), honi (maori), naphung (thai) és mát ongi (vietnámi). Ezekből a szavakból a hun nemzet neve olvasható ki. Korábban a vikingekkel kapcsolatosan, már a svéd „konung”, király jelentésű szó értelmezésénél kiderült, hogy ez a szkíta-hun származású uralkodó réteg nevéből alakult ki. A közeli k-h hangzóváltással létrejött szó, közös jelentésre utal, ugyanis a mézet készítő méhek is királyságban működnek (a méhkirálynő tartja össze a családot), ezzel az elnevezéssel a médek és a hunok királyi ragjára lehet következtetni, amelyet Hérodotosz is megírt, hogy egyedül a szkítáknak van a földön királyi népe. Ez egyben további nyelvtani bizonyíték a hunok és médek közös származására. A magyar nyelvben a méh és a méz egy tőről fakad, még ma is említik a méheket mézikéknek. A szógyök jelentéskörét vizsgálva, újabb kapcsolódásokra bukkanhatunk. A mézet kedvelő erdei állat, a medve (med-evő) szorosan ide tartozik. Skandináv és angol nyelveken a medve, a bear, baere, bara, bera szavakkal van megnevezve, ugyanazzal a kifejezéssel, mellyel a nem római vagy görög népeket illettek az ókorban. Ezeknek a jellemzően szakállat viselő harcosoknak barbár nevéből származik az európai nyelvek többségének szakáll jelentésű szava (barba, barbe, beard, stb.) és láthatjuk, hogy ennek a sűrű bundájú állatnak a neve is. A szkíták sólyomkultusza az angol nyelvben hagyott lenyomatot, mert a rájuk utaló „bird” madár szavuk szintén ide sorolható. A méz med változata az eredete az édes italnak a nedünek és ennek érezhető formája, ha valami nedves. Nagyon érdekes, hogy ebben a görög, balti és szláv nyelveken újabb visszaigazolást kapunk. A nedves délszláv nyelveken mokar, bolgárul mokür, lengyelül mokro, csehül, szlovákul mokry, észtül marg, finnül marka és görögül ugrosz. Ez mind a makar, magar népre utal. A görög ugrosz magyarokra használt kifejezés, pedig a pozsonyi csatát megelőző IV. Lajos keleti frank király által kiadott rendeletből ismerős lehet: „ugros eliminandos esse” (a magyarok kiirtassanak). De nézzünk további összefüggéseket! A méz sűrű állaga az edény falán bevonatot képez, ez a máz. Aki felvisz egy réteget a testére, az mezt visel. Akin nincs mez, az meztelen vagyis mázatlan. Látható ezekből a szerteágazó szókapcsolatokból, hogy a méd népelnevezés forrása nem lehet más, csakis a magyar nyelv, s akiket ezzel a névvel illetek joggal tartoztak Attila fennhatósága alá.

Itt világosodhat meg, hogy az egész mezőgazdasági jelentéskör alapja, a legelső ilyen jellegű tevékenység, a méhészet és annak alapszava a méz szó, hiszen a mező vagy méhlegelő az a virágzó növénnyel borított terület, ahol a méhek megtalálhatják a számukra fontos táplálékot, a virágport és a nektárt. Ebben a tekintetben átgondolás tárgya Mezopotámia neve is, ugyanis ennek az ókori folyamközi mezőgazdasági tevékenységet folytató civilizációnak az elnevezése, nem a latin nyelvből és annak mezo – közép, közti jelentéséből származik, hanem a méd ősnépesség elnevezéséből, melyből jóval később vette át a latin nyelv már középi, központi értelemben. Mezopotámia egész pontosan Méd-Ó-Potámia, ahol a Potem szó a Főistent (Fő-Ten) jelenti, ahogy ez Egyiptom esetében is felismerhető az Egy-Ó-Potem eredeti jelentésben. Egyébként Egyiptom eredeti nevére Borsos Tamás 1619-es írásában kaphatunk pontos választ: „Egiptust az törökök egészen Miszirnek híják, minthogy igazán is zsidó és egiptusi nyelven Mizraim neve Egiptusnak.” A Mizraim elnevezés nyelvtani úton enged következtetni Egyiptom szkíta eredetére. Egyiptomi hieroglifákon gyakran előfordul a méh és a méhészkedés ábrázolása. Régészeti bizonyítékok utalnak arra, hogy a méz táplálkozási jelentősége mellett kultikus jelentőséggel bírt. Áldozatként és sírmellékletként is gyakran megtalálták, de mégis leggyakrabban királyi címelemként találkozunk a méh ábrázolásával, mégpedig az első fáraó dinasztiától egészen a római korig. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyiptomi uralkodó réteg abból az ősi méd vonulatból származhat, melynek jelző állata a királyságban élő méh és annak terméke a méz (méd) volt. Ezt a kapcsolatot, Egyiptomi piramisok esetében is felismerhetjük. A Maidum vagy Medum piramist egy Huni nevű uralkodó építette, de a Nílus folyása mentén, Mezguna település közelében is találhatóak piramisok.

 Ennek tudatában a török névváltozat a Miszir (Méz-Úr) valamint a zsidó és egyiptomi Mizraim (Méz-Uram) egyaránt beszédes a számunkra. A legmegdöbbentőbb, hogy ez a gondolatmenet nyelvi bizonyítékát adja annak, hogy Európa uralkodói vonalát a szkíta-hun vezető réteg adta, melyet már korábban (előző írás) a „király” elnevezések előfordulásai is bizonyítottak. Az európai nyelvek máig használt anya, asszony, kisasszony, lány, úr, uram elnevezéseik, tetszik, nem tetszik, erre engednek következtetni. Nézzük először az anya jelentésű szavakat: madre (olasz, spanyol), moeder (holland), mother (angol), Mutter (német), mát (orosz), mátka (lengyel, cseh, szlovák), mitéra (görög). Ez a szó nem lehet új keletű átvétel az európai nyelvekben, mert, ahogy a magyarban is az anya-anyag egymásból származó összefüggés itt is, mint mother-matter található meg. A leány maiden (angol), Madchen (német), meisje (holland), vajze (albán), meitene (lett), mind a méd vonulatra utal, akárcsak az asszony missis (angol), madam (francia), moteris (litván) (mé)zsena (szláv nyelvek), de az erősen módosult mulher (portugál) és muher (spanyol) is. Érdekes, hogy a spanyol főváros, Madrid nevét is anyaváros jelentésként jegyzik, a latin matrice szóból levezetve, azonban Madrid a Mezeta (Mézatya) fennsíkon helyezkedik el, ami jelzi, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás. Ennél ősibb eredete lehet. Az angol kisasszony jelentésű szó, a miss és a francia uram, a monsiuer (eredetileg mézi-úr), a japán uram misuta (méz-atya) és az angol, és skandináv uram szava a mister is ide sorolható. Ha már az uram elnevezéseknél tartunk az olasz signore (szikán-úr) és portugál és spanyol senhor pedig ahhoz az ősi szikán-szikul származásra utal, ami a karthágói fejezethez kívánkozna. A fentebb említett szláv mátka szó számunkra ismerős lehet, hiszen nyelvünkön a fiatal párok nevezték egymást mátkának, s ez egyben válasz is arra, hogy a friss házasok miért hívják az első közös időszakot mézes heteknek. Milyen különös, hogy a magyar nyelvben tükröződik vissza ez a kedves és tiszteletteljes megszólítás többek közt az édesanya és édesapa szavakban, ahol egyben feljebbvalói és becéző értelmet is hordoz. A méd-mát forma egyezését nem csak a „t”-„d” hangzócsoporton belüli átalakulással magyarázhatjuk, ha visszakanyarodunk az egyiptomi, „mézurami” uralkodói vonalhoz, ugyanis többszörös megerősítést kaphatunk Maat istennő személyében, melyet egy gondolatsor híján, később fogunk részletezni.

Ebbe a méz jelentéskörbe tartozik az angol mist, köd jelentésű szó. látszólag nincs kapcsolódás, de tudjuk, hogy nem minden méz áttetsző, sőt lehet, hogy régen nem is volt olyan méz, mint a mai akácméz, aminek tisztasága ma minőségi kategóriának számít. A vegyes virágmézek opálosak, kristályosak, ez alapján már a nehezen átlátható köd elnevezése már logikus lehet. A belőle származó mistery - mézteli (titok, rejtély) ezt a jelentéskört gazdagítja. Akárcsak a medúzák, mint a tengerekben gyakran előforduló egyszerű állatok. Világszerte használt nevüket homályosan áttetsző testükről kapták, mert első látásra úgy tűnhet, hogy „méz úsza” azaz med-úsza a vízben. További vízi élőlények neve is ezt a jelentéskört gazdagítja, ugyanis a vizet elszínező parányi növények, a moszatok elnevezése, szintén a méz homályos állagából származik. Ebből árnyalódott tovább nyelvünkben a maszat szó értelme, mint szennyeződés és a sűrű folyékony átláthatatlan, építkezéshez és festéshez használt anyag, a mész szavunk is.

Méd ügyben egy további mezőgazdasági példát is fel lehet hozni: van egy ismert gyümölcsfaj a meggy. Éretten édes és különleges zamatú, ízletes gyümölcs. Valószínű, hogy a médek is ismerték és fogyasztották, az is lehet, hogy az ókorban ők ismertették meg a világgal. A feltételezés alapja az, hogy a meggy szó régies formája közvetlenül erre utal, ugyanis településnévben és családnévben is a medgyes írásmóddal találkozhatunk (lásd. Medgyes, Medgyesegyháza, Medgyesbodzás, ill. Medgyesi). Az elnevezés eredete lehetett a médek által szívesen fogyasztott édes gyümölcs, ami régiesen úgy hangozhatott, hogy a „méd-egye”. Ez a „méd-egye” elnevezés, a kiejtés könnyítése érdekében, hasonult mássalhangzókkal mára meggyre változott. Talán nem puszta véletlen, hogy nemzeti lobogónk egyik színe a meggypiros. Ide kapcsolódik, hogy több szláv nyelvben hazánkra és nemzetünkre egyaránt ezt a régies „d”-s elnevezést használják, például: Madarsko, madarsky (cseh, szlovák) Madzarska, madzarski (horvát, szlovén) és Madarska, madarski (szerb). Ezekben a magyar nyelv madár szavát ismerhetjük fel, mely szintén a méd szógyökből származik.

A mezopotámiai régészeti leletek, legyen az asszír, babiloni, méd vagy perzsa bőségesen tartalmaznak szárnyakkal ábrázolt emberalakokat, akiket általában isteneknek határoztak meg. Könnyen elképzelhető, hogy a kőfaragások alkotói a szárnyakkal, az ábrázolt személy vagy istenség ősi (madar-magyar) származását, ezen keresztül szabad akaratát, vagy népének szabadságát kívánták érzékeltetni. Ha figyelmesebben megnézzük a szárnyas emberalakok ábrázolásait, további érdekes dolgokra figyelhetünk fel. A szárnyak jól láthatóan tollakból állnak és két pár található belőlük, ami madarak esetében nem fordul elő, mivel csak egy pár szárnyuk van, míg ugyanez, a rovarok esetében, a hártyásszárnyúaknál előfordul. Ide tartoznak a méhek is. Ezekben az ábrázolásokban az a különleges, hogy egyszerre jeleníti meg az ábrázolt személyt madár és méh alakban. Hogy ebben ne legyen kétség, meg kell figyelni, hogy az emberalak beporzási tevékenységet folytat, az élet fenntartását, továbbvitelét jelképezve, egyben a méh-madár, méd-magyar összefüggést erősítve. A szkíta népek madár kultusza a turulban, mint szent madárban öltött testet. A magyar-madár kapcsolatra Pap Gábor egyik hivatkozása is ideillik, miszerint filmforogatásra hozott erdélyi hímző asszonyoktól tudta meg, hogy náluk az a szokás, hogy a madár motívum hímzésekor a hazájukra kell gondolni. Mindezek alapján a madár-magyar-médúr összefüggés érthetővé válik. Itt jön képbe újra Mizraim (Egyiptom) istennője Maat. az ókori egyiptomi vallás szerint az igazság és a rend, valamint a törvény megszemélyesítője és istennője. Ő képviseli a teremtéskor felállított világrendet, melynek fenntartása a fáraó feladata. Kapcsolatba hozták Ozirisszel is, akit már korán az igazság urának neveznek, emiatt a későbbi időkben alakja összeolvadt Íziszével. Maat istennőt szárnyas karokkal, vagy legalábbis tollal a hajában ábrázolják, így nem lehet kétség, hogy ő madár, azaz méd vagyis magyar. Az, hogy a vele azonosítható Íziszről az „ízes”, „mézes” elnevezés juthat eszünkbe, már csak adalék. Ha belegondolunk abba, hogy a magyar hagyományban mennyire jellemző a tollviselet, a maradék kétségeket is eloszlathatjuk.

További szókapcsolatok támasztják alá a méd nép ősiségét. A legtöbb európai nyelvben megtalálható a medál és az abból származó fém jelentésű metál szó, ami a médek nyakában függő fém nyakbavalóból eredhet. A nyakékek medálnak nevezett változata olyan hosszúságú láncon vagy zsinegen függ (gondoljunk csak a sportolók érmeire), amely azt a viselőjének a szívéhez közel tartja. Ennek oka az, hogy a múltban nem divatból viselték, hanem mély meggyőződésből és a medál azt a személyt vagy istent ábrázolta, amely valóban meghatározó szerepet töltött be annak számára, aki hordta. Amikor idegenekkel találkoztak a médek, látva nyakbavalójukat megkérdezhették tőlük, hogy mi ez? A válasz az lehetett, hogy ez a médek élő istenét Élt ábrázolja, tehát ez a méd Él. Így terjedt el más népek között a medál szó, mint nyakbavaló és anyagából adódóan, mint fém.

A keresztnevek között kutakodva a Medárd néven akadhat meg a szemünk. A név eredetének hivatalos magyarázata szerint a német nyelvből származik és hatalmasat és erőst jelent. A németek ősei a germánok (gyer-mének) gyermek nemzet a médekhez képest, hiszen legalább egy évezred távolság van közöttük, így ennek a névnek nagyobb valószínűséggel lehet a méd, mada, magyar nyelv a forrása, mivel a magyar népi hagyományban Medárd névünnepének kitüntetett szerepe van a termést meghatározó eső előrejelzésében. Jelentése sokkal inkább Méd-urad lehet. Maradva a neveknél, a Méd Birodalom mai területén élő arab népeknél számunkra érdekes keresztnevekre figyelhetünk fel. Az Ahmed, Hamid, Imed, Mada, Mahmud és Mohamed nevekben egyaránt megtalálhatjuk a méd népnév lenyomatát, amit a jóval későbbi arab utódnépesség napjainkig megőrzött. Ezek között a legmegdöbbentőbb a vallásalapító prófétáról ismert Mohamed, s annak változata a Mahmud név. Ennek eredete a méd elnevezés mellett, a mágus-papi vonalat vivő magi törzs lehetett és ebből a Magi-méd, Magya-méd formából alakulhatott ki napjainkra fennmaradt névalakja. Mohamed városa Medina is árulkodik méd előzményeiről, hiszen előtagjában ez egyértelműen felismerhető. Napjainkban Medina egyszerűen várost jelent, és használatos köznévi értelemben is. Ezen nem lepődhetünk meg, ha tudjuk, hogy a szkíták egy része városokban élt. A várkun (várkony), varég, fríg, fríz (várúz), farizeus, elnevezés előzményét, a városlakó életformát folytató ősnépesség adta, ahogy később a városlakó médek nevéből kialakult Medina, „város” értelemmel töltődött fel. Az említett Medina helység ősi elnevezése eredetileg Méd-anya, azaz Méz anya, pontosabban Édesanya lehetett. Közeli rokonságban áll ezzel Málta régi fővárosának elnevezése, Mdina is. Nevét az arab uralom idején kapta. A főniciaiak Malet-nak nevezték, ebből származik a római változat, a Melita. Ez utóbbiak forrása, az ősvallás istene Bál-atya lehetett. Érdekes, hogy a jelenlegi főváros Valletta ugyanezt a jelentéskört hordozza, bár azt mondják, hogy egy johannita nagymesterről, egy bizonyos Jean Parisot de la Valette-ről kapta a nevét, de máltai nyelvű változata, az Il Belt inkább az ősibb eredetet erősíti. Női névként ismert az Edna vagy Edina. Germán eredetűnek mondják, Hedin városából származó jelentéssel. Az eddig tett megállapítások alapján, nem kell túlzottan megerőltetni magunkat, hogy a Méd-anya jelentést kiolvassuk belőle. Négyezer éves krétai romváros neve Mália, szintén ide sorolható, nem kizárólag a település nevének okán, ugyanis méhkultuszuk tárgyi emléke is előkerült.

Nicotera község Dél-Olaszországban, Calabria régióban, régi nevén Medma, ugyanezt a jelentéskört gazdagítja. Az egykori Méd Birodalom területén található Meshed, Irán második legnagyobb városa és Mezandarán tartomány nevei még üzennek azoknak, akik látnak és hallanak. 

A Kárpát-medence földrajzi elnevezései közt is bőven találhatunk méd szálra utaló helységneveket, hogy ne menjünk messze, nekünk is van Medina településünk, továbbá Mad, Mád, Mada, Máda, Madácska, Madar, Mádéfalva, Madocsa, Medecser. Középhegységünk, a Mátra (méd-ura) szintén említésre méltó. Akárcsak a Mecsek-hegység legmagasabb helye a Misina (Méz-anya) tető vagy a borsodi székhely Miskolc (Méz-kalász vagy Méz-kalács). Lajosmizse, Miske (mézke), Máza és Miszla is ebbe a jelentéskörbe tartozik. Zalavár ókori neve Mosaburg. Az elnevezésben felismerhető méd eredet, az egész szláv ősiség elméletét is cáfolja, amit természetesen már más neves történészek is megtettek. Ezen felül még Karintiában is található Moosburg település.

Meg kell említsük a Bükk-hegyég lábánál fekvő település lakóit, a matyókat. A matyók, annak ellenére, hogy külön népcsoportként tartják számon őket, genetikailag teljesen megegyeznek a palócokkal, akik pedig nagy valószínűséggel a pelazgok és a filiszteusok leszármazottai. Nevükben felismerhető a méd, mada, magya nép névváltozata. Érdekes, hogy az a Mátyás király adott mezővárosi címet a matyók városának, Mezőkövesdnek, akinek nevében megbújik a matyós, magy-ős, méd-ős jelentés. Ez alapján nem lehet véletlen az, hogy Mátyás corvináiban ábrázolt hat embléma közül az egyik a méhkas. A mezővárosi cím jelentésén is érdemes elgondolkodni. Az elnevezés magyarázata szerint, a település városi rangot és vásártartási jogot kapott azzal a feltétellel, hogy a falvakhoz hasonlóan nem építhetett városfalat, tehát mezővárosnak kellett maradnia. Az előzmények alapján sejthető, hogy itt többről van szó, ugyanis a „mező” szó nem utal rangra, sőt a mezei jelző inkább átlagost, alacsony színvonalút jelent. Erősödhet a gyanú, hogy ebben az esetben is azzal az ősi vonulattal állunk szemben, amit Mezopotámia esetében is felismertünk. A mezővárosi cím mögött azt a központi, királyi értelmű méd szót érthetjük, amely családnévben (Medovárszki) és földrajzi névben (Medovár puszta az egykori Túrócz vármegyében) is megtalálható. Mátyás idejében jelentősen megnőtt a mezővárosi címek adományozása, amely összefüggésben lehet Mátyás néveredetével és méhkas emblémájával. A „medovári” rang sokkal inkább egy olyan cím lehetett, ami évezredes hagyomány továbbélését bizonyítja.

 A méhek és a médek királyi rangja egy indiai uralkodói címben is visszaköszön. A mahárádzsa szóban a rádzsa szanszkrit, hindi és más nyelveken is királyt jelent. Hindu vallású uralkodókat illettek ezzel a névvel, akik jelentősebb területet és ezzel együtt egy államalakulatot birtokoltak. A szó „mahá” tagja utal arra az ősi királyi származásra, amelyet India területén a „méhe-rádzsák” képviseltek.

A mai Irak területén található város Mosul (Méz-úr) elnevezése, szintén a méd előzményekre vezet vissza. Bulgária és Görögország folyója a Meszta. Tudunk az egykori görög város Mezambria (a mai Neszebar)létezéséről is. Az Azovi-tenger régi neve Maeotis volt. Nevét az ott élő maeotae (méh-atya) népről kapta. Elképzelhető, hogy ennek az ősi rokonságnak az okán kapcsolódik eredetmondánk, a szarvas üldözésekor, Maeotis mocsaraihoz.

Az ókori történelem központi területe a mediterrán régió a Földközi-tengerrel, melyet északról Európa, délről, Afrika, keletről Ázsia határol. Nevének eredetét a „mezo” közt, közép és „terra” föld jelentésű elnevezéssel magyarázzák. Korábban Mezopotámia kapcsán már leírtam, hogy hiba lenne a jóval későbbi latin jelentésből levezetni ezt. Míg a mediterrán térséget egykor betöltő méd nép nevéből sokkal logikusabb a „médek földje” jelentést elfogadni, melynek számos földrajzi lenyomata maradt fenn. Mielőtt ezt tovább részletezném, felhívnám a figyelmet ennek bizonyítottságára, ugyanis ezen logika szerint, a Mediterrán-tengert és vidéket Mezoterránnak kellene hívni. Mivel mediterránnak hívják, vagy egy jelentésűnek kellett lennie a két szónak (a méd mint központi, királyi nép), vagy nem lehet más a névelnevezés forrása csak maga a médek. Folytatva a földrajzi lenyomatokat, a karthágói fejezetben említésre kerültek a deli médek, a dalmátok, akik az Adriai-tenger partvidékén Dalmáciában élnek ma is, továbbá ismerjük az egykori Karthágói Birodalom területéről az egykori Madauros várost és a mai Bagradas folyó ókori Madjerda nevét. Említésre méltó a Kr. e. 4-3. századból származó, numídiai építészet remekműve, a dór oszlopokkal koszorúzott medraceni (Madqasszan) sírdomb az algériai Batna mellet. A mai Montenegro területén található egy ókori illír település Meteon vagy Medeon, amely a III. római-illír háborúban játszott szerepet (i.e. 168). Érdekesség, hogy a régészek a közelben, Donji Medunnál, melynek neve szintén beszédes, korabeli halomsírokat is feltártak. Szintén az ókori Illyria városa és várromja, a Margellici vár lehet figyelemre méltó, ugyanis Albánia középső részén a Myzeqeya síkságon található, melynek nevét állítólag a Muzaka családról kapta. Ugyancsak az adriai térségben, Itália északi részén, ismert egy idevágó ókori településnév, Mediolanum. Azt, hogy nem a jelenleg elfogadott magyarázat állja meg a helyét, melyben a mediolanum, azaz utak kereszteződését jelenti, bizonyítja a város mai neve, ugyanis Milánó, a miele – méz jelentéshez áll közelebb, nem pedig a medio – középső, központi értelmezéshez. A város régi nevének kialakulása a Medio-alanum formából egyszerűsödhetett Mediolanum-ra. Mindenesetre elég érdekes helyzet az, hogy a Mediolanumi Ediktum, amiben a szabad vallásgyakorlásról rendelkezik Nagy Konstantin a hosszas keresztényüldözések után, egy méd-alán nevű városban született meg. Ebben is igazolódni látszik Tóth Gyula felvetése, hogy Attila győztes fia, Aladár, többek közt Nagy Konstantinként (Nagy Kunsztán) maradt fenn Európa koraközépkori történelmében.

Ugyancsak Tóth Gyula elméletét erősíti az, hogy a kora középkor sokszoros birodalom-felosztásai során, melyeket gyakran elfelejtettek egyesíteni, keletkezett egy francia Média. Nagy Károly unokái, nagyapjuk birodalmát a verdun-i szerződésben három részre osztották, melynek során a középső területet I. Lothár kapta. Innen a név Lotharingia. Könnyen beletörődhetnénk abba, hogy a Média név, a középső terület okán keletkezett, ha földrajzi nevek sokasága nem mutatna arra, hogy itt bizony többről van szó. Francia Média határfolyója a Maas, amely franciául Meuse, ami tartomány névként is szerepel. Ugyancsak tartománynév Meurthe-et-Mossel. Sokat mondóak a számunkra Maastricht (limburgi és városi tájszólásban Mestreecht), Maaseik, Metz (francia kiejtése: Mes) városok elnevezései. A legmeggyőzőbb viszont az lesz, ha megvizsgáljuk ki is valójában Lothár. A történet szerint, amit ma történelemnek hívunk, a Nagy Királynak volt az unokája. Európa történelmét meghatározó hun királynak, Attilának, a krónikás hagyományunk szerint két fia volt, akik halála után két pártra szakadtak és összecsaptak a hatalomért. A vesztes Csabának az életútját ismerjük, akinek egyenes-ági leszármazottja Árpád, a IX. században Attila ősi jogán vette birtokba a Kárpát-hazát. A győztes fiúról nem tudunk semmit, viszont cserébe van Európának hősi múltja a kronológiailag bizonytalan kora-középkorban. Nagy királyok, birodalom szervezők, kereszténység törvényesítők alapozzák meg a máig uralkodó nyugati kereszténység államiság intézményét. Nagy Konstantin, Martell Károly, Klodvig, Nagy Károly, Lothár. De ki is az a Lothár? Ahhoz, hogy megkapjuk a pontos választ, a győztes Attila fiú nevét kell felidézni. Igen Lothár = ALADÁR! Itt kell Tóth Gyula tenyerébe csapni, és gratulálni neki, mert elmélete újabb megerősítést nyert! Francia Média, azaz Lotharingia nevében Aladár-hungiát ismerhetjük fel. Mindemellett úgy tűnik, hogy nevezéktanilag a Csaba-ágiaknak is van közük a médekhez, hiszen Álmos anyja Emese (Eméze) neve erre utal. 

 A vallásgyakorláshoz kapcsolódó esemény, magyarul a mise, egységes európai elnevezése szintén ebbe a jelentéskörbe tartozik. A jelenleg elfogadott nézőpont szerint, a mise szavunk szláv közvetítéssel átvett latin kifejezés, ami a diakónus, vagy az áldozópap a szertartás végén elhangzó „Ite, missa est” (Menjetek, most van az elbocsájtás!), mondatából származik. A missa latin jelentése: tömeg. Más nyelveken a mass, massa szintén. Magyarban ugyanez a massza szó szélesebb értelmű, hiszen sűrű, folyékony anyagra értjük ezt. Egyébként az összegyűlt embertömeg mozgása, szintén ilyen lassú folyású, masszaszerű, mint az egész jelentéskör forrása a méz. Tudjuk, hogy a méz ősidők óta nagy becsben tartott kultikus jelentőségű táplálék volt, s a belőle készített mézeskalács is, ami gyakran az isteneknek felajánlott áldozat szerepét is betöltötte. Az ókori görögök a halott szájába mézeskalácsot tettek, hogy ezzel engeszteljék ki Cerberust, az alvilág mogorva őrét. Feljegyezték, hogy Püthagorasz nem élő állatot, hanem állatformájú mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Hazánkban már az aquincumi ásatásoknál is találtak több mézeskalács sütésre használt égetett cserépformát. A magyar ősi méhész nemzet. Magyarország méhészetének XI. századi írott nyomai vannak. A mézeskalács készítés is komoly hagyományokkal rendelkezik Magyarországon. Ennek jelentőségét csak emeli, hogy a fentebb említett városunk Miskolc nevének eredeti jelentése is mézeskalács lehetett. Ezekből következtethetünk arra, hogy a vallási szertartásrendben miseként emlegetett esemény neve, az ősi méz áldozat, a „méze” bemutatásának rítusáról kapta a nevét, melynek széleskörű elterjedésében a magyar nyelv szolgált forrásul. Ezeken az ősi szertartásokon, valószínűleg elhangozhattak példabeszédek is, mert a szoros egyezést mutató mese szavunk innen árnyalódhatott ki mai jelentéskörébe.

Érdekes, hogy a bibliai nevek közt is találhatunk méd kapcsolatra utaló szálakat. A Madai névben egyfelől Jáfet fiát kell értenünk, másrészről a médeket is jelenti. Mádon, kannaneus városkirályság volt, míg Madmen, város Moábban. Ábrahám és Ketúrá hat fia közül az egyik Midián, aki később ezen a néven királyságot alapított. Mózesről annyit érdemes tudni, a beszélő nevén felül, hogy apósa Midián főpapja volt, de Jézus felmenői közt is megemlítenek egy Maát nevű személyt. 

Figyelemre méltó az egykori római provincia Moesia (Mézia), ami a mai Szerbia és Bulgária területén helyezkedett el egykor. Hivatalos magyarázat szerint, nevét a moesi nevű trák törzsről kapta. A Valens császár vezette, végnapjait élő római Birodalom 378-ban a hadrianopolisi csatában a gótoktól kapta meg a kegyelemdöfést, akiket „moeso gótoknak” neveztek. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Moesia római provincia lakói a trákok, akiknek országát az ókorban Európának a Görögországtól északra fekvő területeit nevezték Thrakiának, beleértve a déli Makedóniát és Szkítiát is. Hérodotosz a trákokat az indek után a világ legnagyobb népének ismerte. A moesi nevű trák törzs, a IV. században már gótként térdelteti meg a római Birodalmat. Nem beszélve arról, hogy az szkíta ászik vagy ismertebb nevükön jászok (akiket szarmatának is neveztek) szövetségét görögül Maszaget-nak hívták. A maszaget szóban a mézi gótokat ismerhetjük fel. Bonfini szerint a massagéták neve nagy gétát jelent, ami utal a királyi, uralkodói minőségükre. A masszagéták királyságát a keleti Kaukázusban az isz. 3. században Mazkut-nak hívták (Méz-gót). Sztrabón az ászikat jazigoknak írja le. A szövetség, a névadó ászik mellett aorszokból (oroszok, vagy avaroszok, avarok), roxolánokból (rusz alánok) állt. A történelemtudomány jelenlegi állása szerint, az ie. 2. században a kangarok előrenyomulása mozdította ki őket eredeti szálláshelyükről a Szir-darja és az Aral-tó vidékéről és ekkor változtatta meg a törzsszövetség a nevét alánra. Antonio Bonfinit idézve további megerősítést kapunk az említett népek rokoni kapcsolatáról.

„ A görögök jobban ismerték a gétákat, hiszen ezek sűrűn járogattak el a Duna két partjára, és hol a mysusokkal, hol a trákokkal összekeverve jelentek meg... Aelius Cato ötvenezer gétát hoz ki az Al-Dunán túli területről Trákiába, mely nemzet a trákok nyelvét beszéli, ma is él, és mysusnak neveztetik. A görögök, mint Strabo írja, a gétákat trákoknak gondolták, mint a mysusokat is, ugyanis mindkét nép trák, az is, amelyet most mysusnak nevezünk, az is, amelytől azok a mysusok eredtek, akik Ázsiában a lídek, a frígek és a trójaiak földjét lakták. Továbbá a fríg nép is a trákoktól származik, mert egykor brígnek mondták, mint ahogy tudjuk, hogy ugyanazt a népet nevezték medobithynnak, bithynnak és thynnak.”

Itt kell kitennünk az egyenlőség jelet a szkíta, trák, jász, szarmata, alán, gót és méd népek között és ez alapján értékelni Attila történelmi szerepét. Ugyanis ebben az idézetben tisztázódik, hogy a géták, a mysusok és a trákok egy nyelvet beszéltek, és mint tudjuk a nemzeti összetartozás egyik legerősebb kapcsa a közös nyelv. Ugyanolyan hiba lenne külön nemzetként kezelni őket, mint mondjuk a székelyeket, a palócokat vagy a jászokat, akik egyaránt a magyar nemzet részei. Kiderült az is, hogy a méd népnév egyezik a trák mysus (mézes) néppel, hiszen ahogy olvashattuk a trákoktól származó frígeket medobithynnek nevezték. A trák nép nevének forrása a szkíták sólyomkultuszának madara, a turul lehet, melynek régi változata a turu és ennek többes száma a turuk. Innen származik a törökök népelnevezése is, akik idővel más vallást vettek fel és eltávolodtak a szkíta értékrendtől. Egyébként a középkori források még gyakran türköknek említik a magyarokat. A trákok neve magyar családnévként még ma is létezik, mint Turák. A később alánná vált ászikkal kapcsolatban, akik között az aorsz (orosz, vagy avar) és roxolán (rusz alán) törzseket is tudhatjuk, még annyit érdemes tudni, hogy a magyar nyelv megőrizte a származásukra vonatkozó utalást, ugyanis az oroszok régies elnevezése a muszka, azaz „mézke”, nem más, mint a méd, vagy, ahogy Bonfininél olvastuk, a mys(us) becézett formája. Hivatalos magyarázatként Moszkva városa a forrása a muszka elnevezésnek, ami számunkra a fenti előzmények okán, az orosz főváros néveredetének átgondolását is felveti. Elképzelhető, hogy eredetileg a Mézekvára vagy a földműves médek utódairól, a muzsikokról, a Muzsikvára elnevezés módosult a szláv nyelvekben Moszkvává. Tény, hogy van Moszka, Musznya és Musina településünk, valamint az, hogy a muska, mint apró rovar, borféreg, szerepel a szavaink között. Bár a légy jelentésű mosca szó előfordul idegen nyelvekben is, magyar eredetét széles nyelvi kapcsolódása bizonyítja. A gyümölcs vagy szőlő összezúzására, összenyomására, csömöszölésére létezik egy régies, ma már kevésbé használt ige a muszolás vagy muszkolás. Ez a tevékenység az édes lé kinyerésének a módja, amit a folyékony édes méz alapszóból alkottak, mint mézelés. Ebből származik a kipréselt gyümölcslé, a must. A poshadó, erjedő gyümölcslét kedvelő apró rovar a muslica vagy, ahogy fentebb említettük, a muska. Ebből az elnevezésből vették át más nyelvek a légy jelentésű mosca szót. Szintén innen ered a muszkolás útján, összetört magvakból készített mustár, ami ebben a formában széles körben elterjedt az idegen nyelvekben.Az aprításhoz, összetöréshez szükséges konyhai előkészítő eszköz, a mozsár, szintén ezt a jelentéskört gazdagítja.  A mazsola szavunk is eredetileg az először kimuszkolt, kipréselt, majd szárítás útján tartósított szőlőszemekből származhat. A kézi préselés munkafolyamatához komoly izomerő kell, innen vezethető le a muszkli szavunk eredete. Ennek fényében, igen körülményes a latin musculus (izom) kifejezést és a mosca (légy) jelentést összefüggésbe hozni. Azt is nehéz elképzelni, hogy ilyen gazdag jelentéskört idegenektől vett át a nyelvünk, így jobb, ha kezdünk barátkozni Moszkva valódi néveredtével.

Ám ezzel még nem zárhatjuk le ennek a szóbokornak az ismertetését, ugyanis a médekről alkotott muszka, muzsik elnevezés a művészet világába is elvezet bennünket. A dallamos hangokat a legtöbb nyelvben, éppen ezzel a muzik, muzika szóval illetik. Természeti példát keresve, mi más lehetett volna ennek egyik forrása, mint éppen a méhek döngicsélése. Sőt az ihletet hozó múzsa kifejezés is innen eredhet.

Még Bithüniával kapcsolatban érdemes egy pár szót ejteni. A mai Törökország észak-nyugati részén található tartományt egykor trákok és görögök lakták. Beszédes nevű városa, a szintén beszédes nevű I. Nicomédész uralkodó által alapított Nicomedia magába foglalja a médek elnevezését. Bithünia értelmezése, a Vit-Hunnia (Fehér-Hunnia) Tóth Gyula munkájához kapcsolódik, amikor a Báthory legenda Vid nevű szereplőjét hozta összefüggésbe a többi sárkányölő hős fehér vonulatával és az európai nyelvek fehér jelentésű szókapcsolataival. Born Gergely hívta fel a figyelmemet, hogy Békés megyében található Battonya település neve szintén ebbe a jelentéskörbe sorolható. Első írásos említése 1340-ből származik, mint Both Anya. Érdekes, hogy lakói egy t-vel, Batonyaként ejtik a nevét. A település nevének „vit-anya” fehér-anya vagy „vit-hunnia” értelmezése tűnik a legelfogadhatóbbnak.

A méd-magyar áthallás nyelvi elemzése során kiderülhet, hogy a med szó hangalakilag társítható a mag gyökhöz, ami a magyar (mag-úr) népelnevezés alapja is. Az Árpáddal bejövőket magyari uraknak nevezték, ők voltak a vérszövetségi rendszer központi vezető rétege. A médek hat törzse közül az egyik a magi, amely egyedül az indoiráninak nevezett népek közül képviselte a papi vonalat a társadalomban. Az indoeurópai nyelvek magic – varázslatos szava ebből a csodatevő, máguspapi tevékenységből ered. A meditáció kifejezése, az elvonulás, a befelé fordulás szintén a méd papi vonal tevékenységéből vezethető le. Jézust, születésekor napkeleti bölcsek, mágusok látogatták meg, akiknek a csillagok jelezték ezt a jeles eseményt. Bennük ezt a papi vonalat ismerhetjük fel. Kik lehettek ők? Hivatalos álláspont szerint a magoi kifejezés a perzsa papság legfelsőbb „kasztját” illette, innen valószínűsítik, hogy perzsa papok vagy babilóniai csillagászok lehettek, Mezopotámiából, Babilóniából vagy a párthus területekről. Ezeknek a területeknek a lakói közt pedig ott vannak a médek. Különös módon a gyakran ábrázolják őket frígiai sapkában, akárcsak Mitrászt a mitraizmus vallás központi alakját. Ez a viselet az ázsiai származás jelképe volt, ami eredendően nagy valószínűséggel szkíta viselet lehetett, mert több ilyen ránk maradt tárgyi emléken felfedezhető ez a hasonlatosság.

 Mithrász, a napkeleti bölcsek, a pártus sisak és a szkíta fejfedők

Mithrász, a római császárkor legelterjedtebb vallásának központi istene. Hivatalosan nincs kapcsolata a korábbi védikus szanszkrit Mitra és a zoroaszteri perzsa Mithra kultusszal, hanem egy római istenség köré épített misztériumvallás. Ennek ellentmond a névegyezés és a névből kiolvasható ősi vonulat (Méd-ura) jelentése. Ráadásul, görögül a mitra anyaméhet is jelent. Abba érdemes belegondolni, hogy melyik nyelven egyezik a királyságot szimbolizáló méh és a teremtést megvalósító anyai szerep szerve. Abba érdemes belegondolni, hogy melyik nyelven egyezik a királyságot szimbolizáló méh és a teremtést megvalósító anyai szerep szerve. Ez a szerv a női testben a medencében található, medencecsontoktól védett helyen. Nyelvünkben a medence szó víz tartására alkalmas teret jelöl, akárcsak az anyaméh, amiben magzatvíz is található a várandósság alatt. Ez alapján fel kell ismerni, hogy a medence szavunk, pontosan az élet forrásának „médanyuci” nevéből származik. A római korban, Pannoniában minden településen megtalálhatók voltak a mithra vallás szentélyei. A leghíresebb, Savaria (a mai Szombathely) területén feltárt templom, az Iseum, melyet Ízisz (Mézes) istennőnek szenteltek. A Zoroaszter által alapított ókori iráni vallásban, az uralkodó isten neve Ahura Mazda, későbbi nevén Ormizd vagy Ormazd. Itt újabb visszaigazolást kapunk a méd vagy méz szó uralkodói mivoltára, ugyanis az Egyura Mézed és Úr-Mézed jelentést vélhetjük ezekben felfedezni.

A magi törzsre visszatérve, nem árt tudni, hogy egy ismert női nevünk őrzi emléküket, a Magdolna. Névmagyarázata szerint - arámi-héber eredetű, jelentése: torony, bástya; Magdala városából származó nő. Érdekes, hogy a latin Magdaléna változata közelebb áll a valódi jelentéséhez. A fentebb említett Sztrabótól tudjuk, hogy a médek és a dákok egyesültek és együtt alapították meg a Pártus Birodalmat. A dákok régies neve pedig a daha. A méd magi törzs daha lánya a Magdahalánya, a Magdaléna, ahogy mi használjuk a Magdolna. Településeink a mai napig hordozzák a mágus magik nevét, mint Mágocs és Nagymágocs (Nagymágus). Vajon véletlen lenne, hogy a magyar nyelv ezt a szót használja az egyén megjelölésére? Az van maga, aki magában áll, aki esetleg magába fordul és magányos, illetve tisztába van a befelé tájékozódás mágiájával, amelyet a magi papok is gyakorolhattak. Ezen felül a tiszteletteljesebb magázó megszólítási mód a „maga”, ami egyben saját nemzetünk neve is. Ebben a logikában érvényesül a magyar nyelv azon képessége, hogy egy szóval több rétegű jelentéskört elevenít meg. Ha megszólítom magát, egy szóval magyarságát is említem. Családneveink sora bizonyítja a méd kapcsolatot, amelyek jelentésére nem találunk más értelmes magyarázatot. Ilyenek például a Mizere, Médek, Masa, Musa, Mata.

Az Asszír birodalom megdöntését az egyesült babiloni méd támadás döntötte meg ie.612-ben, melyben fontos szerepet játszott a médekhez tartozó manda törzs. Ez a törzsi név jelenik meg Attila édesapja, Mundzuk nevében. Más forrásokban az ismertebb, hangalakilag teljesen megfeleltethető Bendekúz, Bendegúz (Mund-kúz) formában írják le. Ugyancsak a mandák neve tűnik fel több keresztévben, mint Zsigmond (Szik-mand), Zotmund (krónikáink búvár Kundja) és (Ki)Rajmund. Magyarországi települések, Mánd és Mándok is őrzik emléküket. Ezen felül a mára módosult alakjában ismert Nándor, mint Mánd-Úr és földrajzi elnevezésben Nándorfehérvár (ma Belgrád), szintén ennek az ősi vonulatnak a lenyomata.

Krónikáinkban lejegyezték, hogy Attila azaz Ethele király „A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.” Az európai nyelvek öltözetre vonatkozó „moda”, „módi” mint divat szava ebből az ősi vonulatból származik, ahol valószínűleg az öltözetre is nagyobb gondot fordítottak, mint kortársaik és származási helyének jelölésével alkottak rá szót, amire számos példa akad (párizsi, kölni, nápolyi stb.). Hogy milyen lehetett Attila viselete? Erre Priszkosz művében találhatunk leírást.

„A többi barbárnak és nekünk ezüst tálcákra raktak finom ételeket, Attilának azonban csak húst hoztak fatálon, semmi egyebet. Mértékletes volt minden egyéb tekintetben is, a vendégeknek ugyanis arany meg ezüst serlegeket adtak, míg ő fakupát használt. Egyszerű volt a ruhája is, csupán tisztaságban volt különb a többiekénél, sem az oldalán lévő kard, sem barbár csizmájának szíjcsatjai, sem lovának zablája nem volt olyan, mint a többi szkítáé, azaz nem volt rajta sem arany, drágakő vagy bármi drágaság.”

Ebből az idézetből kiderül, hogy nagyon egyszerű és tiszta öltözetet viselt és mértékletes volt étkezésben és öltözete ékesítésében is. A méd népelnevezésből árnyalódott a mód jelentéskör, ami a mi nyelvünkben és ezen keresztül a nyugati nyelvekben, főnévként és igeként is valaminek a menetét, a cél elérését és az ehhez szükséges változtatást fejezi ki, mint mód és módosít. Egyben az a visszafogottság is fellelhető a nyugati nyelvek „modest” szerény szavában, ami Attila jellemzéséből is kitűnt. Ebbe a jelentéskörbe tartozik a meder szavunk is, ami a folyók levezetésére alkalmas, árokszerű földrajzi képződmény és alaphelyzetben képes kordában tartani azok víztömegét. Az érzelmek mederben tartásának képessége a modor szintén ide sorolható. Ebből a gazdag szókapcsolat rendszerből látható, hogy ez az ősidőktől jelentős hatás befolyásolhatta nyelvünk jelentéskörének kialakulását. Ez pedig nem lehet más, mint saját népelnevezése.

Ahogy a bevezetőben említésre került, hivatalosan a médekről, csak az i.e. 9. századtól beszélhetünk. Ennek ellentmondani tűnik az, hogy jóval korábban, már az i.e. 3. évezredben, „méd gyanús” királyneveket találhatunk Mezopotámia történelmében. Az uri királyok közül Meszkalamdug, Meszannepadda és Meszkiagnunna, míg az uruki királyok esetében Meskiagasser nevei bizonyítják a méh szimbólummal jellemezhető ősi uralkodói vonulatnak a jóval korábbi meglétét.

A gétákkal egyesült médek által alapított Pártus Birodalom királylistája további megerősítéssel szolgál. Az arszakida uralkodók közt, görög nevükön hat Mithridatészt is számon tartanak. Ezeknek a „Mitra-dák” királyoknak az eredeti nevük Mehrdád vagy Mehrdát, a „Méh-úr-dák” jelentést sugallják, de ezeken felül még négy Ardaván (Úr-dáván) és két Vardán (Vár-dán) uralkodónév is szerepel. Az Ardavánok nevében egyfelől a dákok névváltozata a dáv ismerhető fel, mint dáv származású, tehát dáván (további példák erre: moldáv-moldován, angol-anglikán, pomák-pomerán, stb.). Másfelől az Oszmán Birodalom szultáni tanácsának neve is feltűnhet. A díván intézményének előzménye az a dák vagyis dáv hatalmi alakulat lehet, amit dáván-ként emlegettek, melynek feje a király, az Úr-dáván.

A keresztény hagyományban, az egyik legismertebb szent nevében is megtalálhatjuk az ősi méhkultusz nyomát. Szent Mihály arkangyalra gondolok, aki a mennyei seregek ura. A Mihály név, és annak Mihaél alakja nagy valószínűséggel a Méhe-Úr jelentésből alakult ki. Hogy ez mennyire nem légből kapott dolog, azt tartsuk szem előtt, hogy Szent Mihály is rendelkezik szárnyakkal, ahogy a mezopotámiai régészeti emlékek alakjai is, akik még ráadásul esetenként termékenyítési szimbólumként virágbeporzást is végeznek. Eredendően a magyar hagyomány nem ismer angyalokat, azt a görög eredetű angelos szó formájában emelte át, bizánci és római katolikus forrásból. Népmeséinkben angyalok helyett tündérek szerepelnek. Ennek kapcsán érdemes kitérni az ősvallás Bál-Nimród alakjának egyik attribútumára, a villámra. Az istenábrázolásokon a kézben tartott villám, gyakran növényi részekben végződik, jelezve tevékenységének termékenyítő, növelő hatását. Érdekes, hogy a magyar hagyomány ismer egy tavaszi népszokást a vilőzést, melyet termékenységi rítusként tartanak számon. A növényi növekedés forrása a fény, melyből erőt merítenek szerveik fejlesztésére. A magyar nyelvben a „vil” szógyök a forrása a fényt leíró világosság szavunknak, akárcsak a villám szónak, melyről tudjuk, hogy fényjelenséggel is párosul. A villámlásnak hanghatása is van, ez a mennydörgés. Merő véletlen lenne, hogy a villámlást és mennydörgést leíró angol szó megegyezik a tündér szavunkkal? A thunder mellett a holland donder, a német donner, a francia tonnerre, de a dán és norvég torden, az olasz tuono, a spanyol trueno és a latin tonitrua mennydörgés jelentésű szavak is erre hangzanak. A magyar nyelvben a tündér szónak a gyöke a „tün”, mely közös a tűnni igével, ami egy gyors eltávozást, rövid jelenséget ír le, ami ebben az esetben a villámra tökéletesen jellemző, ugyanúgy, mint a hirtelen feltűnő és elillanó tündérekre is. Nyelvi úton tökéletesen bizonyítható, hogy ez az értelemkör a forrása más nyelvek szűkebb értelemben használt tárgyra vonatkozó szavainak. Ilyenek a vasvillára használt arab midhra, észt hang, finn hanko és török dirgen szavak. Ez utóbbiak a villámlás hanghatásából származnak. Szent Mihály földi megfelelője sárkányölő Szent György, kinek neve szintén a villámlás hanghatásának utánzó szavából alakult ki, mint dörg-György. A villa alakjából származó ág szó észtben, hollandban filiaal, lettben filiále, litvánban filiálas, oroszban filial és ukránban filija szintén a szavak származási irányát bizonyítják. A családfa ágvillázódása, azaz ágazódása fiú vagy leánygyermek születésével következik be. A fiút jelentő latin filius, a francia fils, a portugál filho, az olasz figlio és a skót gille, valamint a lány értelmű francia fille, a svéd flicka szavak ebből a villa értelemkörből alakultak ki, de az olasz ragazzo (fiú) és ragazza (lány) szavak is az „úr-ágazódás” következményei. Arra, hogy napjainkra a névmagyarázatok mennyire elcsúsztak az eredeti jelentésüktől, a Vilmos név a legjobb példa. Hivatalosan latin-germán eredetű, jelentése: erős akaratú védelmező. A fenti gondolatsor alapján a Vilmos (Villámos) nevet minden gond nélkül a leszármazási ágvilla értelemkörébe sorolhatjuk, mivel még az idegen alakja a William is a villám jelentést hordozza, s hogy ez a vasvillás származás valóban királyi lehetett, a görög nyelv vasiliás, király jelentésű szava bizonyíja. Ez utóbbi összefüggés elég messze vezet bennünket, ugyanis pont a vasiliás szó, ami segíthet tisztázni olyan nevek eredetét, mint a Vazul, a Vászoly és a László, amelyeket fontos történelmi személyiségek birtokoltak, így többek között lovagkirályunk Szent László és az ő nagyapja Vazul is. A meglepő a dologban az, hogy ezek a nevek közös eredetűek névalakjaik (Vazul, Vászoly, Vaszil), sőt idegen nyelvi alakjaik is ugyanazt a jelentéskört hordozzák. Ez pedig a „Lovasvillás” vagy „Villáslovas” istenkirályi minőséget jelöli, melynek forrása a villámokat szóró Baál, majd később Zeusz Belus vagy Zeusz istenség, aki teremtő szellemiséget hordoz. A görög király jelentésű vasiliás szó nem csak a lovasvillás értelemre, hanem a hangalakilag közelebb álló lovasíjász jelentéskörre hangzik, ami az egész ókori görög történelem megítélését más megvilágításba helyezi, ugyanis a trójai háború egyik eposzát leíró homéroszi mű, az Iliász, ami Trója régi nevéből az Ilionból származik, ebből a lovasíjász istenség önálló jelentésű íjász tagjából vezethető le, ami még az Éliás névben is fennmaradt. Mindez együtt pedig ennek az ókori eseménynek a szkíta kötődését nyelvi úton magyarázza.

Érdemes még kitérni Jézus Krisztus által ránk hagyott, a hegyi beszédben elhangzott ima első sorának értelmezésére, amely úgy szól, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”. A mi atyánk megszólítás a magyar nyelv szabályai szerint helytelen, ugyanis a főnév toldaléka világosan utal a többes szám első személyre, így nem szükséges személyes névmást használni. Például megszólításnál nem úgy használjuk, hogy „Én lányom!” vagy „Mi édesapánk!”, hanem „Lányom!” vagy „Édesapánk!”. A mi atyánk forma első nekifutásra azt sugallja, hogy görög vagy latin eredetű szövegből lett magyarra fordítva és ez az oka annak, hogy ez a szószerkezet terjedt el a magyar keresztény vallásgyakorlatban. De mi van, ha eredetileg a „mi” szócska nem személyes névmást jelent, hanem jelzőként szerepel és a méh jelentés mí(h) formája? Ebben az esetben „Méh Atyánk…” kezdetű lenne a jézusi imádság, ami nem kis meglepetést okozhat. Ha a méhszárnyakkal ábrázolt mezopotámiai istenalakokra gondolunk, ez mindjárt teljen logikusnak is tűnhet. Elbizonytalanítja a dolgot, hogy a mi atyánk első írásos emléke görög nyelven íródott, ami a szószerkezet átvételét támasztja alá, de Jézus nagy valószínűség szerint arámi nyelven beszélt és tanított. Nincs más hátra, mint segítségül kell hívni a nyelvi lenyomatokat, ami segíthet az igazság megtalálásában. Nézzük meg a „mi” személyes névmás kapcsolatba hozható-e más nyelvekben a méh-méz jelentéskörrel! A latin nyelvcsaládban a francia nous, a spanyol nostros és a portugál nos már „méz-gyanús”. A magyar változattal egyező és nagyon hasonló formák találhatóak a szláv nyelvekben: my (cseh), sme (szlovák), mü (orosz), nie (bolgár) és a balti nyelvekben: me (észt, finn). A további balti nyelvek már közvetlenül bizonyítják a többes szám első személy névmásának és a méz szónak az egyezését: mes (litván) és més (lett), de a török „biz” is egyértelműen erre utal. Ugyanennek a névmásnak a birtokos változata további megerősítés ad: nasa (bolgár, orosz, szerb, szlovák), nasza (lengyel), nossa (portugál), nuestra (spanyol), nostra (olasz), mas (görög), meie (észt), musu (lett, litván) és miz (török). Ez nem kevesebbre enged következtetni, mint hogy Jézus imája és a benne szereplő méh szó jóval ősibb jelentéskört hordoz, ami a nyelvek kialakulásáig vezet vissza bennünket. Azt is fel kell ismerni, hogy ezek a szavak szakrális töltetűek, melyek az ősvallásban gyökereznek. A magyar nyelv első szám első személye az én, az őstudat egységéből indul ki, amikor az Isten még nem indította el a teremtési folyamatot és nem került még részegysége az emberbe. Az Én-Ki és Én-Lil istennevekben felismerhetjük ezt. Az első szám második személyében is ott az Isten (Ős-Ten) neve, régiesen még ten-magadnak (Isten magnak) emlegették egymást, ami mára a „te” formára rövidült. A többes szám első személy „méh”-„mi” alakja, már a méhkirályság egyénekre osztott, de közös rendezett szellemiségét kívánja érzékeltetni. Ez a gondolatmenet megint csak a magyar nyelvből vezethető le, mely bizonyítja annak ősiségét.

Amikor a címben méd kulcsról tettem említést, még nem tudtam, hogy olyan tárgyi emléket is találok, melynek üzenete döntő jelentőségű. Hosszabb időnek el kellett telnie, hogy számomra is feltűnjön egy kép és annak üzenete, melyet a világhálón böngészve találtam.

 A szépen kidolgozott mezopotámiai fémműves alkotáson egy emberalak áll, a már ismert madártollakból álló két pár szárnnyal, egy bika hátán állva. Kezében termést hozó villá(mo)kat tart. Feje fölött a Nap szimbóluma, mely jelzi, hogy a napszellem hordozója. Ezek az attribútumok, az ősvallás istenére Bál istenre engednek következtetni. Hogy ez mennyire igaz, figyelmesen meg kell figyelni a műtárgyat, s ha jó megfigyelők vagyunk, előbb-utóbb egy kulcs körvonalai tűnhetnek fel, melynek karika alakú fogantyúját az istenség teste körül fedezhetjük fel, a szárát pedig a lába mentén. Tudjuk, hogy a kulcs lényege, amely nyitáshoz szükséges kódot hordozza magában, a nyelv vagy másképp a toll. A kulcs szára egy lábban végződik, tehát ez a kulcs nyelve, ami a nyitáshoz szükséges. Amikor nyitni akarunk, a kulcsot el kell fordítani. A nyitás kódját jelentő lábat elfordítjuk, vagy megfordítjuk, megkapjuk az eredményt. LÁB = BÁL. Ahhoz, hogy végképp ne maradjanak kétségeink, nézzük meg, melyik láb képezi a kulcs nyelvét. Igen a BAL. Meg lehet próbálni ezt a képi üzenetet más nyelven értelmezni. Nekem nem sikerült. Tudott, hogy Bál istent Nimróddal azonosítják, Attilát pedig Nimród unokájának tartják számon, ami ez alapján az egész méd kérdésre válasz lehet. Tisztában vagyok vele, hogy ezeket a nyelvi összefüggéseket nem veszi komolyan a történelem-tudomány, csak a hivatalos irányvonalhoz kapcsolható nyelvészeti adatokkal hajlandó érdemben foglalkozni. Ettől függetlenül úgy gondolom, súlyos bizonyítékait sikerült megtalálni annak, hogy Mezopotámia és ezen belül a Méd Birodalom nyelve magyarul értelmezhető és joggal sorolja krónikás hagyományunk Attila királyi címei közé a méd titulust.

A korábbi írás alapján felvetődik, hogy más területek és népek eredetében is találhatunk olyan szálakat, amelyek a hivatalos történelemtudomány megállapításaival nem illenek össze. Annak tudatában, hogy a történetírás nem mentes a hatalmi érdekektől, érdemes felfigyelni olyan népekre, amelyek múltbéli szerepe nincs túl kedvező megvilágításba helyezve. Jobb, ha megbarátkozunk azzal, hogy ha a múltból valamire rossz fény vetül, akkor ahhoz nekünk valami közünk lehet. Ide sorolhatók a vikingek, akik a VIII.-XI. századi történelmük során, elsősorban rabló-fosztogató hadjárataikról híresültek el. Ennek alapvető oka, hogy azoknak a szomszédos nemzeteknek a krónikás hagyományaiban maradtak fenn feljegyzések róluk és kerültek be a történetírás fő sodorvonalába, melyek ellenséges viszonyban voltak velük. Ennek megfelelően nem is számíthatunk velük kapcsolatban pártatlan véleményre, így nem alaptalan a gyanú, hogy az igazságot nem ezekben a forrásokban kell keresnünk. Ha félretesszük az írott emlékeket és a megmaradt régészeti és etimológiai emlékek alapján tájékozódunk, teljesen más kép rajzolódik ki. A vikingek régészeti hagyatékából kiderül, hogy magas szintű művészetük, szerteágazó kereskedelmük és ehhez kapcsolódó komoly tudományos és navigációs ismeretük volt. Annak ellenére, hogy valóban jó harcosok lehettek, az évszázadokig tartó pusztításaikat nem támasztják alá régészeti bizonyítékok (Heribert Illig). A vikingek történelmét könnyen párhuzamba állíthatjuk a hunokról és a kalandozó magyarokról fennmaradt feljegyzésekkel. Mindkettő a máig uralkodó birodalmi eszme ellensége volt, így ennek megfelelő történelmi szerepet kaptak. Az, hogy a viking korszakba esik a magyarok második bejövetele, amit a történelemtudomány „honfoglalásnak” nevez, csak fokozza a téma érdekességét.

Korábban a karthágói punok vörös színhez való kötődése, több oldalról is bizonyításra került. Többek közt, számos településük nevében szerepel a „rusz” szótag, ami rokonságot mutat a magyar nyelv vörös szavával. Ebből kiindulva célszerű megvizsgálni, hogy Európa északi és keleti részét benépesítő nemzetek kapcsolata kimutatható-e egy ősi szkíta vonulattal?

Mindenekelőtt Kelet-Európa első államszerveződésére terelődhet a figyelmünk. A Kijevi Rusz a IX. században alakult, viking vezetéssel, akiket a szlávok hívtak be a Nyesztor krónika szerint, hogy uralkodjanak rajtuk. Ha ez így történt, erősen feltételezhető, hogy igen közeli rokonság kapcsolta össze a két népet, nem állhatott fenn jelentős vallási vagy szokásjogbéli különbség közöttük. A vikingeket a források normannoknak (északi embereknek), varégoknak vagy ruszoknak említik. Az utóbbi azért különösen érdekes, mert „A XII. század elejéről származó, korábban Nyesztor-krónikának is nevezett Régmúlt idők elbeszélése (Poveszty vremennyh let) tanúsága szerint a Kijevi Rusz lakói önmagukat russzkijnak nevezték, és ez az elnevezés honosodott meg a szomszédos népek XI—XIII. századi szóhasználatában is. Tudnunk kell azonban, hogy a X—XIII. században az orosz megnevezés nem a későbbi (nagy)orosz szó szinonimája, hanem a még közös etnikai egységet alkotó óorosz népcsoportnak, a mai keleti szláv népek (oroszok, ukránok[kisoroszok], beloruszok[fehéroroszok]) őseinek az önmegnevezése, amellyel magukat a krónikában és más irodalmi emlékekben illetik.” (idézet Ferincz István, a Régmúlt idők elbeszélése: A Kijevi Rusz első krónikája című könyvből) Tehát nem kevesebbről van szó, mint hogy az oroszok által a mai napig magukra használt ruszkíj elnevezés a Kijevi Rusz idejéből, és eredendően a Kijevi Rusz vezető viking rétegének rusz elnevezéséből származhat, s hogy ez minden szlávok őselnevezése. A rusz jelentéstartalma kapcsolatba hozható a vörös színnel, s ezen keresztül azzal az ősnéppel, melynek vörös kultusza a világ számos részén kimutatható. Ahogy a fenti idézetből is kitűnik, a ruszoknak van fehér ága is, ők a beloruszok, a mai fehéroroszok. A viking ruszok színe a vörös-fehér. Ez ismerhető fel a beloruszok esetében a bjelo = fehér, rusz = vörös színekben. A korábbi írásomban már kapcsolatba hoztam a szlávokat a legősibb európai néppel a szikulokkal, azaz székelyekkel, mert a szikulok szokása volt kőszobrok, sziklák állítása, s ebből a szikla-ágból eredhetnek a szlávok (szklávuszok, sziklávok, szikla-ágiak).

A ruszok neve más nép nevében is felismerhető, ami átgondolásra készteti a korábbi megállapítást a szlávok skandináv eredtével kapcsolatban. A Kijevi Rusz déli területén éltek kis számban roxolánok is. Ők a rusz-alánok, akik egyértelműen szkíta rokon népek, hiszen a szarmata törzsszövetségbe tartoztak. Az i.e. 3. században a Don vidékén éltek, majd egész a Dunáig előrenyomultak. Sztrabón (i.e. 66-24.) szekérlakóknak írja le őket. Származásukról és területi elhelyezkedésükről pedig annyit mond, hogy „A Borysthénen túl a szkíták közűl a roxolánok laknak, azon túl a nagy hideg miatt senki sem lakik.” Előbb a rómaiak, majd a hunok hódoltatják meg őket, majd a IV. században eltűnnek a történelem színpadáról. Ezekből meglepő következtetéseket vonhatunk le. Az első és legfontosabb, hogy jóval a IX. századi varég bejövetel előtt, legalább 1200 évvel éltek a Don vidéken ruszok, tehát nem a Skandináviából bejövő viking vezető réteg a forrás a Kijevi Rusz néveredetének esetében, hanem a szkíta őslakosság. A nyugatra vándorolt rusz-alánokról a IV. század után nincs forrásunk, míg a keleten maradt társaik még legalább 500 évig meg tudtak maradni. A nyugati roxolánok „eltűnésének” egyik lehetséges oka, hogy a hun beáramlás utáni testvérnépekkel való elvegyülés, melynek során a hun szövetségi rendszerbe illeszkedtek és ez lehetett az oka, hogy nem nevezték a források roxolánoknak őket. A gót-alánokkal nem így történt, mert őket a mai napig katalánoknak hívják. Van egy másik lehetséges magyarázat is, melynek érdekében, előbb célszerű az alán kérdést tisztázni. Az alán nagy valószínűséggel nem egy nemzetet vagy nemzet csoportot jelent, hanem sokkal inkább egy vallási megjelölést takar. A korai kereszténység egyik ága az ariánizmus volt. Ahogy Tóth Gyula tanulmányaiban leírta, az arián vallásról nevezhették ezeket a népeket alánoknak. A vandálokról is fennmaradt, hogy ariánus vallásúak voltak. Ez alapján már érthető, hogy a miért maradt az fenn az, hogy az alánokkal (és a svébekkel) közösen alapítottak királyságokat az Ibériai-félszigeten és az afrikai hódításaik során, az alánokkal mindvégig szövetségben maradtak. Érdekesség, hogy keresztnévként is fennmaradt, mint Alán. Hivatalosan kelta eredetű angol és francia név (Alain), de előfordul horvát és magyar területen is.

A Kijevi Rusz első uralkodója a dinasztiát alapító varég Rurik volt. A név alaposabb vizsgálata után, megállapítható, hogy egy beszélő névvel van dolgunk. Tóth Gyula írásaiban már felhívta a figyelmet arra, hogy egyes bizonytalan korba helyezett, vagy nehezen azonosítható történelmi személyek nevei árulkodhatnak azoknak valódiságáról. Példaként hozható fel Alarik gót fejedelem, aki lerombolta Rómát, kinek neve visszafelé olvasva Kirala, azaz királya, ebben az esetben a gótok királya. Tóth Gyula azt feltételezi, hogy egy juliáni érával (44 év) korábban élő Alarik, kitalált személy, Attila király történelmi lenyomata, mellyel a fiktív évszázadok történelmét töltötték fel utólagosan. A visszafelé olvasás adódhat az adott kor kialakulatlan írás irány értelmezéséből is, hiszen ez változhatott.

Rurikról sem tudhatjuk meg ki volt valójában, hiszen neve visszafelé olvasva Kirur, azaz Kir.Úr, Király Úr. Ebből csak az szűrhető le, hogy nevét valószínűleg a társadalmi rangjáról kapta, s az, hogy a varég uralkodónak magyarul érthető neve van, szkíta eredetre utal. Teljes nevén Konung Rurik. Nevének akár a „Kon” vagy az „ung” tagját nézzük, ami svédül királyt jelent, mindkettő árulkodó, hiszen a „Kon” közeli formája a hun vagy a kun megnevezésnek, de az „ung” utal a hungár, szlávosan venger nemzetségből való származására. Itt elgondolkozhatunk az Európa szerte elterjedt király jelentésű szavak eredetéről, mert az angol king, a német König, a dán és norvég konge és a holland koning egyaránt ebbe az irányba mutat. A lett nyelvben a kungs urat jelent, ami szintén a vezető hun réteg elnevezéséből származhat. A legtöbb nemzetnél megtalálható Károly névváltozatok, mind a magyar király szavunkból alakultak ki. A szláv és a görög forrásokban fellelhető varég elnevezés a várlakó hunok, a vár-hungok nevéből vezethető le. A Kárpát Hazában a vár-hun vagy vár-kun népességet számos földrajzi név őrizte meg az utókor számára, hiszen az összes Várkony nevünk innen származik. Említik Szokol Ruriknak is. Korábban tisztáztuk, hogy a szláv szokol – sólyom jelentés, a szakállas szikul ősnépesség jellegadó állatmotívumából alakulhatott ki. Így hát Rurikról csak annyit tudhatunk, hogy Szikul Király Úr volt. Novgorodban telepedett le és a legendák szerint itt rendezte be fővárosát. Novgorod varég neve Holmgard volt, azaz Halomkert. Segítségünkre lehetnek vezéreinek nevei, akiket délre küldött le, Askold és Dir felismerhető, mint Ős-Keled és Túr. A kisebbségben lévő vikingek az idők során beolvadtak a szláv többségbe. Mégis érdekes módon, egy az egész viking hitvilágot átható szláv nyelvi kapcsolódás mutatható ki. A viking főisten neve Odin, aki nem más, mint az egy mindenható isten, a szlávok nyelvén ogyin, azaz egy. Ismerve az „egy” szógyök magyar nyelvben betöltött széles körű jelentéstartalmát, ami más nyelvekben ilyen gazdagon nem lelhető fel, mely ragok és szóösszetételek segítségével alakul ki, feltételezhetjük, hogy a szláv „ogyin”-ban és a viking „Odin”-ban található „egy” szógyök forrása a magyar nyelv lehetett. Az „egy az Isten” szólásban és az egyház szavunkban világosan felismerhető az Egy = Isten értelmi kapcsolódás.

A skandináv mitológiában több szereplő neve érdekes lehet. Feltűnik Baldr, Odin fia a fény, a béke és boldogság istene. A germánok Baldur-nak nevezik. Ebben a névben az ősvallás Baál Istenét ismerhetjük fel, akárcsak a Valkürökben, akik a Baál körébe tartozó alacsonyabb rendű istennők, akiket Diszek-nek is neveznek. A túlvilágot Vallhallának (Baál házának) nevezik. Odin feleségét Frigg-nek, azaz frigynek hívják. Beszédes név a föld isteni megszemélyesítője, Thor anyja, Jörd is. Thor, Odin után a legfontosabb isten, az emberek védelmezője (a germánoknál Donar - azaz Dán Úr), nevében a szkíta-hun Túr nemzetség ismerhető fel.

Maradva a vallás területén, a Skandináv térségben találhatunk az ősi kereszténységre utaló építményeket, nevezetesen körtemplomokat. Ismert, hogy Európában a körtemplomok a történelmi Magyarország területén és közvetlen környékén találhatóak a legnagyobb számban. A leghíresebb skandináv körtemplomok Svédországban Nylars, Olsker és Horne helységekben találhatóak, de Dániában az Österlars-i is ismert. Mindkét nyelvben a templom jelentése: kirke. Ugyanez a jelentéskör többek közt az angol „church”, a német „kirche” és a szláv nyelvek „cerkov”, „carkva”, „cirkveni” szava. A kör alakú porond, a cirkusz neve is ide vezethető vissza. Meglepő módon ezek a magyar kör jelentéstartalomhoz tartoznak. A kör nem egyezményes jelentésű a magyarban, mert a „ker” gyökhöz a kerít igei vonzat is tartozik, ami széles jelentéskör kialakulását eredményezi, s egyben bizonyítja ősi kialakulását. Ez nem kevesebbet jelent, mint az első kereszténységhez kapcsolódó építmények (templomok) nevei magyar eredetűek, így joggal feltételezhető, hogy a kereszténység szkíta áramlattal érkezett Európába. Az ősi alakzatú körtemplomok neve a kör becézett formájában épült be az európai nyelvekbe, mint „körke”, „kirke”, stb. Egyébként a szintén templom jelentésű latin eclesia és annak származékai a francia église, a spanyol iglesia, a görög ekklisia, mind a vallási rítus „ég leső” tevékenységével hozható összefüggésbe, ami szintén az előzőeket támasztja alá.

A Kijevi Rusz történelmének idejében zajlott a magyarok második bejövetele, Álmos és Árpád vezetésével.”898. évben vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen, amelyet most Magyarnak (Ugorszkoje) neveznek, és a Dnyeperhez érkezvén, felállították sátraikat; mert úgy vándoroltak, mint most (azaz a XII. sz. elején) a kunok (polovci). Kelet felől ideérkezve, átkeltek a nagy hegyeken, amelyeket Magyar (Ugor) hegyeknek neveznek, és hadakozni kezdtek az ott élő volochokkal (vlah) és szlávokkal (slovĕni). Azelőtt ugyanis szlávok éltek ott, és a volochok elfoglalták a szlávok földjét, majd pedig a magyarok elűzték a volochokat és örökölték azt a földet, és letelepedtek a szlávok közé, behódoltatván őket maguknak, és ettől kezdve nevezték azt a földet Magyarnak (Ugornak)). És hadakozni kezdtek a magyarok a görögökkel, és behódoltatták a Thrák– és Makedonföldet egészen Szalonikiig (Szelunyig). Majd háborút kezdtek a morvák és a csehek ellen”. Ennek a tudósításnak, illetve értelmezésének fontos szerepe van a magyarok honfoglalás kori történetére vonatkozólag”-írja Ferincz István.

Bilecz Ferencz, A magyarok őshazája című blogjában felhívja a figyelmet, hogy „az orosz őskrónika (PVL) arról is tudósít, hogy amikor Rurik utódja Oleg, 882-ben, csellel bejutott Kijevbe, akkor csónakját és harcosait a Magyar hegy alatt rejtette el. A kijevieknek meg azt mondta, hogy „mi kereskedők vagyunk, akik Olegtól és Igor hercegtől jövünk és Görögországba tartunk”. De még más helyen is említést tesz a krónikás a Magyar hegyről és Álmos udvaráról, ahova Aszkoldot temették.”

A varég-magyar kapcsolatok nem szűntek meg a magyarok nyugatra vonulásával. Így ír erről Nemeskürty István a MAGYAR SZÁZADOK. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához -- című könyvében: „Tudjuk, hogy a honfoglalók megpihentek a "rusz" törzshöz tartozó vikingek (normannok, varégek) alapította Kijevben. Az Árpád-házi királyok megszakítás nélkül kapcsolatban maradtak a kijevi rusz-szal. Árpád kijevi "orosz" testőrsége és leszármazottaik, melyet viking fejedelmük adott kíséretül, Mohácsig adták a királyi belső testőrséget!” /N. I. Magyar századok. Bp. 2009./ Ezek alapján feltételezhető, hogy a Kijevi Rusz varégjai és „honfoglaló” magyarok tisztában voltak közös eredetükkel, rokoni kapcsolatukat sokáig ápolták.

A vikingekkel kapcsolatosan több dolog is felveti a szkíta eredet lehetőségét. Gondoljunk csak díszítő motívumaikra, rovás emlékeikre, hajóik vitorlájának piros-fehér sávos mintázatára, halomsíros temetkezési szokásaikra, eszközeik hasonlatosságára és szakáll viseletükre.

A vikingekről az első dolog, ami eszünkbe juthat, az a szarvas sisak. Azt tudni kell, hogy még ilyen régészeti lelet még nem került elő viking sírokból. Hogy mégis elterjedt a köztudatban az Wágner operájának köszönhető, ahol a híres díszletek között felbukkant és népszerűvé lett ez az oldalán két szarvval díszített sisak. Egyébként Wágner operájának, a Nibelung gyűrűjének történelmi alapja az 1200 körül lejegyzett germán népvándorlás-kori Nibelung-ének, melynek főszereplője Szigfrid. Ez a név is beszédes a számunkra. Minden név, ami a „szik” taggal kerződik, Sigmund, Sigfrid, Sigmar, Sigebert, stb., az az ősi szikán, szikul (székely) népességhez köthető. A Szigfrid érthető, mint Szik-véred. A Sigebert név egyik leghíresebb viselőjéről I. Sigebertről pedig annyit érdemes tudni, mint a meroving dinasztia uralkodója a VI. században, hogy Clothar (Keled Úr) gyermeke és utóda volt. Többek közt Clotharról is feltételezi Tóth Gyula, hogy Attila idősebb (elder – Aladár) Csabán győzedelmeskedő fia volt, aki valódi nevén Keled lehetett, s többek közt őt is felhasználták a történelem hamisítók arra, hogy történetének színezett többszörözésével kitöltsék a kora középkor fiktív évszázadait.

Nézzük meg valójában milyen volt a viking sisak.

Ezt a normann sisakot 1892-ben találták az akkori Oroszország Podolszki Kormányzóságában – ma Ukrajna –, a Dnyeszter bal partján, a Nyemija folyócska mentén, vasútépítési munkálatok során. Látni kell, hogy ez ugyanaz a csúcsos fejfedő, ami a szkíta népek viseletére általánosan jellemző. A homlok rész díszítése egy nagyon ősi motívumot idéz meg. Ez meglepő módon az ókori Mezopotámiába vezet vissza bennünket. A sumer (szemúr) leletek jellegzetessége a szempár ábrázolás. Ennek az összefüggésnek földrajzi lenyomatai, a későbbiekben még ismertetésre kerülnek.

A vikingek mindennapi használati tárgya és harci eszköze a balta. A késő kőkortól számos régészeti lelet támasztja alá, hogy a Kárpát-medence hagyományos eszköze szintén ez. Folyamatosságát pedig a pásztorhagyomány fokos használata bizonyítja. Díszítő mintázatuk, ornamentikájuk hasonlatosságot mutat a szkíta-magyar fémművesség motívum-világával.

A szkíták és utódnépeik jellegzetes használati tárgya az ivókürt, ami a vikingeknél is fellehető emlék.

A magyar krónikás hagyományban van Attilával kapcsolatosan egy olyan megállapítás, amely sehogyan sem illik bele a kora középkorról kialakult történelmi képbe: „Attila a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora.” Ebben az idézetben, ahogy Tóth Gyula is megállapította, a legfurcsább a dánok királya jelző. Hogyan nevezhette magát Attila dánok királyának, mikor nyugat-európai hadjáratában nem esik szó Skandináviát érintő hadmozdulatokról? A válasz egyszerű. A dán kérdés sokkal nagyobb jelentőségű, mint ahogy mai ésszel gondolnánk. A vikingek tekinthetők a mai svédek, norvégok, dánok és izlandiak őseinek. Ezek a népek hordozzák és vallják magukénak a viking hagyományt. Ezeknek a többsége a Skandináv-félszigeten él. A skandináv elnevezésben Tóth Gyula már felhívta a figyelmet a dán szótag szerepére, de ezen felül Európa egyik legősibb népének a szikánoknak a nevét is felismerhetjük benne, akiket Szicília kapcsán már ismerhetünk. Skandinávia nem más, mint Szikán-Dán-Ág-ia. További földrajzi lenyomatok: Dánia: Skanderborg (Szikán-úr-berek)), Svédország: Skáne (Szikán) megye, Sigtuna (Szik-tanya), Skanör (Szikánúr), Skara (Szikura), Skellefteá, Skánninge, Skövde, Skurup, Izland: Siglufjörour (Sziklaföldúr). Ezek mellé csak néhány magyarországi település: Sziksóstó, Székesfehérvár, Szikáncs, Szikszó és családi név: Szikora (szikra), Sike. Amennyiben a viking kultúrát szkíta gyökerűnek feltétezzük, az egész Eurázsiát, és ahogy az előzőekből látható Afrikát is átfogó szkíta szerveződésnek a részének kellett lennie. Ennek alátámasztáshoz máig fennmaradt földrajzi elnevezések szolgáltatnak bizonyságot. Padányi Viktor hívja fel a figyelmet arra, hogy Kézai krónikájában a Kárpát-medencétől keletre eső nagy kiterjedésű területet Dentü Magyariának írja le. Hollandiában, Frízföldön található Dantumadeel település. A Dentü elnevezésben felismerhető a dán szó, de Duna, a Don és a Donyec folyókban ugyanúgy. Idevágó adat Baráth Tibor könyvéből, hogy Skóciában, Aberdeen (Éber-dán) grófságban is van Don folyó, sőt a Loire mellékfolyója a Dardogne is az. Kijevi Rusz területéhez tartozó további folyók nevei is beszédesek. A Dnyeper nevéből (római elnevezése Danaper) a Dán-Apa-Úr, míg a Dnyeszterből a Dán-Ister jelentéstartalom ismerhető fel. Fennmaradt, hogy a Duna régies nevén Ister volt. Teljesen logikus, hogy attól keletre a dán területen egy másik folyó kaphatta a Dán Ister nevet. Igazolja a felvetést, hogy a Dnyeszter másik neve Boristenes volt. (Bonfini) Érdekes párhuzam, hogy ezeknek a folyóknak az alsó szakaszán fehérvár található. A Dunán Nándorfehérvár (Belgrád), míg a Dnyeszetren, Dnyeszterfehérvár, de a Donyec folyónak is van Belogorod városa. A Volga folyó is utal az ősvallásra, mert eredeti elnevezése Baál-ága lehetett. A bolgárok, akik Csuvasföldről, a Volga déli folyásától vándoroltak a mai Bulgária területére, eredetileg azok a volgai hunok voltak, akiket volgároknak neveztek. Kelet Pomeránia székhelye Gdansk (németül: Danzig), nevében szintén ott az árulkodó „dan” tag.

Arra, hogy a dán kérdésben mennyire nem mai értelemben vett helyi népességre kell gondolni, legyen példa egy közel-keleti állam máig megőrzött neve. Jordánia, egykor annak a Mezopotámiának a része volt, ahol az uralkodó sumer (szem-úr) nép nevére utaltak több földrajzi elnevezés esetében. Nippur (Nap-Úr), Úr vagy Uruk városainak még ma is névadó szerepe van Irak (Uruk) esetében. Az itt élő Dán nemzetség területe volt Úr-Dánia, s őrződött meg a mai napig Jordánia nevében. Ázsia kapujának, az Égei-tengert és a Márvány-tengert összekötő szoros nevében is feltűnhet az egykor nagy kiterjedésű dan nemzetség lenyomata, hiszen a Dardanellák neve is a dardanok (úr-dánok) népéről kapta.(Pallas lexikon) Bonfini szerint vannak olyan feljegyzések, amelyek azt állítják, hogy dardaniai volt Dardanus a trójai nemzet alapítójának vére, aki szintén e nem jelentéktelen nemzetséghez tartozhatott. Krónikáinkból tudhatjuk, hogy a trójai háborúból elmenekült szkíták alapították a Duna mellett Sicambriát, ami később Attila városa is lett. A szkíta pártusok egykori királyának Sardanapal nevében is feltűnik az eredetre utaló „dan” tag. A névben a fényest jelentő szár és a származásra utalás mellett a hitre vonatkozó, már nem ismeretlen „bál” tagot is felismerhetjük, ezt a nevet Szár-dán-a-Baál-ként értelmezhetjük.

Az ókori eredetű személynevekben gyakran szerepel az ősvallás Él, Bél vagy Baál istene. Például Miha-él, Gábri-él, Hanni-Baál stb. A mai értelemben vett kereszténység felvétele előtt a magyarságnak volt egy Dan személyneve, melyből ilyen formán alakult ki a Dániel név. Női változata: Daniella. A Dániel név legismertebb hordozója Dániel próféta, akit az Ószövetség írásaiból ismerhetünk. Szolgálataiért a babiloni király, a Baltazár (Balt-az Úr) nevet adományozta Dánielnek. A Dénes keresztnevünk is utal a dán kapcsolatra, hiszen elég valószínű, hogy eredeti értelmében „dános” lehetett. Magyar családnevek sokasága őrizte meg a szkíta-dán kapcsolatot, pl. Dankó, Dancsó, Dandé, Simondán, Pojendán, stb. melyeknek dan gyöke nem értelmezhető semmilyen más irányban csakis az ősi szkíta dán név-nemzetség emlékeként. Magyar települések is őrzik a dán lenyomatot, pl. Dánszentmiklós, Dánfok, Dány, stb.

Maradva a fent említett idézet tartalmánál, melyben Attila királyi címei kerülnek felsorolásra, a gótok királya titulus is említésre került. A gót kérdés tovább vihet bennünket. A gótokat germán törzsként tartja számon a tudomány. Birodalmukat annyira kiterjesztették, hogy a IV. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt. Germánnak mondható emlékeknek viszont ezeken a vidékeken nyomuk sincs. Sokkal valószínűbb, hogy szkíta származású nép lehetett, mivel ebben az időben ezeken a vidékeken a hunok voltak uralmon. Nehezen képzelhető el az, hogy egy európai hun expanziót közvetlenül megelőző időszakban, annak ősi területén, más hovatartozású nép terjesszen ki birodalmat. A pontos választ Bonfini adja meg:

„Azt mondják, hogy a gótok és a géták ugyanzok, Strabo azt állítja, hogy a dákok és a géták is azonosak, mert ugyanazt a nyelvet használják. Trogus a dákokat a géták ivadékainak nevezi, és azt írja, hogy mindkét fajta dák a daáktól, vagyis a dávoktól vette az eredetét, akik a Kaspi-tenger lakói voltak. Ha ezek tekintélyét követjük, amint kell, nem származhattak ki Skandináviából, mint történetírójuk Jordanis állítja.”

Bonfini azt a Jordanest teszi a mérleg egyik serpenyőjébe, akitől nem sok hízelgő dolog maradt fenn a szkíta eredetű népekkel kapcsolatosan, míg a másikba Sztabónt és Trogus Pompeiust, akiket az ókor neves történetíróiként tartanak számon, s bizony a mérleg ez utóbbiak javára billen el. Egyébként Jordanes hitelességét illetően, személy szerint fenntartásaim vannak. Így a fentiek alapján, ha a géták és a dákok között nyelvazonosság áll fenn, semmiképpen nem lehettek germánok, sokkal inkább a Kaspi-tenger vidékének szkíta népeinek ivadékai. Kézai Simon krónikájából vett idézettel még közelebb kerülünk a megoldáshoz:

„S miután Ethele Francziaországot és Flandriát így feldúlta, a Rajnán Coloniá-nál átkele, a hol szent Orsolyát a britanok királyának leányát a tizenegyezer szüzzel a kegyetlen húnok irgalmatlanúl leöldöklék. Innen Ethele Thuringiá-ba menvén, miután Eisenachban udvart tartott, a dákok (dánok), norvégek, friesek, litvánok és pruténok ellen nagy sereget rendele, kiket meggyőzvén és megalázván meghódoltata…”(Kézai Simon)

Erre Tóth Gyula a dánok eredetével kapcsolatos kutatásai során hívta fel a figyelmet és emelte ki, hogy a felsorolt népek mind északiak, s a köztük említett dákok, csakis a dánok lehetnek. A hunokra vonatkozó feljegyzések színezetéből kitűnik, hogy Kézai, s az őt követő krónikások jó része valószínűleg nyugati forrásokból dolgozhatott. Tóth Gyula arra is utal, hogy Szent Orsolya legyilkolása körüli ellentmondások, mind rávilágítanak arra, hogy ebben a formában fennmaradt feljegyzés egyértelműen a hunok lejáratását célozta. Attila tehát azoknak a dánoknak a királya volt, akiket dákoknak is neveznek, s egykor tartották egy ideig Erdélyt a Római Birodalom előretöréseivel szemben. Érdekes módon, ugyanezen a területen élt egy nép a 3.-6. században, a gepidák. A hivatalos megítélés szerint nem hozható összefüggésbe a gepida nép a dákokkal, mert a latinban a „gepidae” formában szerepel a gepida nép többes-száma, ezért a gepida magyar többes-számú alakja okozhatja a félreértést, hogy a szó második tagjában a dákok neve olvasható ki és persze több lehetséges görög szóeredetre is hivatkoznak. Az fel sem vetődik, hogy esetleg magyarból került át a latinba a gepida szó, holott könnyen találhatunk erre értelmes magyarázatot. A régiségben a népek, nemzetségek között hagytak egy széles határterületet, amit nem műveltek, hogy világosan elválassza őket egymástól, s hogy ne adjon okot a területek közelsége határvitákra. Ezt füves jellegéből gyepünek nevezik. A gepidák területe éppen a Római Birodalommal volt határos. Ez alapján nem túl elrugaszkodott kijelentés az, ha a gepidák nevéből kiolvassuk a „gyepü-dák” határvédő népnek a nevét. Hogy a többes-szám okozta feszültséget is feloldjam, a dák nép régebbi elnevezése a daha, vagy az előzőekben Bonfini által idézett daa. Ez alapján a „gyepü-daha”, már nyugodtan lehet gepida. A gepidákra a gót kérdés kibontását követően még visszatérünk.

A Bonfini idézet alapján, amelyben a gótok és a dákok, vagyis dánok közös eredetére utal, kell, hogy legyen földrajzi lenyomatuk a Skandináv térségben. Itt van elsőként Götaland (régi latin nyelvű forrásokban Gothia) Svédország három történelmi országrésze közül a legdélebbi. Az itt lakókat a régi latin nyelvű források gautoknak nevezték. Gotland a Balti-tenger legnagyobb szigete, amely Svédországhoz tartozik. A svéd szárazföldtől 90 kilométerre, keletre, a balti államoktól nyugatra (illetve északnyugatra). Egyben Svédország egyik megyéje és ezen belül egy község neve is Gotland. Lakóit gotlanderek néven is emlegetik, svéd nevük Gutar (a gót népnév szinonimája). A szigeten az ún. gotlandi nyelvet beszélik, amely a kihalt ó-gotlandi nyelv mai változata, ez utóbbit ugyanis az ó-norvég nyelv egyik önálló nyelvjárásaként tartották számon, ma viszont a modern gotlandit a svéd nyelv részének tekintik (Wikipedia). Legnagyobb települése, Gotland megye és község székhelye a sziget középső nyugati partján található, 22600 lakosú egykori Hanza-város Visby. A városnak kiváló állapotban fennmaradt az ősi városmagja. A legjelentősebb történelmi romok között találjuk a 3,4 kilométer hosszú városfalat, amely a város magját öleli körbe (Wikipedia).

Nem mehetünk el szó nélkül Svédország egyik legnagyobb városa mellet sem. Göteborg, a Göta folyó torkolatánál található. Agglomerációjához tartozik egy érdekes hangzású település Kungsbacka (Hungbácska) község. A főváros, Stokholm nem kis meglepetést tartogat a számunkra. Eredeti jelentésében Istókhalma lehetett. Az Istók, az István névváltozata. Az európai nyelvekben a Steven, Stephen (angol), Stefan (német, holland), Étienne, Estienne (francia), Sztyepan (orosz) Sztefanosz (görög), Estevao (portugál) és Esteban (sapanyol), mind első nekifutásra az „este van” jelentésre hangzik rá. Az, hogy északi városról beszélünk, igazolhatja, hogy valóban az estről van szó, hiszen Észtország, vagy más néven Estonia esthont jelent. A név második tagja a –fan, -van, -pan, egybehangzóan arra az úr jelentésű „pan” szóra utal, ami a régi ispán szavunkban, mint ősúr lelhető fel, de a nyugati szláv nyelvekben is a pan urat jelent. Ezek alapján, az István jelentése Est-Úr lehet, így az erről elnevezett északi város neve könnyen magyarázható. További számunkra beszédes svéd városnevek Kalmar, Malmö, és Birka halott város, páratlan régészeti leletekkel. Továbbá Finnországban is van Geta helységnév. Magyarországon sem idegen a gót név. Legyen erre példa néhány település: Gutorfölde Zalában, Gúta felvidéken, Győr megyében Gutaháza (Rábatöttös településrésze) és az Árpáddal együtt nyugatról bejövő nemzetségek egyike a Gutkeledek. Born Gergely hívta fel a figyelmemet, hogy az ős géta fejedelem, Targitaosz nevének kárpát-medencei földrajzi lenyomata, a Hargita-hegység, ami szintén ide sorolható. Térjünk vissza a Visby városánál említett városfal kapcsán – melynek később még jelentősége lesz - Göteborg nevének eredetére. A karthágói barcida uralkodók esetében korábban megállapítottam, hogy a Barcas családnév eredendően a berkes kifejezésből származik, hiszen a Karthágó több önálló jogokkal rendelkező bekerített, önálló védelmi rendszerrel rendelkező városállam szövetsége volt (lásd több fennmaradt városnévben (M)Agadír, Mogador, Gadeira stb felismerhető „magadura” kifejezés jelentését). Ez a „berekesztett” város jelző a mai napig tömegével megtalálható Európa szerte. Ma az európai nyelvekben vár, város jelentéssel bír. Az angolban a borough (pl. Middlesborough, Peterborough), a németben burg (pl. Magdeburg, Freiburg, stb.), a dánban borg (pl. Aalborg, Silkeborg, stb.) és a svédben található vár jelentésű borg is ide tartozik, amit Göteborg nevében felismerhetünk, amit magyarul Gétabereknek érthetünk. A göta svédül kaput jelent, akárcsak a többi északi nyelven: gate (angol, holland, norvég, dán), míg a balti és egyes szláv nyelveken a kapu más, de egységesen egybehangzó, számunkra ismerős szóra rímel rá: varav (észt), várti (lett), vartai (litván), vrata (horvát, szlovén) és vorota (orosz). Ez bizony a vár szavunk. Ahol vár van, ott kapunak is lennie kell, így ezekben a nyelvekben fellelhető jelentés-tartalom csúszás ily módon könnyen levezethető. Példa erre hazai településünk Kapuvár, de erősíti a feltevést, hogy a finn kaupunki szó várost jelent. Egy valami viszont minden tekintetben egy irányba mutat ez pedig a várlakó nép a varégok, várongok vagyis a várhungok felé. Ez a nyelvi bizonyítéka annak, hogy a géta vagy varég egyre megy, ugyanazt jelenti. A góthoz rokon gát szavunk ugyanerre a jelentéskörre vonatkozik, amikor valaminek a kerítésére, rekesztésére szolgáló tevékenységet igyekszünk megvalósítani. Egyébként az északi varég, a norman varég, a mai norvég. Norvégiában legkeletibb részén található Varanger-fjord, Vardö város és maga a Varanger-félsziget. A szláv nyelvekben fennmaradt hungár változatnak, a venger kifejezésének is megtalálható skandináv földrajzi lenyomata. Stavanger Norvégia negyedik legnépesebb városa. Érdekes, hogy nem csak a Pilisben, hanem ebben a városban is található Prédikálószék - Preikestolen, ami a Lysefjord felett magasodó 600 méter magas sziklaorom. Jellegzetes skandináv földrajzi jellegzetességnek ismerjük a fjordokat, de ha figyelmesebben megvizsgáljuk a szót, következtethetünk eredetére. A svéd „jord” szó földet jelent. Könnyen feltűnhet a hasonlatosság a föld és a jord szavakban. A viking hajósok, amikor észlelték a sziklás öblökkel szabdalt skandináv szárazföldet, nem mondhattak mást, mint, hogy föld. Ez őrződött meg a skandináv nyelvek fjord szavában, ami mára kifejezetten magas sziklákkal határolt északi gleccser vájta öblöt jelent. A Varanger-fjordban a várhungok földjét, a Várhungár-földet ismerhetjük fel. Érdemes megemlíteni olyan további településeket, melyekben a vár szó lenyomata megmaradt. Dániában található Varde (Várda) település, Svédországban Varberg (Várberek) és Varnamo, Finnországban Varpaisjarvi és Varkaus.

A Wikipedia szerint „Nagy Theodorik, a gótok királya és a vizigótok kormányzója házassága révén a vandálok, a burgundok és a frankok szövetségese is volt”. Ezen nem kell meglepődni, ugyanis mindkét nép nevében felismerhető a várhung elnevezés. Tóth Gyula már a kutatásai során utalt arra, hogy a Tárihi Üngürüszben a frankokra használt „firenk” kifejezés segít a várongokra következtetni. A frankok által fémjelzett korszakot Meroving-kornak nevezi a történelemtudomány, míg ezt az időszakot a svédeknél Vendel-korszaknak hívják (nevét az Uppsala melletti Vendel helységben talált "hajósírokból” rekonstruált civilizációtól kapta). Arra, hogy mennyire venger ez a Vendel korszak, Tóth Gyula egy sor bizonyítékot sorakoztatott fel. Többek közt a frankok első királyát Sigambernek (Szik-ember) nevezik a krónikában, s a frank királyok nevei Attila idősebb fiának feltételezett Keled nevével hozhatók összefüggésbe. A burgundok esetében pedig a már korábban említett „vár” kifejezés ismerhető fel, valódi jelentésében, mint burg-hungok, azaz berek-hungok.

A korábban említett gepidák nevének eredetével kapcsolatosan Tóth Gyula –Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete című műve alapján- egy szintén ide sorolható hivatkozást támogat, amiben a szerző „kapu-dánok”-nak, azaz kapitányoknak fejti meg az elnevezést. Hivatkozik a Tárihi Üngürüsz krónikára is, ahol Árpádot „kapudánnak” említik. Ő még a latin a capitaneus szó eredeti jelentésére utal, ami kiváló nagyságút jelent és ezen keresztül a gepidák latin forrású elnevezését feltételezi. Ám a korábban ismertetett kapu – gót összefüggés tükrében, ez éppen fordítva lehet. Sokkal valószínűbb az, hogy latin átvétel a kapu-dán méltóságnévből. Eredetileg a vár haderejének, a várkapuhoz tartozó hadtestnek a dán parancsnoka lehetett a várkapudán, azaz várkapitány. Akár ez, akár a korábbi magyarázat megállja a helyét, mert a kapu és a gyepü közt nincs olyan ellentmondás, ami ne adna elfogadható magyarázatot a gepida szó jelentésére, hiszen a gyepü is egyfajta átjáró a szomszéd területre, azaz kapu. Van egy terület, amit a Római Birodalom soha nem tudott az évszázadok során elfoglalni, ez a Dunától keletre található síkság, a Duna-Tisza Köze és az Alföld. Ennek elmaradása, ismerve Róma terjeszkedési szemléletét, nem fogható rá szándék hiányára és végképp nem terepnehézségekre, hanem sokkal inkább a helyi népesség szívós védekező képességére. Ők a gepidák, akikről ezek alapján feltételezhető ez a komoly fegyvertény. Említik őket jazigoknak is, valójában jellegzetes fegyverük után helyesebben íjazóknak kellene mondanunk. Róma közelsége miatt évszázadok alatt folyamatos nyomás alatt pallérozott gyepüdánok, akiket szívesen fogadtak fel más tájakon is hadvezetésre, értelemszerűen fogalommá váltak.

Vizsgálódjunk tovább és próbáljuk megfejteni a viking szó jelentését. A viking szóra több magyarázat van. A Wikipedia ezt írja:

„A viking szó nem adott nemzetet jelölt, hanem inkább egy bizonyos foglalkozást. Első írásbeli említése az Angolszász krónikában található, mint wicingas, amely pejoratív mellékzönge nélkül kalózkodással foglalkozó tengerészt jelentett. Egyes vélemények szerint óangol eredetű, és a wic-kel hozzák kapcsolatba, amely erődöt, tábort jelölt, s ebben az értelmezésben a vikingek az angolok szemében táborlakó nép voltak. Más magyarázat szerint a wic várost jelentett, hiszen a vikingek, mint tengerjáró, kereskedéssel foglalkozó nép, elsősorban városokban telepedhettek le. Ezeknek az elméleteknek azonban ellentmond az a tény, hogy maga a viking szó ritkán fordul elő az angolszász forrásokban. Valószínűleg skandináv eredetű, mivel a korabeli írásokban Skandinávián kívül ritkán használták. Ha így van, akkor a vik szóból származhat, ami patakot, beömlő helyet, kis öblöt jelent. Az öblök természetes búvóhelyek lehettek a kalózok számára. De eredeztetik a viking szót a víkja (fordul, mozdul) és a wikan (fóka) szavakból is.”

Ebből az idézetből látható, hogy szerteágazó megfejtések vannak és egyikük sem állja meg igazán a helyét. A gótok és a vikingek közötti kapcsolatra a korábban taglalt bőségese földrajzi lenyomat szolgál bizonyságul. A gótok történelmének tanulmányozása pedig segít a viking kérdés megfejtésében.

„A gótok a 3. században két részre váltak – 291-ben említi őket először külön a Panegyrici Latini –, a nyugati gótokra (thervingek vagy vizigótok az ógermán wise, azaz „nyugati” szóból), akik az Alsó-Duna és a Kárpátok közt Erdély, Moldva (a mai Románia) erdős, füves terein laktak és keleti gótokra (greuthungok vagy osztrogótok, az ógermán ostro, „keleti” szóból) a dél-orosz síkságokon. A két nép között a Dnyeper (Borüszthenész) folyó volt a határ. Különféle törzsekre oszlott mind a két águk. A nyugati gót törzsek felett a Balth („bátor”), a keletiek felett az Amal v. Amelung („szeplőtlen”, „tiszta”) törzsből származó királyi dinasztia uralkodott.(Wikipedia)

Bízom benne, hogy mindenkinek feltűnt, hogy a keleti gótokat hungoknak nevezték. A keleti gótok vagy greuthungok (keleti hungok) vagy másképp osztrogótok és a nyugati gótok között a határfolyó Dnyeper volt. Mégis a Dnyepertől keletre elhelyezkedő osztrogótok nevében nyugatra lévő folyók neve szerepel (osztro – ostor – ister), hiszen a Dnyeszter (Dan-Ister) és a Duna régi neve az Ister. Ez némileg bizonytalanná teszi a hivatalos magyarázatot. De nézzük meg mi a helyzet a nyugati gótokkal. Utolsó saját államuk a mai Spanyolország területén létezett az arab hódításig, de nemzetük napjainkban is megtalálható, ők a már említett gót-alán katalánok. Első hallásra a vizigótok nevében a víz szót vélhetjük felfedezni, ám a tanulmányaink során kapott berögződések miatt ezt hajlamosak vagyunk gyorsan elvetni. Nézzük meg fentebb, a viking szó lehetséges magyarázatainál felvetődik a svéd „vik”szóból való származás, ami patakot, kis öblöt, beömlőhelyet jelent. Helyben vagyunk ez is a víz fogalomköréhez tartozik. A vikinget köztudottan jó hajósok voltak, folyókon, tengereken egyaránt nagy távolságok megtételére voltak képesek, miért ne gondolhatnánk a vizigót név vízzel kapcsolatos jelentésére. Korábban szóba került a séd Visby városa. Nézzük meg mit ír a Wikipedia város nevének eredetével kapcsolatosan:

„Visby neve az ónorvég vis, azaz pogány áldozati hely szóból ered, míg a by utótag a falu jelentéssel bír. A 14. században keletkezett Gutasagában a vis jelentése szent hely, istentisztelet helye jelentésű.”

Lehet, hogy az ónorvég nyelvben a vis áldozati hely, hiszen a víz is lehet az, ami a város nevében könnyen felismerhető. Ráadásul Visbynek fennmaradt a híres régi városfala, mely a várlakó vár-hungokra, a varégokra enged következtetni. Egyébként a vikingek keletre, muszlim országok ellen irányuló hadmozdulatait egy Yngvar nevű utazó vezette 1040 körül, amelyről, még rúnakövek is maradtak fenn. Nem szükséges erőlködni, hogy az Yngvar névben felismerjük a hungvár nevet, mely Kárpátalján városnévként található meg, mint Ungvár, de Tolna megye nyugati határán is található egy település, amit úgy neveznek, hogy Várong. A legrégebbi skandináv uralkodói dinasztia, az Yngling-ház, amely több klán elnevezésére vonatkozhat, szintén ebbe a jelentéskörbe sorolható. Többek közt a Scylfingek is (óészakiul: skilfingar), akik egy félig mondai népvándorlás-kori svéd dinasztia (Kr. e. 1. század – Kr. u. 695). Királyai többek között Eadgils, Onela és Ohthere. Ebből az időszakból merítették a 8-10. században keletkezett a Beowulf és az Ynglingatal legendákat (Wikipedia). A Scylfingek elnevezéséből könnyen kiolvasható a Szikul-vengek neve. Az Ynglingatal, az egyik norvég királyi ház eredetmondája megemlékezik Adilsról, a sveák királyáról, aki leesett lováról Uppsalában és így lelte halálát. A sveák királyának nevében minden erőlködés nélkül felismerhetjük Atilust, azaz Attilát.

De maradjunk a víz szónál, ami más földrajzi nevekben is fellelhető. Finnországban Vesilahti és Vesanto (Vízöntő), Svédországban Vasteras települések. A szarmata síkságon van egy vízzel teli folyó a Visztula, amely szintén fontos vízi útvonal volt a varégok számára. A folyó nevének eredetével kapcsolatban azt gondolják, hogy korábbi népektől vették át az indogermán népek.( Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára Akadémiai Kiadó, Budapest 1978, ISBN 9630514907 , 698. oldal) Magyarországi települések sora hordozza ezt a jelentéstartalmat: Visegrád, Visonta, Viss, Visnye, Visz, Viszák, Viszló, Visznek, Vízvár, Vizslás, Vizsoly. A Brit-szigeteken kedvelt gabonapárlat és a szláv területeken elterjedt népszerű ital szintén ebbe a jelentéskörbe sorolható. Mindkettő a víz becézett formája. Egyikük a whisky másikuk a vodka. A whisky esetében is indogermán idők előtti szóátvételről beszélnek. Az első feljegyzések ezekről az italokról és gyártásukról csak a XV. században keletkeztek (Forbes: Short History of the Art of Distillation, 1948. 96. o.). Furcsa, hogy az indogermán népeknek át kellet venni azt a szót régebbi népektől, amivel az italukat elnevezik, amit ráadásul csak a XV. században kezdenek el gyártani. Ezen felül ez a szó magyarul teljesen világosan érhető: whisky – vízke. A vizigótok előtt a vandálok is alapítottak királyságot Hispániában. Érdemes a vandál kérdést is megvizsgálni. A hivatalos felfogás szerint a vandálok is germánok voltak. Erre „nyomós” érveket tud felsorakoztatni a történelemtudomány. Nézzük meg a nyelvészeti bizonyítékokat:

„A vandál nyelv a gót nyelv legközelebbi rokonának számító kihalt ókori germán nyelv. Gyakorlatilag semmit sem lehet tudni a nyelvről, mind a mai napig ismeretlen a szókincse, kiejtése és jellege. Ismert néhány vandál eredetűnek tartott személy-, illetve földrajzi elnevezés. Ezek azonban az évszázadok során különféleképpen alakultak, tehát nem árulhatnak el sokat a nyelvről. Az egyetlen jelentős és máig használatos kifejezés, amely a vandálok történelmi jelenlétére utal, Andalúzia, amely az arabból átjött Al-Andalus névből van, jelentése vandálok földje”(Wikipedia)

Az érvek súlyától inogva mindössze annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az andaluz kifejezésből a számunkra a vandál-úz szóösszetétel olvasható ki. Az úzok a Kaspi-tenger környékéről származó lovas-nomád nép volt, akik szintén szkíta eredetűek. Másik olvasat szerint a vizigót királyság területére gondolva a vandal-víz jelentés is kibontható. Annál inkább, mivel Jordanes feljegyzése szerint a gótokkal vívott háborúban egy Visimar nevű vandál király is elesett, akinek nevében ott az árulkodó „víz”, „vizi” kifejezés. Nem elhanyagolható párhuzam az sem, hogy Attila édesapja Bendegúz nevében ugyanezt az „úz” végződést ismerhetjük fel. Van azonban germán kapcsolódás is, mégpedig a német és holland nyelvben található wand szó, ami falat jelent. A falakat építő várlakó hunokat ezeken a nyelveken nevezik vandálnak. A németek minden, a területükön kívül és azon belül élő szláv népcsoportra a vend elnevezést használják. Ami érdekes, hogy a vend szó a mai Észak-Lengyelország területén élt ókori vened vagy venet nép (venedes, veneti, wendi, gwyned, enetoi, venetos) nevéből származik. Nagyon szoros kapcsolatban állhattak a németek germán őseivel. Magyarországon is élnek vendek (Vend-vidéki szlovének), akik a vandálok leszármazottjai lehetnek.

A mai álláspont szerint, feltételezett őshazájuk Skandinávia, ahonnan délre vonulva a 2. században megtámadták a Római Birodalmat. A vandálok a gótoktól elszenvedett vereségüket követően Pannóniában telepedtek le és éltek ott 60 évig, majd a hunok elűzték őket. Menekülésük során az alánokkal és svébekkel királyságot alapítottak Hispániában, majd Észak_Afrikában is, amely lényegében megegyezett a Karthágó ősi területével. Ariánus hitűek voltak. Az ebben az időben létrejött Szvéb Királyság területén már megtalálható volt Astorga település, amit az őslakos asztúr keltibérek (őstúr keleti avarok) alapítottak. Furcsa mód sok az ismétlődés. A vizigótok is alapítottak Hispániában királyságot és a feljegyzések szerint a vikingek is jártak erre. Skandinávia közelségében élt egy germánokhoz sorolt nép, akik a mai Hollandia, Dánia és Németország északi részét felölelő területen éltek már az i.e. 3. évezredtől és vándorlásuk során a Brit-szigetek benépesítésében is szerepük volt, ők a frízek. Magas termetű, szőke, kékszemű erős testalkatúnak írták le őket. Ellenálltak a Római Birodalom hódításainak, függetlenségüket sokáig megőrizték. Az előzőek alapján besorolhatjuk őket a vár-úzok közé. A fríz névben szintén felismerhető a „víz” jelző. A fríz, vár-vízek ugyanahhoz a népcsoporthoz sorolhatók, mint a vandál-vízek, vagy a vizigótok.

Ha vesszük a bátorságot és mindezeket a népeket azonosítjuk a vikingekkel, a viking szó első tagjában, az előzőekben kifejtett okokból is, egyértelműen a víz kifejezést kell látnunk. A másodikban, pedig az ismerős –ng- hangpárt, ami a hungár, venger, várong nevekben találhatunk. A viking nem más, mint vizihung. A vizihung könnyen átalakulhat hangzócsoporton belüli váltással vizikung-gá, a vizi tag lerövidülésével vikung lesz, s ezzel meg is kaptuk a választ a viking kérdésre.

Végül térjünk vissza a vikingek rusz elnevezésére, melyet az előzőekben említett ősi vörös kultuszhoz való kapcsolódásukként értelmezhetünk, mert a magyar nyelvben megőrzött vörös szó második tagjaként ismerhető fel. Ezt már a karthágóiaknál példaként felhozott településnevek és a föníciaiak és a punok bíbor színről kapott elnevezése kapcsán felvetettem. Példa erre számos karthágói alapítású város Rusadír, Rusuccuru, stb. Felvetődik a kérdés, hogy a magyar nyelvben vajon miért lett két tagú a vörös szó? A vörös szó régi változata a rőt. A magyar krónikás hagyományban őskirályunk Nimród, Ménrótként is feltűnik. A Ménrót névben a „mén” nemzetség, a rót pedig rőt vörös színre utaló szavunk. Ezek alapján a vörös nem béli jelzőt olvashatjuk ki. Ez a rőt szó őrződött meg az európai nyelvek jórészében, mint red (angol), rood (holland), röd (dán, norvég svéd), rot (német), rosso (olasz) és rouge (francia). Valamennyi a vörös szó második tagjaként ismerhető fel. De honnan az első tag? Az ősi rusz lakosság által létrehozott települési forma a város, ami a benne lakó vár-ruszokról kaphatta a nevét. A Kijevi Rusz mellett van még egy terület, ami a ruszokkal hozható kapcsolatba, ez Poroszország, hiszen nevében szintén megtalálható az ország alkotó rusz népesség elnevezése. A történeti Poroszország, másképp Ó-Poroszország egy ma nagyobbrészt Lengyelországhoz kisebb részt Oroszországhoz tartozó (Kalinyingrád és körzete) történelmi terület. Későbbi elnevezése Kelet-Poroszország, amelynek területe a történelem során többször módosult. Történelmi Poroszországnak azt a régiót szokás nevezni, ahol a kihalt balti poroszok éltek. Ez a Balti-tenger partján, a Visztula és a Nyeman mentén található. Az ó-poroszok saját magukat „prusi” névvel illették. Ebben az ősi elnevezésben ismét a vörös szín köszön vissza, mint „pirosi”. Ez alapján jó tudni, hogy Poroszország nem más, mint Pirosország.

Hogy kerek legyen a történet, meg kell említenünk még egy másik ókori népet a keltákhoz tartozó boiokat. A Római Birodalom ellenségei voltak, többek közt Hannibál mellett harcoltak Róma ellen, de a hosszú évszázadok alatt meghódoltatták őket. Bonfini szerint: „...a bajorokat, mint sokan vélik, a bójokról és az avarokról nevezték el, mint fentebb kifejtettük, ezeket boiarinak mondják.” Milyen érdekes, hogy Oroszországban, Bulgáriában, Moldvában és Havasalföldön a bojár az uralkodó nemesi, katonailag meghatározó társadalmi réteg. Még a cári időkben is mindent jóvá kellett hagyatnia bojárokkal. Ez a hagyomány visszavezethető a Kijevi Rusz idejéig, s így már a hovatartozásuk is könnyebben behatárolható. Említik őket boiusoknak is. Ez a kifejezés elvezethet bennünket a népelnevezés valódi jelentéséhez. Korábban már azonosítottam a székely elnevezést a szakáll szóval. Ez nem egyedi dolog, hiszen a longobárdokat is a hosszú szakáll viseletükről nevezték el (longo = hosszú, bard = szakáll). A boiusok esetében is erről van szó, csak jelen esetben a bajuszra kell gondolni. Ebből pedig következtethetünk a boi-úzokra, vagy, hogy kapcsolódjunk a vízi népekhez boi-vízekre. Érdemes megnézni, hogyan lelhető fel még a magyar nyelvben ez a szó? Az első tag számos szavunkban megtalálható. A boly, mint összesűrűsödött egyedek tömege, pl. hangyabolyként ismert, de a bojt, vagy a növényvilágban a bojtorján ugyancsak összesűrűsödött szálakat vagy virágokat jelent. A bojtár, a bojt-úr, feladata az állatok összeterelése. Ebből már értelmezhető a bajusz sok szálából kialakuló értelme. A boiusok vizhez való kötödését, akkor érthetjük meg, ha megnézzük a szláv és balti nyelvek bajusz szavait: vuszi (belorusz), wasy (lengyel), vusa (ukrán), fúzi (szlovák), usi (orosz), usai (litván), usas (lett), vuntsid (észt), viikset (finn). Ezek a vízi hangzású jelentések, mind annak a bizonyítékai, hogy a boiusok is ahhoz a hajózó népekhez tartoztak, mint a vikingek, a vizigótok vagy a vandalúzok, ha nem ugyanazok, csak más névvel illették őket.

Ha a leírtak alapján tanulmányozzuk ezt a 6. századi térképet, akkor választ kaphatunk, milyen uralom alatt volt ebben az időben Európa, nem megfeledkezve arról, hogy ezt az időszakot megelőzően Attila hadjárata során, gyakorlatilag meghódoltatta az egész földrészt.

Az a szemlélet, ami áthatja a jelenkori történetírást, hogy minden előzmény nélkül jelennek meg és tűnnek el népek, jobb, ha elfelejtjük. A vikingek kapcsán rájöhetünk, hogy nem nőhet ki egy nép a földből a IX. században, majd 300 év rablás fosztogatás után megszűnik létezni. A gótok példája is ezt mutatja, akik az ókori géták leszármazottjai, hogy nem szívódhattak fel nyomtalanul olyan jelentős történelmi szerep után, mint amelyeknek részesei voltak. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberiség történelem tudata azokhoz az írott forrásokhoz igazodik, amelyek igyekeznek megfosztani hagyományuktól, származástudatuktól azokat az ősnépeket, akik ellenségei voltak a birodalmi szemlélet, kifosztó –leigázó szellemiségének. Ennek szerves része még ma is a történetírás, melyben egyes nemzetek különböző elnevezéseinek felhasználásával alkotnak új népeket és igyekszenek ezzel a megtévesztéssel leválasztani azokat ősi múltjától. Ez az oka annak, hogy a legtöbb európai nép a hamis indogermán származáshoz zárkózik, leszakadva arról a szkíta vonulatról, ami egykor az emberiség erkölcsi mintája volt. Be kell látni, hogy a kelta, etruszk, vandál, venger, varég, várhung, frank, hun, gót, géta, gepida, dák, dán, dáv, roxolán, alán, longobárd és még sorolhatnánk tovább, mind ahhoz a keletről érkező szkíta vonulathoz tartozott, ami Európa nyugati részének kulturális és erkölcsi felemelésének főszereplője volt. A fenti sorokban olvasható összefüggések ismerete alapján az a helyzet, hogy még annál is több közünk van nyugat-Európa őstörténetéhez, mint amit a legmerészebb álmainkban gondolhattunk. Szerencsére nem minden hamisítható úgy, mint az írott történelem. Amivel nem tudnak mit kezdeni a hamisítók, az a nyelvészet, etimológia területe. Ezek logikus kapcsolódásainak felismerése lehetővé teszi, hogy feltáruljon az az elfelejtett tudás, ami az emberiség igaz történetéhez elvezethet.

Zentai Ákos

Karthágó valljon színt!

Múltunk tisztázása, az igazság megtalálása fontos kérdés, mivel azok leszünk, aminek gondoljuk magunkat. A magyarság sok évszázados hányattatása akkor érhet véget, ha a magunkról kialakult kép végre a méltó helyére kerül. Érdeklődve kísérem figyelemmel a kitalált középkor elmélettel kapcsolatos irodalmat és Tóth Gyula ezzel kapcsolatos felismeréseit (13.), melyekből kiderül, hogy a Római Birodalom kései időszaka erősen érintett az idő- és a történelemhamisításban. A második században egy pun származású császárdinasztia is feltűnt, melynek kapcsán ráterelődött a figyelmem a punok történetére. Tóth Gyula írásainak segítségével - azoknak módszertanát felhasználva -sikerült eljutni odáig, hogy most egy sor bizonyítékát tudom bemutatni annak, hogy az egykor gazdag, nagy hagyományokkal rendelkező ókori pun néppel közös műveltségbe tartozunk. Az alábbiakban igyekszem bemutatni azoknak az egyezéseknek és kapcsolódásoknak a sorát is, amelyek az észak-afrikai pun-berber és a kárpát-medencei magyar hagyomány és emlékanyag között megtalálható. Tekintettel arra, hogy az ismert írott emlékek jó része elfogult, mivel ellenségként tekintett a punokra, nem kezelhető fenntartások nélkül, így az alábbi munkában nagy teret adtam a nyelvi emlékekben rejlő összefüggéseknek. Kiss Dénes fogalmazta meg, hogy a magyar nyelvnek emlékezete van, ezt az emlékezőképességet igyekszem feltárni a fennmaradt formájukban ismert földrajzi elnevezések, személynevek és használatban lévő szavak kapcsolatai útján, melyek sokat elárulhatnak azoknak eredetéről, jelentéstartalmuk kialakulásáról.

A punok vallásáról fennmaradt emlékek szerint Baál istenbe vetett hitük jellemezte a lelki életüket. Abból lehet tudni, hogy nagyon fontos dologgal állunk szemben, hogy az utóbbi évszázadokban és még napjainkban is tart egy erős lejárató hadviselés Baál hitével szemben, ami fel kell, hogy keltse a gyanúnkat. Ennek jelentőségére Born Gergely, Tulipánbál című előadássorozata (3.) irányította rá a figyelmemet, melyből sok gondolatot merítettem. Baál kapcsán azok az új keletű, bikafejes, trónuson ülő istenség ábrázolások telepedtek be a köztudatba, melyen áldozatokat, gyakran gyermekáldozatokat mutatnak be az istenség kegyeinek elnyerése érdekében. Ennek szellemében állítják be a történetírók a punokat is, holott erre a meghamisított feljegyzéseken kívül semmiféle hitelesforrás vagy közvetlen régészeti emlék nem utal. Ezzel kapcsolatosan egy sor kérdés vetődik fel. Mi az oka annak, hogy a fajtárs-fogyasztásra utaló kifejezést egy pun vezér nevéből kellett megalkotni? Mivel vívta ki egy ókori hadvezér a világ haragját, hogy a kannibál kifejezést magáról Hannibálról kellett elnevezni? Napjainkban készült filmek főszereplőjét, a legkönyörtelenebb és legközönyösebb szadista alakját (Hannibal Lecter) is a punok nagy vezérének nevével adják el.Véletlen ez? Vajon az az ókori történelmi személy, aki Észak-Afrikából indulva, átkelt az Alpokon és számos ütközetben megsemmisítő vereséget mért a rómaiakra, több mint másfél évtizedes itáliai tartózkodás után, sem tudta Rómát térdre kényszeríteni? Milyen célok vezérelték és milyen lehetett a világlátása? Többek közt ezekre is keressük a választ.

Sajnos a punokat lejáratók táborába a hazai történetírás is beállt. Kertész István: Hannibál, A pun háborúk kora című munkájában (5.) a következőket írja egy korabéli ábrázolásról:” A karthágói közös áldozóhelyen (Tófet) előkerült sztélé gyermeket feláldozni vivő pap képével – Kr. e. 5-6 század fordulója.” Ezzel csak annyi gond van, amellett hogy ebből a megállapításból átsüt a tananyagnak való megfelelési vágy, hogy a papnál nincs semmi az élet kioltására alkalmas eszköz és semmi sem utal az ábrázolásból arra, hogy ez be is következne. Ellenben a felnőtt alak, jobbjával pártus módon üdvözlést mutat be, balján egy gyermek ül. Sokkal inkább egy ifjú trónörökös, vagy fontos személy bemutatása történik az ábrázoláson. Az alak feje felett három ősképi mintázat látható, ami napszimbólum és elő- vagy őskeresztény jelképnek tekinthető. (9.) Ezek a jelképek többek közt székely-kapukon, mángorlókon is feltűnnek.

korunkbéli és gyűjtött népművészeti alkotások: mángorló, hiteles motívumokkal (forrás: Google kereső)

székelykapu mintázat (forrás: Google kereső)

Szerencsére fennmaradtak fontos régészeti emlékek az adott korszakból, melyek segítenek bennünket a punok hovatartozását meghatározni. Nem egyedi lelet az a páncélzati elem, amely a viselőjének a hátát védte. A gazdagon díszített fémmunkás remekművek, a rajtuk található szimbólumok és motívumok alapján, jó eséllyel sorolhatók a szkíta műveltségi körbe. Ezeknek az elemeknek a nyomai még a mai napig élő magyar népművészetben is fellelhetőek.

Jól kivehetőek a pun hátvértek és a magyar ködmön háti díszítésének hasonlatosságai. Amit többek közt érdemes kiemelni, hogy mindkettőnél a gerincet erősítő életfa, amely egy kos jelképből indul el, hiszen a természet is a kos havában kap életre, mely egy tulipánban teljesedik ki. Figyelemre méltó a két égitest ábrázolás egymásnak megfeleltethetősége is, ami az ember kettős tulajdonságát a Nap és Hold természetét hivatott kifejezni. Tudjuk, hogy a magyar népi hímzéseket, a hozzáértők tudják olvasni, hiszen eleink a ruházatukra hímeztek minden fontos dolgot, amit a külvilág felé meg kívántak jeleníteni (11.). Látni kell, hogy ugyanezzel a képírással állunk szemben a pun fémműves remekművek estében is.

A korunkat átható úgynevezett „civilizált világban” uralkodó értékítélet szerint, a művészeti alkotások színvonalát főként azoknak kidolgozottságuk, és valósághűségük alapján értékelik. E szerint a görög-római alapokra épülő művészeti szemlélet szerint, az adott kor alkotói egy-egy művel a valóság egyetlen pillanatát kívánták megörökíteni az utókor számára. Könnyen bele is nyugodhatnánk ebbe, ha nem ismernénk a szkíta művészet kifejező erejét, melyre Pap Gábor művészettörténész már számos esetben felhívta a figyelmet. Hahn István könyvéből vett kép (4.) egy karthágói mozaikot mutat be, melyen négy lovat láthatunk, melynek egyetlen közös feje van. Ilyen helyzet a valóság egyetlen pillanatában természetesen nem fordulhat elő, hacsak nem a fejüknél összenőtt négyes sziámi torzszüleményt kívántak megörökíteni. A könyv szerzője szerint a négy ló a négy circusi pártot jelképezi. Ennek valóságalapját nehéz ellenőrizni, de le kell szögezni, hogy mindenképp szokatlan alkotással állunk szemben. A szkíta lovas nomád kultúra ránk maradt magas színvonalú fémműves alkotásai nem kizárólag állapotában, hanem minőségében és folyamatában is képesek ábrázolni dolgokat. Ezen a mozaikképen is ezt az ősi tudást kell felismerni, ami a világ négyes működését, a keleti zodiákus szerinti nyilas népét jelképező ló négy állapotát mutatja be. Kétszer emelt és kétszer leszegett fejjel, de ugyanazzal a szellemiséggel, melyet a ló feje szimbolizál. Sajnos a kép nem színes, de az árnyalatok alapján feltételezhető, hogy négy különböző színű ló került ábrázolásra, amely más-más tulajdonság kifejezésére is alkalmas.

A ránk maradt régészeti hagyatékból tudhatjuk, hogy a pun előkelőségek, melyekről szobrászati alkotások maradtak fenn, hosszúkás fejfedőt viseltek. Ez az elem szintén szkíta irányba mutat, hiszen akár az egy méteres aranyból készült mágus süvegtől egészen a hétköznapi fejfedő viseletig, ez annak a lovas-nomád népnek a sajátsága, amely eljutott a világ minden tájára, és kultúrája több ezer évig fennmaradt. Érdekes módon ez a fejfedő típus, a mai napig használatban lévő hétköznapi viselet a Kárpát-medencében.

Pun előkelőségek, Nimrud hegy szkíta kőfaragásai és a kucsma

A fejfedőknél maradva, 2014 nyarán búvárrégészek a tenger mélyén megtalálták azt a pun sisakot, ami az i.e. 146-os római pusztítást túlélte (10.). A pun sisak és egy XVII. századi, a magyar hadseregben rendszeresített sisak összehasonlítása, talán úgy lesz meggyőző, hogy a magyar sisak képéhez idézem a pun sisak leírását.

„A kutatók a Szicília nyugati partjaitól mindössze hét kilométerre található Egadi-szigeteknél felfedeztek egy sisakot, amely nagyban különbözik az Európa-szerte használt, kelta stílusú fejfedőktől (közkeletű nevén: római sisak). Az elején egy orrvédő található, a hátulsó és az oldalsó részén lévő széles karima pedig a nyakat és a füleket védte, továbbá egy magas, keskeny fejdísz is helyet kapott a tetején - magyarázta Jeff Royal régész, a floridai RPM Tengerészeti Alapítvány igazgatója.”

A punok jó hajósok voltak, uralmi helyzetüket nagybantengeri haderejüknek köszönhették, amíg Róma az elfogott pun hajók alapján, el nem kezdte saját flottáját fejleszteni. Legnagyobb hadi kikötőjük Karthágóban volt, egy különlegesen kialakított kör alakú hangárral, középen parancsnoki szigettel, mely 350 hajó befogadására lehetett alkalmas.

A körépítmények nagyon ősi és szakrális alakzatok, számos régészeti emlék maradt ránk a távoli múltból. Csak néhány példa: Göbeklitepe, Stonehenge és a Kárpát-medencében leggyakrabban előforduló neolitikus körárkok, valamint a korai kereszténység körtemplomai. Ez a karthágói építmény, ebbe a sorba helyezhető el.

A punok írásáról is maradtak fenn régészeti emlékek. A felirat tanulmányozása nagyon tanulságos azok számára, akik egy kicsit is ismerik a székely-magyar rovásjeleket (12.). Kertész István, Hannibál című könyvéből (5.) származó kép és felirat tanulsága szerint a szerző a pun-etruszk kapcsolatra mutat rá. Annyi hibádzik a dologban, hogy a rovásírásos aranylemezeket fejjel lefelé szerkesztették be. 

Ahhoz, hogy a punok és rómaiak között kialakult ellentétet és a küzdő felek fennhatósági jogait bizonyos területek felett helyén tudjuk kezelni, fontos megállapítani azok ősiségét és eredetét. A ma ismert Róma alapításának körülményeiről Marczali Henrik: Nagy képes világtörténet (1905) munkájából(7.) vett idézet a következőket mondja:

„Ily fekvés, ily rejtett és nehezen hozzáférhető hely természetesen nagyon csábította Közép-Itália kóbor rablóit, hogy állandóan ide telepedjenek.”

Ez alapján kijelenthető, hogy nem túl hízelgőek az erkölcsi alapok, s ha még hozzá vesszük a Romolus és Remus mondát, melyben testvérgyilkossággal indul a város története, egyáltalán nem mondható példaértékűnek.

A szkítákról, akikhez minden gyanú szerint a punok is tartoztak, Trogus Pompeius ókori történetíró a következőket írta:

„A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják.”

A punok fővárosának eredetéről pedig a Nagy képes világtörténelemben (7.) a következőt olvashatjuk:

„Carthago a kelet nagy kereskedelmi emporiumának, Tyrusnak gyermeke; phoeniciai gyarmatosok alapították, kik kétségkívül ép oly politikai és vallási hagyományokat ápoltak, mint a syrus faj, a melyből eredtek. Alapítása nagyon régi korba esik. Dido történetét Vergilius költészete megható keretbe foglalja, s aligha követett el anachronismust, midőn háromszáz évvel régebbre teszi a város eredetét Rómáénál, mert Carthago sokkal régibb város, mint Róma.”

Ezeket azért fontos tisztázni, hogy lássuk ki a betolakodó és a hódító a történelem eseményei során és mely nemzet az, aki ősi birtokait védi, illetve igyekszik azokat visszaszerezni.

Az első pun háborúban az egyre erősödő ókori Római Köztársaság a karthágói befolyástól igyekezett megszabadulni, nagy erőket mozgattak meg, hogy Itáliából és környékéből kiűzzék a punokat. A csatározások fő színtere Szicília volt. Szicília, Itália legősibb népének a szikuloknak földje. A wikipedia szerint Szicília legkorábbi lakói a szikánok, az elümoszok, az aszónok és a szikeloszok voltak (18.). Itt szeretném idézni Marczali Henrik könyvéből (7.) az idevonatkozó részt:

 „A legrégibb valódi név Róma területén a siculusoké. Dionysiosnak, a római régiségekre vonatkozó leghitelesebb adatok compilatorának szavai szerint «a várost, mely az összes országokon és tengereken uralkodik, s most a rómaiak birtoka, a siculusok telepítették be, egy a talajból fakadt népfaj.» A hagyomány szerint több várost alapítottak Róma szomszédságában, például Antemnaet, s bár kevés nyomot hagytak magok után, mégis azt hiszik róluk, hogy időről-időre Itália minden vidéke nyújtott nekik hazát. Erősebb népek fegyverei elhajtották őket a félsziget egyik végétől a másikig, míg végre Sicilia szigetén találtak állandó otthonra. Ők adtak e földnek nevet, mely túlélte a carthagóiak, rómaiak, arabok és normannok hódításait, s lehetséges, hogy a siculusok vére még ma is alapja e sziget lakosságának.”

Ide kapcsolódik Werbőczy Hármas könyvéből (17.) egy idézet:

„Vannak az erdélyi részeken a scythák, kiváltságos nemesek, a kik a scytha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.”

Szikuluszok tehát nem csak Itáliában élnek, hanem többek közt Erdélyben is. Úgy hívják őket, hogy székelyek, s hogy ez ne tűnjön elrugaszkodott következtetésnek, nézzük meg mit ír Mátyás Király udvari történetírója a Szicíliából származó Petrus Ransanus Siculus (2.):

„…Gyulafehérvár, ahol sóbányák vannak, és amely a scythulusoknak (székelyeknek) a hazája, akiket, mint néhányan állítják, helytelen kiejtéssel siculusoknak hívnak, azt mondják ugyanis, hogy a szkítáktól erednek… …Tudniillik azt tartják, hogy annak a népnek egy légiója egykor Attilának, Pannonia leigázójának parancsnoksága alatt harcolt, ahogy ugyanis a földkerekség más vidékeiről, úgy Szicíliából is érkeztek sokan Attila seregébe, hogy annak vezetése alatt szolgáljanak, akinél akkor senki sem volt híresebb a világon; azután az ő halála és serege nagy részének elpusztulása után, ahogy alkalmas helyen később szó lesz róla, ki-ki más helyre távozott, a siculusok légiója pedig a szóban forgó helyen telepedett le…”

A székely népnév jelentését kutatva, érdemes segítségül hívni a fennmaradt magyar családi neveket. A Székely, Szakály, Szakál nevek hangalakilag egyeznek, ugyanazt jelentik, s egyben rávilágítanak a lényegre. A székely, mint határokat védő szkíta-hun népcsoport ugyanúgy képez szegélyt az ország körül, mint az arcszőrzet az ember ábrázatán. Ez alapján nem túlzás az, hogy a szikuluszok nem mások, mint szakállasok. A szkítákat igen gyakran szakállal örökítették meg, gondoljunk csak a Nimród ábrázolásokra, aki a szkíták és a világ első királya volt, de későbbi hun és avar fémmunkákon is ez a jellemző. Erősíti az elmondottakat, hogy a litván nyelvben a szkítákhoz erősen köthető sólyom elnevezése: sakalas, a szláv nyelvekben pedig sokol. Egy másik jelentés is kibontakozik a nyelvünkből, a sziklás jelző. A szikuluszok, mint a legősibb nép Itália földjén, valószínűleg azoknak a megalitikus kultúráknak a leszármazottjai lehettek, akik a késő-kőkorban és talán utána is hatalmas, a mai ésszel felfoghatatlan módon készült sziklaépítményeket alkottak. A szkíta-hunok kőből vésett fejeket, emberalakokat is állítottak, igen gyakran szakállal. A szegély – székely közös jelentés alátámasztásához csak annyit, hogy ezek a kövek szegélyezhették a területüket, s a területet védő székelyek lehettek a szegélyek. Valószínűleg a népelnevezés olyan régi lehet, hogy a szakállas népre utaló kő, mint szikla, csak később vált önálló jelentésű kifejezéssé. A magyar nyelvben előfordul, hogy egy hang és egy hangzó felcserélődésével egy új jelentésű szó keletkezik, pl. ököl – ökle, pokol – pokla, szikul – szikla. Ezek alapján már nem lesz meglepő, hogy a szakállas szikulok kő szikulokat készítettek, azaz kősziklákat. Ezen a helyen kell tisztázni a szláv népek származásának kérdését is, hiszen a szikla szó ad erre magyarázatot. Petrus Ransanus tesz említést, Magyarország tájainak bemutatása során (2.), a Dráva és a Száva között elterülő területről Sclavoniáról, mely olyan hírnevet szerzett magának, hogy erről nevezték el egész Dalmáciát. Ez a hely, Sziklavónia mutat rá arra, hogy a sziklávok vagyis a szklávok ugyanolyan szkíta eredetűek, mint mi magyarok és ők a legközelebbi rokonaink, minden ezzel ellentétes hírveréssel szemben.

A székelyek egyik ősi honát Szikúliát (Szicíliát) a pun háborúk során vesztették el a legősibb szkíta népek a karthágói testvéri segítség ellenére. Szicília kulcsfontosságú kikötővárosának, Szirakuzának védelmében, a neves ókori tudós Arkhimédész is részt vett. Az általa tervezett hadigépek és a nagy távolságban lévő hajókat felgyújtani képes tükrei segítségével, több, mint két évig tartották magukat a római ostromlókkal szemben.  Ám végül egy árulás miatt, ie. 212-ben mégis elesett Szirakúza. Híres mondása („Ne zavarjátok köreimet!”), elmélkedése közben, közvetlenül a legyilkolása előtt hangzott el. Arkhimédész korszakalkotó felfedezéseinek és írásainak egy része fennmaradt, de java része az Alexandriai könyvtár felgyújtásakor odaveszett. Származásáról annyit tudunk, hogy szicíliai volt, de ha figyelmesen elemezzük nevét (Arkhi- méd-ész), fény derülhet hovatartozására. Arkhimédész méd volt. Annak ellenére, hogy a médek központja a Kaspi-tengertől délre, a mai Irán területén volt, éltek médek a Földközi-tenger környékén is. Többek között a déli vagy deli médek, a dalmátok az Adria partvidékén. A médeket a mai hivatalos tudományosság az indoiráni vonulatba sorolja, de igen valószínű, hogy szkíta nép volt. Elég csak arra gondolni, hogy a krónikáinkban Attilát, a hunok, gótok, médek és dánok királyaként is leírják, s megjegyzik azt is, hogy divatban a médek módját követte.

Szicília meghódoltatásának körülményeiről a Nagy képes világtörténetből (7.) vett további idézet érdemel figyelmet az első pun háború idejéből:

„Gaius Claudius, katonai tribunus, éjjel átkelt a szigetre, s biztosította az ostromló hadat Róma támogatásáról. De Syrakusai vagy a carthagóiak hajóhada nagyobb sereg előtt elzárta az átkelést. A rómaiak elmulasztottak tengeri haderőt szervezni, s az ellenség hajóival szemben nem volt erejük a katonák átszállítására. Dél-Itáliában görög alattvalóiktól összegyüjtöttek egynéhány hajót; de első kisérletük nem sikerült s veszteséget is szenvedtek. Hanno, a carthagóiak vezére, kegyesen elbocsátotta az elfogott rómaiakat és tárgyalni akart vezéreikkel; midőn azonban követét visszautasították, megfogadta, hogy «annyira sem engedi őket a tengerbe, a mennyire kézmosáshoz szükséges». De a kedvező tengeráram a rómaiakat átvitte Siciliába. Viszont a mamertinusok egy részének árulása révén Messana vára Hanno hatalmába került, ki leszállott a várból, hogy a tribunussal az egyesség pontjairól alkudozzék. Az értekezlet alatt Claudius merészen fogságba ejtette, s Hanno kénytelen volt szabadságáért a várat átszolgáltatni. A városba római katonaság vonult be, s ez időtől fogva Messana Róma birtoka lett.”

Észre kell venni, hogy két különböző magatartás típust ismerhetünk fel a harcoló felek között. Hanno a karthágói vezér, kegyet gyakorol. Az elfogott rómaiakat szabadon bocsájtotta annak reményében, hogy megegyezhet a Szicíliát támadó ellenféllel, de követeit visszautasították, majd később a hatalmába került Messina várát úgy vesztette el, hogy azt át kellett adja az életéért cserébe, miután az egyezkedés alatt „merészen” fogságba ejtették. Az vesztett, aki megbízott a másikban és nemes gesztust tett az ellenféllel való megegyezés érdekében. A győztes felrúgta a becsület szabályait. A Romulus és Remus mondáján nevelkedett rómaiaktól nem tellett több, ahol az erkölcsi mintát testvérgyilkosság árán való felemelkedés szolgáltatta. Hanno viselkedése pedig szkíta mentalitásra utal, ahol még a halálos ellenségben is feltételezi az emberség szikráját. Ehhez hasonló történet később Bulcsú és Lehel kapitányokkal is megtörténik a X. században, amikor az ellenségbe vetett bizalmuk az életükbe került.

A történelmi események összezavarásának, egyik leghatékonyabb eszköze, a szereplők nevének és eredetének elhomályosítása, melyet többek között azok többféle elnevezésük felhasználásával, újabb szereplők megalkotásával érik el atörténelemhamisítók. A tisztánlátás érdekében, hogy egyes ókori népeket helyesen tudjuk megítélni, egy a természetből vett példával érthetjük meg a legegyszerűbben. Az énekesmadarak között van egy faj, amely másik madárfajok egyedeire bízza saját utódai felnevelését. A kakukk, a tojásait idegen énekesmadarak fészkébe rakja, és azok sajátjukként fogadják el és nevelik fel a kikelő fiókát. Amint a féktelen étvágyú kakukkfióka elég erős ahhoz, kilöki a fészekből a befogadó madárfaj fiatal egyedeit, hogy ne kelljen osztozkodnia az eleségen. Az apró énekesmadár szülők minden erejükkel azon vannak, hogy az idővel már náluk többszörösére növő kakukkfiókát győzzék eleséggel ellátni. Fáradozásuk eredményeként egy ellenlábas faj egyedét nevelik fel. Barátkozzunk meg a gondolattal, hogy van a nemzeteknek és népeknek is kakukkfiókája, aki képes beleépülni és felszámolni más népek hagyományát és múltját. Ez egyben komoly figyelmeztetés korunkban zajló folyamatok megértéséhez is, de nézzünk példát Itália történetéből is. Fentebb kiderült, hogy Itália legősibb népe a szikul, ám Róma történetének mégis a latin gyökereire hivatkoznak leginkább a történetírók. A latin elnevezés vizsgálata érdekes eredményt ad ki, ugyanis a latinok vagy másképp balatinok valamikor ugyanahhoz a hithez tartoztak, mint a punok, ugyanis a Baál isten köré épülő hitrendszer képviselői voltak a balatin vallásúak. Az, hogy ez nem elrugaszkodott képzelgés legyen Róma legősibb helyének elnevezése a bizonyíték. A Palatinus, az ősi Róma hét dombjának egyike. Ez alapján beláthatjuk, hogy a történelem kakukkfiókái bizony megtették egykor a dolgukat.

Az írott történeti források azt sugallják, hogy a második pun háborúban, Hannibál igen jelentős veszteségeket szenvedett Itáliáig vezető útja során. Részben ellenséges népekkel volt kénytelen megütközni, illetve az időjárási és földrajzi nehézségek rendkívüli módon igénybe vették seregét. Hannibál haderejének nagyságára vonatkozó feljegyzések ellentmondásosak. Ez lehetett az oka annak, hogy az Itáliába érkező pun katonaság méretéből komoly veszteségre következtettek a korabeli források. A punok európai vonulása során először szívós ibér (avar) harcosokkal és lovasokkal erősítették meg seregüket, majd a gallok (azaz galaták vagy kelták), akik szintén rendelkeztek szkíta gyökerekkel, csatlakoztak Hannibálhoz. Ami végképp feltűnő dolog, hogy Észak-Itáliában a punok bevonulásának hírére, majd az első ütközetet követően, a római sereg egy része is átállt. Lombardia, Toszkána és Umbria különleges figyelmet érdemel szkíta-hun szempontból, mivel ezeken a tájakon az etruszk származástudat még sokáig élhetett még a Római Birodalom idejében is, hiszen ez az etruszrk beáramlás eredményezte Itália kulturális és gazdasági felvirágzását.A punok bevonulását pedig egy kelta háború előzte meg, melynek során megtörték az észak-itáliai népek ellenállását és behódoltatták a rómaiak őket. Amikor állást kellett foglalniuk, világosan tudták, hogy a rokon pun sereg mellett van a helyük az elnyomó Rómával szemben. Történeti feljegyzés is maradt fenn arról, hogy a karthágóiak szövetsége Korzika birtokához juttatta az etruszkokat és létezett pun-etruszk szövetség. Az etruszk-szkíta kérdést egy rövid gondolatban még szeretném megvilágítani. A szkítáknak két jellegadó állatábrázolása ismert: a szarvas és a sólyom (más néven: turul). A szkíták szakállas tulajdonságára már fentebb utaltam és ismert a turul régies turu elnevezése. Ebből a szóösszetételből áll az etruszk elnevezés eredeti formája a turuszaka. Így már megérthetjük, hogy a korábban példaként hozott nyelvekben miért kapott a sólyom szakáll nevet (emlékeztetőül pl. a szláv nyelvekben: szokol).

Molnár Gézától,kutatásairól készült előadásában (8.) hallottam arról a szkíta típusú szövetségi elven működő hadászati mozgásról, ami ide kapcsolódik. Ennek lényege, hogy a haderő leggyorsabb és leggazdaságosabb felállításának módja az, amikor a szövetség központjából elindul egy egység, amelyhez útjuk során, a szövetséges népek becsatlakoznak és az ellenséggel való találkozás helyszínéig a hadsereg ütőképesre növekszik. Ennek lényege, hogy nem kell nagy távolságból tetemes hadianyagot, embereket szállítani, hanem a szövetség határán várható ellenség fogadására, a központi egység útjába eső szövetségesek becsatlakozásával érhető el a végleges haderő méret. Ezt kell felismerni Hannibál hadjáratában is. A központi mag Karthágóból indult, majd útjuk során csatlakoztak ibér és kelta egységek, így érték el a Római területeken azt a haderő nagyságrendet, amely eredményesen vehette fel a harcot az ellenséggel.

Liviustól maradt fenn Hannibál jellemzése, melyben hadvezéri erényeit - és római történetíró lévén - nagy hibáit sorolta fel (5.). Ebben a jellemzésben találhatunk egy a számunkra ismerős mondatot:

„…A lovasok és a gyalogosok között egyaránt a legkiválóbb volt; elsőnek indult harcba, s ő hagyta el legutolsónak a csatát”

Nézzük meg hogyan írta le Kézai Simon a Gesta Hungarorumban (6.) Árpád vezért:

„…minthogy az ő vérsége a többi scythiai törzsek fölött azon kiváló méltósággal van fölruházva, hogy a seregnek menet közben előtte, visszavonúláskor mögötte jár.”

Ez a megegyezés egy újabb bizonyítéka a szkíta származásnak és viselkedés-formának, mellyel Hannibál rendelkezett.

Hannibál Itáliában 15 évig tartózkodott, győzelmet győzelemre halmozott. Eredményességét főként képzett lovassága, valamint kiváló hadvezéri képessége, taktikai érzéke adta. Ebben az időben a rómaiaknak nem volt jelentős lovasságuk és tehetetlenek voltak az elsöprő pun lovassági támadásokkal szemben, melyek főleg Numidiából, Karthágó szövetségesétől származtak. Itt szeretném megjegyezni, hogy a szkítákról maradt fenn az, hogy kiváló lovasok voltak és hadi cselekményeikben is alapvető fontosságú volt ez a haderőnem, ráadásul olyan tömegű régészeti hagyaték támasztja alá a lovas-kultúrájukat, amely egyetlen ókori nép esetében sem mondható el. Ez a tény tovább erősíti azt a feltételezést, hogy a pun szkíta származású nép volt, hiszen itt is akad bőven lószerszám hagyaték. Numidiáról a lovasok származási helyéről annyit érdemes még megemlíteni, ami Karthágótól nyugatra és keletre fekvő területet jelentette, hogy az itt élő berber törzsek nomád életet folytattak. Numidia nem más, mint Nomádia, ahol a lótartásra és állattartásra alkalmas vándorló életmódot lehetett folytatni. Ez az életmód pedig szintén a legősibb szkíta kultúra irányába mutat. Egyébként a berberek ugyanannak a lejárató hadjáratnak az alanyai, mint a Baál hit, Hannibál és a punok. A rómaiak a nem latin ajkú észak-afrikai népeket nevezték barbárnak, ami mára már elmaradott, vad és kulturálatlan jelentést hordoz magában, holott a berberek tulajdonképpen azok a baál-bárdok, akik a térségben Baál hitét képviselték, így valószínűleg nem vallhattak mást, mint pun hittestvéreik. A numida királynévsorban is előfordul a „bál” névösszetevő, például: Adherbal, Masztanabal. Az történelem során a berberek következetesen szembe helyezkedtek a hódító római törekvésekkel és a birodalom esküdt ellenségei voltak. A Római Birodalom kései időszakában a berber támadások gyengítették meg leginkább Róma hatalmi státuszát. Még a VII. században, az arab hódítással szemben is jelentős ellenállást fejtettek ki. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a köztudatban a berber őslakók arabként vannak elkönyvelve, holott azokat jóval megelőzve alkották a térség nomád lakosságát. Az európai nyelvekben, a barbe (FR), baard (NL), beard (GB), Bart (D), barba (E), parta (SF) szakáll jelentésű szavak, mind a szakállas szkíta népet jellemző jelentéstartalommal kerültek be, ami nyelvészeti alapon támasztja alá a berberek ősi szkíta származását.

Hannibál hadjárata nagyon furcsán zajlott le, hiszen a történetírás szerint győzelmei ellenére nem tudta leigázni Rómát. Ezt könnyen el is fogadnánk, ha nem tudnánk arról, hogy Hannibálnak nem volt vesztes ütközete Itália területén (sorsdöntő vereséget Zámában, a mai Tunéziában szenvedett el, ami Karthágó sorsát végül is megpecsételte). Vizsgáljuk meg azt, hogy Hannibál jelentősebb itáliai ütközeteiben milyen nagyságrendű csapásokat mért Rómára. A trebiai csatában, Észak-Itáliában a 40 ezer fős római sereg fele odaveszett. A trasimenus-tavi csatában elpusztították a római sereg jó részét, s a menekülő 6000 menekülő katonát fogságba ejtették. A canaei csatában a rómaiakra megsemmisítő vereséget mértek, veszteségük 50-70 ezer főre tehető. Az a kérdés, hogy két éven belül ekkora veszteséget túlélhet-e egy ókori államalakulat? Rendelkezik-e olyan erőforrásokkal, melyek pótolni képesek ekkora veszteségeket? Úgy tanítják, hogy Róma ereje páratlan méretű és harci szellemű haderejében rejlett. Polübiosz adatai szerint (4.), közel 800 ezer hadra fogható embert tudtak kiállítani, mintegy 300 ezer római polgárt és csaknem 500 ezer szövetségest. Azt még el lehet fogadni, hogy az első ütközetben (Trebia) még nem vették komolyan az ellenfelet, de elég furcsa, hogy a Róma felé nyomuló ellenséget mégsem tudta feltartóztatni ez a rendkívüli hadigépezet. Ezen kívül tudunk még három döntetlen ütközetről is a numistroi, a canusiumi és a grumentumi csatákról, de jelentősebb római győzelem híréről nem maradt feljegyzés Hannibál itáliai hadjárata során. Ezek a döntetlen ütközetek fel kell, hogy keltsék a gyanút, hogy itt valaminek az elfedéséről van szó. Gondoljunk csak a catalaunumi csatára, ahol szintén eldöntetlen volt az ütközet, ahol állítólag Attila ugyan nem győzött, de az ütközet után Róma felé vette az irányt, és ahogy a magyar krónikákból tudhatjuk, a nyugati tájakon eluralkodott a félelem. A történetírók szerint, Karthágó Itálián kívül bukta el a háborút. Helyzetének megrendülése az ibériai területeken bekövetkezett vereségek miatt történt, ami miatt végül Hannibálnak el kellett hagynia sikerei helyszínét. Valószínűleg itt valami olyan hatalmi praktikát vethetett be Róma, amivel Karthágó szövetségi rendszerét felbontotta.

Cornelius Nepos római történetíró, a következőképpen emlékezik meg Hannibál itáliai hadjáratáról (5.):

„A karthágói Hannibal, Hamilkar fia – ha igaz, amiben senki nem kételkedik, hogy a római nép vitézségben az összes nemzetet felülmúlta – katonai hozzáértésben tagadhatatlanul annyira fölötte állt minden más hadvezérnek, mint amennyire a római nép bátorság dolgában mindegyik nemzetet maga mögé utasította. Mert valahányszor megütközött népünkkel Itáliában, mindannyiszor ő hagyta el győztesen a csatamezőt.”

A fentiek tükrében kell értékelnünk azt a mély ellenszenvet, amelyet Hannibál irányába mutat a római alapokon nyugvó európaiság, ami a kannibál jelzőt tulajdonítja annak a hadvezérnek, aki megtérdeltette Rómát. Bizonyára ez a zsigeri ellenszenv annak köszönhető, hogy az európai kultúra alapjait adó Római Birodalom eszménye nem tűr meg olyan történelmi személyt, aki a máig uralkodó erkölcs töretlenségét megcsorbította, és európai őslakosait megpróbálta összefogni és felszabadítani annak a feltörekvő kifosztó zsarnokságnak a rendszerétől, amely napjainkig uralja világunkat. Ezért kellett a harmadik pun háború után földig rombolni Karthágót és bevetni sóval, hogy élet se maradjon benne. Ennek ellenére a pusztítás után Rómához csatolt város gyorsan megújult, fejlődő gazdag településként írták le a korabeli krónikások. Krisztus előtt 44-re, a Római Birodalom második legnagyobb városa lett. Még lepusztított állapotában is forrása volt a fejlődésnek, mert a középkori építkezések során, még Európa nagy katedrálisaihoz is tömegével hordták az értékes faragott köveket a régi karthágói épületek romjaiból.

Földrajzi lenyomatokat keresve, aMaghreb (Magyaráb) országokban, Tóth Gyula jelentős „magyar gyanús” helységnévre mutat rá:Bleda, Bida, Ben Attali, Kadar, Nador, Bichara, stb. (13.) Ezek eredete kézenfekvő a sok évszázados pun előzmények tükrében. Hahn István hivatkozik Karthágó címűművében (4.) településnevekre, amelyek a Földközi-tenger térségében, a pun jelenlét hatására alakultak ki, még az i.e. X.-IX. században. A mai Cádiz korábbi nevében (Gadeira), ami „körülkerített, megerősített helyet” jelent, és a pun alapítású marokkói városoknak a nevében található közös tőre hívja fel a figyelmet, Gadeira, Agadír, Mogador, Gadara nevekben található „gad” tagra gondolva. Ám ha magyar nyelv logikájával végig gondoljuk mire illik a körülkerített megerősített hely jellemzés és, mi lehet ez a védett állapotban lévő értékes dolog, bizony a település magjához juthatunk. Így a Mogadorban felfedezhető és értelmezhető „mag”szógyök már a többi település nevében is visszaköszön, amely a hosszú évszázadok alatt, az ott élő népek ajkán elkophatott: (Ma)Gadeira, (M)Agadír, (Ma)Gadara – valódi jelentésükben - független városi helyzetükre utalva: Magadura. Írásos feljegyzés van arról, hogy a szicíliai Megara önálló városállam alapítja meg Szelinuszt i.e. 628-ban (16.).Hahn István ezeknél korábbi utalásról is szól, miszerint Karthágó alapítása előtt 287 évvel, annak helyén már létrejött Utica városa, mely „régi várost”, óvárost jelent (4.). Azt, hogy a város és az utika, vagy utca mennyire tartozik össze, s hogy értelmezhető-e számunkra, már az olvasó fantáziájára bízom. Az i.e. V. század végén, Karthágó afrikai terjeszkedése kapcsán, Warmington említést tesz egy Tokai nevű város meghódításáról, ami valószínű az ókori Thugga lehetett, a mai Dougga. Ugyancsak ír munkájában egy számunkra „magyar-gyanús” Madjerda nevű folyóról (a mai Bagradas) és szól Madauros városról is, ami Karthágó korai történelmében változó uralom alatt állt (16.). Karthágóhoz tartozó szicíliai település Segesta is beszédes a számunkra. Segestáról Ransanus is megemlékezik (2.), csakhogy nem a szicíliairól, hanem arról a Segestáról, ami az egykori történelmi Magyarország határán, a Száva és a Dráva összefolyásánál található és a mai horvátországi Sisak településsel azonosítható. De szól egy másik Segestáról is, amelyet Somogy megye bemutatásánál említ meg. A Kárpát-medencében található még Segesvár is, melynek eredete szolgálhat magyarázatul: Az ősi magyar seg, ség dombot, halmot jelentett. Ebből keletkezett –es képzővel és az erősséget jelölő vár utótaggal a település neve. Ehhez a sorhoz még egyet tennék hozzá. Karthágóhoz közel a mai Algéria harmadik legnagyobb kikötőjét Annaba-nak (Anya-apa) hívják. A helyi elnevezése Balad al Annáb.

Magyarázatot találhatunk arra is, hogy Attila seregének hispániai ága, amely lekéste a catalaunumi csatát, és félt Isten Ostora haragjától, tulajdonképpen csak rokonai irányába vándorolt, menedéket keresve.Feltételezve ennek a történelmi eseménynek és a vandál (venger) hódításnak a megegyezését (13.) felettébb érdekes dolgokra figyelhetünk fel. A vandál hódítást egy ostromgépekkel nem rendelkező 15 ezer fős hadtest hajtotta végre. Királyságuk, több, mint egy évszázadig, a bizánci hódításig állt fenn. Ezt a Római Birodalom késői időszakának gyengeségével és a karthágói provincia szegényrétegeinek megnyerésével magyarázzák. Kísértetiesen hasonlít a helyzet a „honfoglaláshoz”, amikor a kisebbségben lévő bejövők hajtják uralmuk alá az itt élőket, különösebb ellenállás nélkül és tűnnek el nyomtalanul a hódító nép uralma alatt. Elképzelhető-e az, hogy 15 ezer ember több mint száz évig királyságot tart fenn idegennek mondott területen a helyi többség támogatása nélkül? Természetesen nem. Ez csak abban az esetben valósulhat meg, ha bejövők és a helyiek ugyanazt az értékrendet vallják.

Karthágó Hispániához kötődő kapcsolatai okán feltételezhető, hogy a félsziget elnevezése is már a pun időkben alakult ki az ispán kifejezésből, nem Attila hadjárata nyomán, ahogy a mai dél-spanyol Cartagena kikötőváros is a karthágói befolyás idején kapta nevét, Új-Karthágónak is hívták. Ennek lenyomata maga Barcelona városának a neve is, hiszen a barcidák nagy uralkodója, Hamilcar Barcas alapította saját nevéből Barcino-ként.Érdekes párhuzam, hogy a történelmi Magyarország területén ismerünk Barca folyót és ehhez kapcsolódó földrajzi területet, amit Barcaságnak neveznek. A katalánokról pedig tudhatjuk, hogy a gót-alán szkíta népcsoporttól eredeztetik nevüket. Magáról Karthágóról annyit tudunk, hogy pun nyelven Quart-hadash volt a neve. Túlzottan már nem kell megerőltetni magunkat, hogy kiolvassuk a Kard-hadas elnevezést (1.).

A leghíresebb pun vezért teljes nevén Hannibál Barkasznak hívták, apját Hamilcar Barkasznak. Honnan lehet ismerős ez a nemzetségnév? Bizonyára hallottunk a magyar népmesék Burkus királyáról, aki mindig barátként látogatott el a magyar királyhoz. Könnyen lehet, hogy ennek az ősi rokoni kapcsolatnak a lenyomata maradt fenn a népmeséinkben. A punok nagyon jó hajósok is voltak, így az is lehetséges, hogy ez anév a bárkás tulajdonságból fakad. A leghíresebb bárkás maga Noé volt, akitől a magyar krónikás hagyomány szerint származnak többek közt a szkíta népek, így a punok és a magyarok is. A Barkasz nemzetség, mely az önálló, saját védelmi rendszerrel rendelkező városállamok szövetségét vezette, magában hordozza a bekerített védett terület elnevezését is, hiszen a „berkes” tulajdonság erre is utal. A magyar nyelv játékos szószaporítási eszköze, a gyökök forgatásával elért új szó. Ez esetben a „ker” gyök, mint egy terület bekerítésére utaló jelentésű szótő, megfordításával kapható meg a „rek” szógyök, mint a rekesztést jelentő fogalomkör alapja. A berek, de a burok és a barakk, is tulajdonképpen az az elkerített, berekesztett, védett helyre utaló kifejezés, mely a Barkasznak ismert, de Berkesnek is könnyen mondható, pun uralkodói dinasztia nevében felismerhető. Itt utalnék vissza a korábban kifejtett "Magadura" helységnevek idevágó jelentéstartalmára.

A Maghreb térségben, ami egykor a punok földje volt, megtalálhatjuk Attila hun király idősebb Keled fiának név megfelelőit, mint Khalid vagy Khaled. Ha ugyanitt Attila további felmenőinek megfeleltethető neveket keresünk, azt is találhatunk: Kadar (Kádár), Thana (Tana), Ommar (Otmár), Khairy, Kedar (Keár).További magyar vonatkozásból érdekes nevek: Jabbar (Jobbára, Jobbjára), Huda (Buda) - jelentése: helyes út, Damali (Deli, Dalia) - szép látvány, Szelim - jelentése: szelíd,Faruk, Kamila, Karimah, Rima, Hadad, Kardal, Kasib, Sabir, Barakah, Ata, de ami pun szempontból érdekes, hogy a mai napig is van Hanbal és Hani nevük is. Ahhoz, hogy ez utóbbiak jelentőégét megértsük, vizsgáljuk meg a leghíresebb pun vezér, Hannibál nevét. Fentebb kiderült, hogy Baál istenségbe vetett hitük jellemezte a punokat. A jelenleg elfogadott történészi állásfoglalás szerint Hannibál neve, Baál kegyeltjét jelenti. Nevének –bál tagját felismerve, próbáljuk meg a másik részét meghatározni. Valójában a Hanni-bál név a hun származási eredetre mutat rá, így neve eredetileg nem más, mint Hunni-Baál. Egy korábbi hadvezér, és később Hannibál egyik testvére, Hasdrubal (Hősturu Baál) nevében is felismerhető a név végén olvasható Baál tag. Ezen gondolatmenet szerint még ide tartozik a második pun háború idején Hannibál vezére, aki a lovasságot vezette Maharbal (Magyar-Baál). Ismerősen cseng a neve Hannibál másik vezérének, aki Hanno volt, de szerepelt a történelemben ugyanezzel a névvel hadvezér az első pun háborúban is és tudunk egy Hannóról, aki nagy utazó volt az ie. VI. században. Hogy tovább oszlassuk a kételyeket, Hannibál másik öccsét pedig erősen szkíta gyanús Magó-nak nevezték, de apja Hamilcar neve sem érdektelen, hangtanilag ráillik a Hunor király névre. A fennmaradt írásos emlékek alapján, a független pun történelem öt évszázada alatt igen gyakran ismétlődnek uralkodó nevek. A Hannó mellett sűrűn bukkant fel Hamilkar vagy Himilko néven uralkodó, de a Hannibal, a Hasdrubal, a Mago és a Giszkó vagy Giszkón sem egyedi. Nagyon könnyen lehet, hogy az ókori történetírók, akik túlnyomórész az ellenséges oldalról kerültek ki, és nem közvetlen ismeretek alapján, hanem hallottak alapján jegyezték le a pun uralkodók neveit, nem a valódi nevet, hanem az elbeszélő által használt jelzőt rögzítették. Így válhatott Hamilkar tulajdonnév a hunor királyból, vagy Nagy Hanno a „nagy hun ő” jellemzésből. Ide kapcsolható a magyarok történetéből Ransanus megjegyzése, mely szerint a hunokat nem a hazájukról nevezték el, mivel nincs olyan földrajzi elnevezés, hogy Hunnia, nanem egy Hunnus nevű vezérükről, akitől származott Pannónia megszállásának terve, melyet végül Attila teljesített be (2).

A nevekben található „bál” tag felismerése helyre rakhat olyan kérdéseket is melyek az újkori történelemírás koholmányai közé tartoznak. A jelentősebb múlttal nem rendelkező népek komoly erőket mozgatnak meg annak érdekében, hogy magukénak tudhassanak egy-egy múltbéli szereplőt és ahhoz köthessék származásukat. Keleti szomszédunkban ismert az a görcsös törekvés, hogy magukat a dákoktól származtatják, ősi jogot formálva bizonyos területekre. A hivatalossá vált elmélet szerint a dákok egészen Traianus császár hódításáig eredményesen védték Erdélyt a római betolakodókkal szemben, majd legyőzésüket követően megszűnt a királyságuk. Legnagyobb uralkodójuknak a neve hallatán könnyen tisztázódhat a dákok hovatartozása. Decebal (Daka-baál) király jó eséllyel ahhoz a baál hitet valló szkíta daha, vagy daka törzshöz tartozott, akiket ma dákoknak emlegetünk, s akik ugyanannak a szkíta szövetségi rendszernek a tagjai voltak, mint az észak-afrikai punok.

Az hogy a „Baál” szó nem idegen a magyarban, a bálvány kifejezés legyen bizonyíték, de a palota (Baál otthona), a p-b hangzóváltással is innen eredeztethető. A földrajzi elnevezéseinkben való gyakori előfordulására néhány példa a teljesség igénye nélkül: Balaton (Baál a tón, vagy akár Baál otthon), Balmazújváros, Balassagyarmat, Balajt, Balástya (Baálosatya), Balkány, Balotaszállás, Bala, Balalény, Balánbánya, stb., de a Baranya földrajzi elnevezésünk (r-l hangzóváltással: Baál-anya) is ide köthető.Pont ennek a női isteni minőségnek a kifejezője volt a banya szavunk is, ami korábban még nem volt negatív értelmű. A bánya, amikor a földanya öle feltárul, és kincsei hozzáférhetővé válnak, ugyanebből a jelentéskörből származik. A magyar családi nevek egész sora a mai napig magában hordja Baál isten lenyomatát. Számtalan ilyen vezetéknévvel találkozhatunk: Balla, Bali, Balika, Baló, Balassi, Palatinus, Valastyán, stb. A keresztneveket vizsgálva, a Balázs nevünk, mint „bálos” beazonosítható, de a Bálint, a Baltazár és a Turul nemzetség felmenői közt sem ismeretlen a Balambér név is ide kötődik. A három napkeleti bölcs egyike Boldizsár szintén, mivel eredeti jelentése Baál-dicsér lehetett. Nem felejthetjük ki a felsorolásból gyakori nevünket, az „Árpád-házi” királyaink közt is gyakran felbukkanó Bélát sem, melynek eredete szintén kapcsolatba hozható Baál istenséggel. Itt már a nemzetség szín-szimbolikájában is helyben vagyunk, ugyanis a bél, belo, bjelo, beo, bela kifejezések a szláv nyelvekben fehéret jelentenek, akárcsak a Béla név is. Jó példa erre maga az egyik fehér várunk. Nándorfehérvár szerb nyelven Beograd. Erre a gondolatmenetreTóth Gyula Beowulf című írásában (14.) az óangol sárkányölő hős eredetének vizsgálata során hívta fel a figyelmet. Petrus Ransanus Siculus,a nándorfehérvári győző Hunyadi Jánosról írja, hogy a nyugati népek őt Fehér Jánosnak szokták emlegetni (2.). Itt azonban még egy fontos összefüggést is érdemes megjegyezni, hogy mi magyarok még a szerb nyelvben megőrzött Beograd változatot, Belgrádnak mondjuk, amiből rájöhetünk, hogy ez az elnevezés a Baálhoz köthető Baál-grád. Az óangol sárkányölő hős, Beowulf, ráadásul azoknak a britanniai Constantin királyoknak a hazájából származik, amelyet Alba (azaz fehér) királyságnak neveztek. A skót-geal nyelvben, maga a geal is fehéret jelent. Erősíti a kapcsolódást az is, hogy a Maghreb térségben, Algériában is van Constantine helységnév. Ebből nem kevesebb következik, minthogy az ókorban az észak-afrikai és brit-szigeteki szkíták élő kapcsolatban voltak. Nem idegen az, hogy Baál Isten elnevezése fehéret jelent, hiszen a színek összessége is fehér és a teljesség, az egység és a világosság színe is az. A nyelvünkben értelmezhető világ-világosság összefüggés a teremtés kezdetéig vezet vissza bennünket.

Fentebb jeleztem, hogy a Kárpát-medencében megtaláltuk Baál anyai arcát a Baranya (Baálanya) földrajzi elnevezésünkben, de ugyanez fennmaradt az egykori pun fennhatóság alatt álló Hispánia mai nyelvében is, ugyanis a spanyolok a fehéret ott a mai napig is „blanca”-nak, azaz„bálankának”, „Baál anyákának” mondják. Ez a színelnevezés kisebb hangalaki átalakuláson keresztülmenve más nyelvekben ugyancsak megtalálható, így a portugál: branco, francia: blanc, olasz: bianco szavakban is, de további hun befolyási övezetekben is, így a balti (fehér) államokban a fehér lett nyelvben balts a litvánban baltas és még a kínaiban is bái. Erre az eredetre mutat rá több nyelv szakáll szava, így a finnben a parta, a lettben a bárda, míg a litvánban a barzda. Ennek tudatában derenghet fel az, hogy a szkíta Pártus (Baál-tos) Birodalom neve is Baál isten nevéből eredeztethető, akárcsak Palesztína (Baálostina), ahol nem a ma ott lakó arabokra kell gondolni, hanem a baálostin vallásúakra, akik egykor ott éltek.A föníciaiak előtt Palesztina és Szíria földjét a filiszteusok lakták, akikről III. Ramszesz fáraó idejéből (ie. 12. sz.) maradt fenn a legkorábbi feljegyzés. Az ekroni filiszteusok főistenükként Baál-Zebúbot (Belzebub) tisztelték, azaz Baál hitét vallották. A filiszteus elnevezésből, melyben jól felismerhető a Baál-istenes kifejezés, a Pilistina, Philistina szavakon át következtethető ki a Palesztina név is. A filiszteusok törzsneve valószínűleg paleszet volt, ami kapcsolatba hozható a görög pelazg elnevezéssel, akikről tudható, hogy a trójai háborút követően a Kárpát-medencében telepedtek le, mint palócok (3.) és alapítottak királyi székhelyet a Pilis-hegységben, Sicambriát (Szikul-Umbriát). A város helyének azt a Szikan nevű hegyet választották, amely megegyezik annak a népcsoportnak a nevével, akikre Warmington szicíliai őslakókként hivatkozik (16.). Érdekesség, hogy a Magyarországon letelepedett jászokat a középkorban a filiszteusok utódainak tekintették.

Folytatás a II. részben...

Lehet tudni, hogy a görög és római mitológiai istenalakoknak egy-egy isteni tulajdonság szolgáltatta az alapját, melynek forrása maga Baál isten volt (3.). Fennmaradt, hogy Zeusznak, a görög főistennek a neve Zeus Belus volt. A pártusokkal kapcsolatban már Tóth Gyula felvetette, hogy a nép elnevezését az a bárd szó képezi, amely többfelé feltűnik földrajzi nevekben és más népeknél is (pl. Balti-tenger, Moldávia, stb). Itt is hivatkozni szeretnék a korábban említett fehér és szakáll szavakra, melyek a bárddal egyeznek. Ehhez annyit érdemes még hozzátenni, hogy Baált gyakran ábrázolják bárddal a kezében, bika hátán állva. Ennek az ősi hitnek lehetett továbbélése a mitraizmus is, amely a Római Birodalomban éppen Pannonia tartományban volt a legélőbb.

Meg kell említeni egy másik színhez kötődő kapcsolódását is a punoknak, mert ez szintén érdekes összefüggésekre vezethet rá bennünket. Az ókori elbeszélések szerint a punok a föníciaiaknak és kánaánitáknak a rokonnépei, akik ugyancsak Baál istenben hittek. A punok ugyanannak a föníciai népnek a leszármazottai, akik a mai Libanon területén található türoszi központból kiindulva jutottak uralomra az észak-afrikai térségben. A föniciai alapítású városok közt az említett türoszi térségben volt megtalálható többek közt Aradosz és Ugarit helységek (16.), melyek nevei, azok mezőgazdasági jellegére utalnak. A folyamatosságot (kontinuitást) - melyet nem kedvel az újkori történelemírás - a következő gondolatmenet támasztja alá. A punok népelnevezésüket a híres bíborszövet kereskedelemmel bíró föníciaiakról kapták, a görög phoinix (bíborszínű) szóból, melynek latin megfelelője punicus, azaz pun. A színanyagot, egy tengeri kagylóból (Murex) nyerték. Rendkívül sikeres festési mód volt ebben a korban, mert más eljárásokkal szemben, többszöri mosás után is tartotta a szövet színét.Ez olyan gazdasági jelentőséggel bírhatott, hogy magát a kereskedő népet, a punokat, így bíbornak, vagy vörösnek tartották számon. Latinul a punica, gránátalmát jelent, gyümölcsének húsa élénkpiros színű, így kapcsolódik elnevezése szintén a punokhoz. A tűzben önmagát elemésztő és hamvaiból újjá éledő főnix madár elnevezése szintén innen származik, hiszen a tűz színe is a vörös. A vörös vagy bíbor ruházat az ókorban a rangot is jelölte. Az is könnyen lehet, hogy a szkíta alapokból kialakuló görög nyelv, ezt a főnök – phoinix kapcsolatot őrizte meg. Az északi szláv nyelveken ez még fellelhető, hiszen lengyelül az úr jelentése pan, szlovákul pán és csehül is pan. Ide kapcsolódik az különös időszak a Római Birodalom idejéből, amikor hatalomra került Septimus Severeus császár, és a jó negyven évig uralkodó Severus dinasztia, akikről tudjuk, hogy pun felmenőkkel rendelkeztek. Furcsa az, hogy hogyan tudta elfogadtatni és megválasztatni magát a Római Birodalom császárának azegykori ellenséges nép sarja? Ráadásul Septimus Severusról tudjuk, hogy pannóniai helytartó volt és uralkodása a Marcus Aurelius utáni „gyanús” időszakra esik. Társcsászára majd, vetélytársa az a britanniai Clodius Albinus volt, akiről feltételezhető, hogy azoknak az uralkodóknak a történelmi lenyomatai közé tartozik, akit Attila idősebb (older – Alaldár) győztes fiáról, Keledről mintáztak. Vajon csak Észak-Afrikában éltek punok? Különös, hogy Septimus Severus születési helyétől (Leptis Magna) távol Pannónia helytartójaként érte el sikereit. Hogyan tudhatta hazájától távol, idegen közegben elfogadtatni magát? Ha megértjük, hogy Pannónia elnevezése miből származik, roppant egyszerű lesz a válasz. A punok hona Pun-honiában (1) van, azaz Pannoniában, ahogy az észteknek fenn északon, ahol télen rövidek a napok est-honban, Est-honiában, a mai Észtországban. Abban az időben még tiszta volt az ősnépek származástudata. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy Pannonia népe és a Maghreb térség hunjai közös gyökerűek, így rokonként tekinthettek egymásra. Amikor ehhez a megállapításhoz eljutottam, magam sem számítottam arra, hogy ezt valaki ilyen formában fel is jegyezte, de legnagyobb meglepetésemre Petrus Ransanus Siculus, Pannonia nevének eredetével kapcsolatosan idézi az általa nagyra becsült kortársát Candidus Mediolanensist (2.), aki latinra fordította Appianosz Alexandrinosz munkáját, melyben a görög történetíró a következőket írja:

„A paeonok, a hosszú Ister mentén lakó hatalmas nemzet, a dardanusokon túl a japodes népig terjeszkednek; őket a görögök paeonoknak, a rómaiak pedig pannonoknak hívják, és az illyrek közé sorolják, ahogy előrebocsájtottuk”

Mediolanensis egyértelműen a szkíta népet írja le „paeon”-nak. Az pedig nagyon nehezen képzelhető el, hogy az az ókori világ, aki igen sokáig csak mássalhangzós írással jegyezte fel az utókor számára a történéseket, élesen el tudott volna különíteni egy paeon és egy pun népet.

De térjünk vissza a vörös színre, mellyel a punokat jellemezték abban a korban. Tudjuk, hogy az egykori Pannonia területén, a Balaton-felvidéken, Lovason olyan festékbánya működött a késő kőkorban, ami ipari méretekben termelte ki a vörös festékanyagot, melyet többek között temetkezéshez használtak. A halottakat vörösre festették és így helyezték nyugalomra. Ezt a tényt számos régészeti feltárás dokumentálta, többek közt ezt a legkorábbi alföldi település, Szegvár-Tűzköves feltárásánál is leírták, amely a 8000 éves Kőrös-műveltséghez tartozott és az eddigi ismeretek alapján, korának egyik legnagyobb települése volt a világon. A kitermelt festék mennyiségéből és elérhetőségéből arra lehet következtetni, hogy messzeföldre is szállították. A szertartás mögött az állhat, hogy a halottat ezzel a vörös festékkel segítették a hitük szerint a feltámadáshoz, hiszen a vörös az élet színe. Feltételezhető, hogy ez a vörös kultusz élt tovább a pannonok és a punok körében.Ha megnézzük a rómaiaknál a Verus és a Severus elnevezés régről előfordul. A Verus, a latinban igazat, igazit, valóságost jelent. Ami valóságos az él, az magán viseli az élet színét a vöröset. Ami vérrel telítődik az élő lesz, ami él az véres, azaz vörös lesz. A mai olasz nyelvben a vörös „rosso”, a vörös szó második tagjából alakult ki etruszk (turuszaka) hatásra. A Verus és Severus nevekben ezt a méltóságneveket kell felismerni. Ezekből következően, ha a Severusok vörösek voltak, akkor már nem hat meglepetésként, hogy punok is. A punok és a föníciaiak a vörös színhez való kötődését, maga a föníciai főváros Türosz neve is igazolja. Varga Csaba munkájában (15.) hivatkozik azokra az ógörög és magyar szóegyezésekre, melyek közötta pürrosz – piros azonosság még a mai görög nyelvben is megtalálható. A Türosz – pürrosz áthallás sok évszázad távlatában, már könnyen elfogadható. Hahn István (4.) több olyan karthágói alapítású városra utal, amelyeket a „rus” szótaggal képeztek. A vörösre utaló helységnevek, Rusaddir, Rusuccuru, Ruspina, Rusazu és Rusibis, mind erősítik a leírtakat. Warmington is említést tesz Rusazu, Rusippisu, Rusuccuru, Rusubiccari, Rusguniae karthágói helységnevekről, de megjegyzi azt is, hogy Rusicade római város neve főniciai eredetű (16.), tehát a vörösek népével kapcsolódik össze. Érdekesség, hogy egyes európai nyelvek megőrizték a vörös és a pun egyezést, így a finn nyelvben a vörös punainen, míg az észtben punane.

A Római Birodalom Marcus Aureliust követő időszaka már sok bizonytalanságot tartalmaz (gondoljunk többek között az illír császárok vagy a gall császárok korára). Ez az időszak, már a fiktív évszázadok betoldásának színtere lehet. Érdekes jelenség, hogy Marcus Aurelius társcsászára is Verus volt, aki a fentiek alapján lehetett akár pun származású is. Ami elgondolkodtató, hogy Lucius Verus leghíresebb szobor-ábrázolásán, összevont rovásjelek (ligatúrák) ismerhetők fel, ami ugyancsak a szkíta műveltség irányába mutat.(19.)

Ilyen távlatból nehéz megítélni adott történelmi szereplőket, főleg annak tükrében, hogy a fennmaradt írásos emlékek jó része a XV.-XVI. században kerültátírásra, vélhetően a kor igényeinek megfelelően. Egy biztos a punok vörös-fehér jelképe jól felismerhető, melyet Jézus tanításában (kenyér-bor, test-vér), a Szent-György kultuszon keresztül még a templomos lovagoknál is fellelhetünk, de napjainkig legtisztábban egy nemzet tudta a zászlaján elhordozni, ez pedig a magyarság. 

Ezek után az sem véletlen, hogy a punok az ellenséges Római Birodalomban képviselték Jézus Krisztus hitét. Ahogy az sem, hogy az egyetlen ismert magyar alapítású egyházi rend a Pálos (Bálos) Rend, melyet ugyan csak nagy sokára, de elismert a római katolikus egyház, az arról a thébai Szent Pálról kapta a nevét, akinek Észak-Afrikához (Egyiptom)és jó eséllyel a Baál kultusz alapértékeihez köthető az élete. Teljesen nyilvánvaló hogy Thébai Szent Pál által képviselt kereszténység nem egyezett a római katolikus egyház irányvonalával, ezért nem fogadták osztatlan lelkesedéssel a magyarországi Pálos Rend ténykedését. Meglepő, de Karthágó, a latin nyelvű kereszténység első központja volt (4.). Már a II. század végén több más városához hasonlóan itt is működött keresztény gyülekezet, melyek apostoli eredettel büszkélkedtek, hiszen Péter és Pál apostolok térítő útjuk során jártak ezen a vidéken. Karthágói származásúak a latin nyelvű keresztény irodalom első képviselői, mint Tertullianus karthágói diakónus, Cyprianus karthágói püspök és Donatus. Elég nagy számban jellemzi a térség kereszténységét a mártíromság, még a kereszténnyé váló Római Birodalom idejében is. Ebből az üldöztetésből látszik, hogy más kereszténységet képviseltek, mint Rómában. Tertullianust többek közt a legkorábbi kereszténység ideáljaihoz való makacs ragaszkodással vádolták és ezért tagadták meg tőle a szentek sorába való beiktatást. A manicheista fényvallás, mint az őskereszténység egyik ága, éppen Karthágóhoz köthető leginkább, hiszen ennek a vallási irányzatnak a hitterjesztő központja volt.Itt élt a manicheusok legnagyobb latin nyelvű teológusa, Faustus. Hippói Szent Ágoston szerint, aki maga is pun származású volt, miután 313-ban a kereszténység megtűrt vallás lett a Római Birodalomban, a punok közül sokan felvették. Erről így írt egy 412-ben létrehozott művében:

"A pun keresztények a keresztséget nem másnak, mint megmentésnek, Jézus Krisztus megváltását pedig nem másnak, mint életnek tartják."

Ebből az derül ki, attól függetlenül, hogy a római kereszténység szemében eretnekséggel súlyosan terhelt a karhágói kereszténység,hogy a punok hitvilágától nem állt távol Jézus tanítása, hiszen a Baál kultusz és annak továbbélése, ugyanazokra az erkölcsi értékekre épült. A vörös szín kapcsán említettem, hogy a főnix a pun elnevezés forrása, de ebből ered az örök megújulást jelképező főnixmadáris, ami a kereszténységben Krisztus feltámadásának szimbóluma, az állhatatosság, a reménység jelképe. Ezen felül a szüzesség jelképével együtt Mária szimbóluma.A reneszánszban az állhatatosság (Constancia), a remény (Spes) és a tisztaság (Castitas) jelképe. Igen elgondolkoztató az, hogy a punokhoz erősen köthető főnix legenda, hogyan épülhetett be abba a keresztény egyházba, amelynek mai irányvonala szerint a karthágóiak, bálványimádó, emberáldozattól sem elriadó, barbár nép volt. Igen valószínű az, hogy már a korai kereszténység idejében szerepelt a szent iratokban a főnix legenda, és jelentéstartalma később elkerülhette a római egyházújítók figyelmét.

A leírtakból fontos következtetéseket vonhatunk le. Nevezetesen, hogy pannóniai szkíta-hunok és az észak-afrikai berber-punok, korukban tudatában voltak rokoni szálaiknak, így közös származásuk, műveltségük és világlátásuk alapján ugyanahhoz az ősnéphez tartozónak vallották magukat, akik a feltörekvő kevésbé erkölcsös, pénz központú hatalmi alakzatok ellenpólusát képezték. A nyelvi és földrajzi emlékekből kiszűrt következtetések, lassan felülírhatják azt a korabeli és később megalkotott feljegyzésekből származó napjainkra kialakult történelmi képet, melyet a legtöbbször körüllengett a hatalmi érdek. Egyben feltárulhat az a kora ókori világ, melyben a Baál kultuszra alapuló, szkíta tudatú népek szövetségi rendszere alkotta a világrendet. A történelem hosszú évszázadait követően az ősnépek elleni háború még korántsem zárult le, napjainkban is folyik a legkülönbözőbb eszközökkel. Legyen az régészeti emlékek megsemmisítése (pl. Palmira – Baál templom), történelemhamisítás, jelentéstartalom megfordítás, stb. Az igazság megtalálása, számunkra különösen nagy téttel bír, hiszen fény derülhet az elhazudott dicsőséges múltunkra.

Érhet az a vád, hogy belemagyarázok egyes dolgokat, hibás módszertan szerint dolgozom és tévedéseim is vannak. Kaptam már olyan kritikát is, hogy ennyi logikusan összerakott badarságot, még nem láttak. Valamit el kell dönteni, vagy badarság, vagy logikus. Ha logikus, akkor már nem lehet badarság. Nem zárhatom ki a tévedés lehetőségét, de azt be kell látni, hogy a felismerések száma olyan magas és azok logikai kapcsolódása olyan gyakori, ami már a matematikai valószínűségét igazolja állításomnak, hogy a punok történelmével és ezen keresztül az egész őstörténelem jelenlegi felfogásával kapcsolatosan erősen félre vagyunk vezetve. Maradtak nyitott kérdések, de előbb-utóbb minden ki fog derülni. Karthágó példája legyen számunkra tanulság, hogyan múlhat el az egykori dicsőség, s hogyan lehet táptalaja a lerombolt kultúra a későbbi felemelkedésnek. A főnix példáján bizakodhatunk, előbb-utóbb megtapasztalhatjuk, hogyan újul meg hamvaiból az az értékrend, aminek nyomait nagyerőkkel igyekszenek elpusztítani a világhatalom átmeneti birtokosai.

A fenti megállapításokat, Pap Gábor és Szántai Lajos biztatására foglaltam írásba.

Zentai Ákos

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Felhasznált forrás és irodalom:

1. Barabási László: Az emberiség története, Fríg Kiadó 2013.
2. Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet: Petrus Ransanus A magyarok történetének rövid foglalata, Európa Könyvkiadó 1985.
3. Born Gergely: Tulipánbál, előadássorozat Szegedi Mag 2016.
4. Hahn István – Máté György: Karthágó, Corvina kiadó 1972.
5. Kertész István: Hannibal, A pun háborúk kora, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. 2011.
6. Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283.
7. Marczali Henrik: Nagy képes világtörténelem, Franklin-Társulat
   Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1905.
8. Molnár Géza: A fehér ló, előadás Két Hollós Könyvesbolt 2011.
9. Molnár V. József: Világ – virág, Örökség könyvműhely
10. Múlt-Kor történelmi portál: Súlyos hajókosokkal támadtak a punok, 2014.
11. Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka, Pódium Műhely Egyesület – Magányos Kiadó, 1993.
12. Szondi Miklós: Történelmünkhöz magyarul 2008.
13. Tóth Gyula: Szkítiától Maghrebig, Hatodik Elem Kiadó 2013.
14. Tóth Gyula: Beowulf, maghreb.blog 2014.
15. Varga Csaba: Ógörög: Régies csángó nyelv, Fríg kiadó 2006.
16. Warmington B. H: Karthágó, Gondolat kiadó 1967.
17. Werbőczy István: Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae, Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve 1514.
18. Wikipedia
19. Zentai Ákos: Rovásjelek egy római császár mellszobrán, Magyar rovás honlap 2015.